Egy film – pozitív és negatív értelemben is – sok mindentől emlékezetes lehet. Ideális esetben jó a történet, a színészek játéka, a rendezés, és még a zene is, de ha csak az egyik kiemelkedő, már akkor is maradandó emlék lehet egy mozi. Ha semmi sem jó, akkor arra sajnos ugyanúgy emlékeznek a nézők, de szerencsére jóval több pozitív emlék köthető 2018 filmes terméséhez.
Az alábbi válogatás szubjektív, mivel szinte lehetetlen vállalkozás lett volna megnézni az összes idei filmet, ugyanakkor a legtöbb „fontos” darab ismeretében készült az összeállítás. Ezek közül kivétel A kíméletlen, a Csillag születik és az X – A rendszerből törölve, amikre sajnos nem jutott idő, míg a Fekete Párduc szimplán csak nem érdekelt, ahogyan A Hangya és a Darázs sem. (Mielőtt megköveznének a Marvel-rajongók, az Aquamen sem érdekel.)
A legemlékezetesebb franchise film: Bosszúállók: Végtelen háború
A Végtelen háború elsősorban azért emlékezetes, mert folyton történik benne valami, egy pillanatra sem áll le. Legnagyobb erőssége, hogy a karakterek remekül működnek egymás mellett, és amíg nem gondolkodik a néző, még azt is elhiszi, hogy van abban logika, amit Thanos tesz. (Nincsen.) A látványvilág továbbra is kiszolgálja a CGI-fanatikusok összes igényét.
Egy igazi kihívó volt ebben a kategóriában. A Deadpool 2 csak annyiban maradt el az első résztől, hogy már nincs meg benne az újdonság ereje, viszont amikor a Take on me felcsendült benne, az az év egyik legszívszorítóbb jelenete volt. Sajnos a Venom nem ilyen pozitív, súlyos identitászavarral küzdött az a film, egyértelműen rossz döntés volt „családbarát” történetet csinálni belőle.
A Solo: Egy Star Wars-történet nekem összességében tetszett, szerethető karaktereket épített fel, Woody Harrelson itt is megmutatta, hogy az értelmező kéziszótárban a „legjobb mellékszereplő” kifejezésnél az ő arcképe van. Az viszont összességében ártott a kohéziónak, hogy olyan kérdésekre is válaszolt, amit senki sem tett fel.
A legemlékezetesebb rossz film: Túl szexi lány; Predator – A ragadozó
Rossz film és rossz film között is rengeteg különbség van. A Túl szexi lány alapvetően egy egyszerű alapigazsággal, illetve egy fontos kérdéssel foglalkozik: az előbbi a „nem a külső számít”-mantra, míg utóbbi az ehhez szorosan kapcsolódó önértékelési problémák kérdésköre. Ez az alapfelütés gyakorlatilag az egyetlen jó dolog ebben a filmben, Amy Schumer továbbra sem színész. A valódi kérdés inkább az, hogy mivel zsarolhatták meg Michelle Williamst, hogy ő is elvállalt egy szerepet ebben a filmben.
A Predator kategóriákkal jobb szerintem, de ez sem jó film. Az 1987-es első alkotás számos folytatást kapott, de talán nem kellene tovább erőltetni. Ezúttal a reménysugár a rendező, Shane Black volt, de ő is csak semmitmondó, egydimenziós, felszínes karaktereket dobált egymás mellé, akik előadták a ’90-es évek gyenge akciófilmjeinek az összes közhelyét.
A futottak még kategóriában helye van a Hurrikánmeló című eposznak történetnek is, bár ebben csak az csalódott szerintem igazán, aki egy ilyen cím után bármiféle elvárásokkal ment be a moziba. Egy gagyi heist film, nem több. A Gotti kicsit több reményt kelthetett a nézőkben, de igazából csak az derült ki belőle, hogy John Travolta megöregedett. (És biztos itt lenne a helye a Valami Amerika 3-nak is, de eszembe sem jutott megnézni.)
A legemlékezetesebb semmitmondó film: Napszállta; Tegnap
Egyik cím sem azért került ide, mert magyar alkotás, nincsenek előítéleteim az itthoni filmekkel szemben, az elmúlt években sok jó készült. A Napszállta előtt nagy volt a várakozás, az előzetes még azt is elhitette, hogy feszült és izgalmas film lesz. Ehhez képest végig vontatott és unalmas volt, miközben a főszereplő folyton kérdéseket tett fel, amikre sosem kapott választ.
A Tegnap teljesen ellentétes előutat járt be, szinte senki sem foglalkozott ezzel a filmmel a megjelenése előtt. Ennek az előzetese egy feszült pszichológiai thrillert ígért, de ebből nem lett semmi. (Pedig a magyar filmek előzetesei általában a valóságnál rosszabb képet szoktak festeni.) A történet lényegében annyiból állt, hogy egy férfi keresett egy nőt Afrikában, de a motivációja nem derült ki, és nincs igazi lezárás sem.
A legemlékezetesebb csalódás: Ready Player One; Bohém rapszódia
A Ready Player One tipikus példa arra, hogy egy könyvadaptációt mennyivel másabb úgy befogadni, ha valaki olvasta az alapművet. Nekem meghatározó olvasmány volt Ernest Cline kötete, pedig nem sorolom magam abba a szubkultúrába, akikről ez a könyv szól. Önmagában értékelve, nem rossz film Spielberg adaptációja, ugyanakkor túlságosan is leegyszerűsítette a cselekményt. Számos olyan történést kihagyott, ami látványos és megvalósítható lett volna, s közben a cselekményt is segítette volna.
A Bohém rapszódia szerintem nem jó film, de még így is szeretem. Számomra (és szerintem a többségnek) a zene egyértelműen elvitte a hátán az egészet, miközben Rami Malek tündökölt, Mike Myersnek is van egy apró, de emlékezetes szerepe, de így is hiányérzetem volt. Az összes fontosabb karakter egydimenziós, tele van lyukakkal a cselekmény, és a lezárás sem a kedvencem. Talán túl sokat reméltem.
A legemlékezetesebb túlértékelt film: Hang nélkül; A víz érintése
A túlértékelt nem egyenlő azzal, hogy rossz. Sőt, szerintem mindkét filmnek számos erénye van, ugyanakkor olyan hibáik vannak, amelyek felett nem tudok szemet hunyni. A Hang nélkül koncepciója szerintem zseniális, ugyanakkor a konfliktust egy annyira banális esemény idézi elő, hogy utána már nehéz komolyan venni a filmet. Nagyobb probléma, hogy a megteremtett világ tele van logikai bukfencekkel, és az is kiderül, hogy egy állandó zajforrás létrehozásával nem kellene hang nélkül élniük a szereplőknek.
A víz érintése inkább a kritikai közegben lett túlértékelve (általam is), míg sokan mások csak a rossz tulajdonságait látják. Del Toro alkotása csodálatos snittekből áll össze, emellett a zene is nagyszerű, és első ránézésre a film mondanivalója is rendben van. A problémát egyértelműen a karakterépítés, pontosabban annak a hiánya jelenti, és ez kontraproduktivitást eredményez. Ebben az esetben a fogyatékosság, a szexuális orientáció és bőrszín is egyenlő egy-egy ember személyiségével, mert csak ez derül ki róluk. Érdekes, hogy az egyetlen komplex személyiséget a negatív karakter (Michael Shannon) kapta.
A legemlékezetesebb olyan film, amit senki sem látott: Terminal
Nehéz megfogalmazni, hogy pontosan miről szól a Terminal, de leginkább egy neo-noir kavalkádként jellemezhető, ami tele van nagyszerű párbeszédekkel, bűnözéssel, keserű élettörténetekkel. Ennek a filmnek valamiért mégis szörnyű volt a kritikai fogadtatása, s talán ezért nem mutatták be nálunk. Simon Pegg szerintem zseniálisan játszik, Mike Myers karaktere nagyon szórakoztató (idén határozottan jó szerepeket kapott), és Margot Robbie a legfőbb szerepben is hozza magát. A végén a csavar kifejezetten tetszett, ebben a szegmensben nem sok jobb akadt idén.
A legemlékezetesebb animációs film: Ruben Brandt, a gyűjtő
A legjobb filmvégi csavar idén nálam a Ruben Brandt, a gyűjtő befejezése, de nem csak emiatt lett számomra a legjobb animációs alkotás. Az elsőre szokatlan látványvilág nagyon hamar erénnyé válik, ami elsősorban a remek humora miatt van. Az üldözéses jeleneteket élmény volt nézni, és az ehhez kapcsolódó klisék parodizálása is parádés volt. A rejtett utalások számomra mindig nagy élményt jelentenek, és a Ruben Brandt ezt mesteri módon csinálta, s közben a lehetséges végső csavarokat is elhintette, de azt is nagyon elegánsan.
Két kihívó volt nálam ebben a kategóriában. A Kutyák szigete szintén a látványa miatt volt lenyűgöző, miközben hangulatteremtésben is maradandó alkotás. Wes Anderson műveit még mindig élmény nézni, továbbra is elképesztően kreatív megoldásai vannak, ugyanakkor a befejezés nem volt a kedvencem. A Hihetetlen család 2.-nél biztos, hogy sokat dobott a nosztalgiafaktor, de a karakterdinamizmusok ugyanúgy működnek, mint az első részben, és a történet is hatásos.
A legemlékezetesebb Netflix film: Expedíció
Az Expedíció bemutatása körüli huzavona önmagában is megérne egy külön misét. Állítólag azért nem került be a mozikba Magyarországon, mert a forgalmazó attól félt, hogy az emberek nem értenék meg a filmet. Való igaz, hogy egyszámjegyű intelligenciahányadossal nehéz megérteni, hogy miről szól egy olyan sci-fi, amiben egy különös helyet kell felfedezni. A film befejezése valóban nyitva hagy egy – a cselekmény szempontjából – nagyon fontos kérdést, de ez itt működik, mert elgondolkodtatja a nézőt, de mégsem kelti azt az érzetet, hogy az addig történtek fölöslegesek lennének.
A legemlékezetesebb film: Három óriásplakát Ebbing határában
Emlékezetes jelenetekben idén sem volt hiány, a Csuklyások: BlacKkKlansman például valódi gyöngyszem ebből a szempontból, különösen az utolsó telefonos párbeszédével. Szintén nagyon emlékezetes volt számomra Az első ember Holdra szállása, főleg az érzelmi töltete miatt. (Mondjuk a hosszan kitartott csönd túlságosan is hajazott a Csillagok között hasonló jelenetére, de ami működik, az működik.) Volt viszont egy olyan film, ami nem csak egy-egy kiemelkedő jelenet miatt marad számomra emlékezetes, hanem az első képkockától az utolsóig.
A Három óriásplakát Ebbing határában egy kegyetlen film. Az elején elhiteti a nézőivel, hogy ez egy humoros darab, majd fokozatosan ráveszi arra, hogy érezze magát rosszul, mert nevetett. Mert megerőszakolni és megölni egy lányt nem vicces, és azon már senkinek sem jut eszébe nevetni, amikor azt firtatja, hogy a két cselekedet közül melyik volt előbb. A történet szívszorító, és nincs egyetlen hőse sem. Egy anya van, aki elvesztette a gyermekét, és két rendőr van, akik teljesen más utat járnak be a film alatt. Ők a fantasztikus színészi alakítások miatt kelnek életre, Frances McDormand, Woody Harrelson és Sam Rockwell egyaránt zseniális. Ugyanúgy, mint a dramaturgia, a film tempója, és főleg a párbeszédek.
Szerintem 2018 egy kifejezetten jó év volt mozis szempontból, jó volt idén beülni a vetítőterembe egy-egy filmre, úgyhogy bizakodóan várom, hogy mit hoz majd 2019.
