Már vetítik a mozik Guillermo del Toro legújabb filmjét, mi pedig elmentünk, és megcsodáltuk a mexikói rendező alkotását. A víz érintése már a címe alapján is valami rejtélyesre, varázslatosra engedett következtetni, mi pedig pontosan ezt kaptuk tőle, egyszerűen elvarázsolt bennünket a látványával és a cselekményével egyaránt. Filmkritikánkat olvashatjátok.
Guillermo del Toro neve garancia arra, hogy valami egészen különleges látványvilágot tár elénk. A víz érintése is ezt ígérte az előzetese alapján, a filmrajongók pedig abban reménykedtek, hogy a tartalmi töltete inkább a Faun labirintusa színvonalát fogja megközelíteni, nem pedig a Bíborhegy-ét. Szerencsére nem okozott csalódást ebből a szempontból a film, ugyanis a látvány rendkívül mély tartalommal egészült ki. Sőt, talán kicsit át is esett del Toro a ló túloldalára, néha kifejezetten háttérbe szorultak a vizuális ingerek a cselekménnyel szemben. Ez ugyanakkor egyáltalán nem negatívum a filmmel kapcsolatban, mivel a történet megragadja a néző tekintetét, a kulcsjelenetek pedig a káprázatos megjelenítési elemeket sem nélkülözik. Mindössze annyiról van szó, hogy az előzetes ebből a szempontból kicsit másra engedett következtetni.
A film a hidegháború idején játszódik az Egyesült Államokban, központi helyszíne pedig egy kutatóközpont. Itt dolgozik Elisa (Sally Hawkins) is mint takarítónő, vagyis nem örvendhet egy szemernyi megbecsülésnek sem. A többi dolgozó lenézi őt, munkahelyén egyetlen egy barátja van, Zelda, az afroamerikai (a kortörténeti viszontagságok miatt fontos ezt kiemelni) takarítónő. Kettejük párosa remekül kiegészíti egymást, mivel amíg Elisa néma, Zelda helyette is járatja a száját, amivel számos vidám pillanatot okoz. Másik barátja egy idősödő festőművész, akivel szabadideje legjavát tölti, rajtuk kívül pedig senki mással nincsenek interakciói. Éppen ezért került a történet centrumába, hogy miként lép kapcsolatba (testileg és lelkileg egyaránt) egy különös lénnyel a kutatóközpontban.
Sally Hawkins tündökölt ebben a szerepben, egyben a filmművészet hőskorát idézte meg kicsit, amikor még a némafilmekben kellett vászonra varázsolni egy szerepet. Játékával bebizonyította, hogy egyetlen egy kimondott mondat nélkül is emlékezetessé lehet tenni egy szerepet, s hogy a puszta mimikával és a gesztusokkal is mennyi mindent el lehet mondani, ahogyan ez az emberi kommunikációra valójában is igaz. Elisa érzéseit és gondolatait azok számára is érthetően közvetítette, akik nem értik a jelnyelvet, hasonlóan érthető lett volna a mondanivalója akkor is, ha nem feliratozzák. Ezzel a teljesítményével sok évben megkaphatná az Oscart, viszont az idei mezőny annyira erős, hogy a jelölés a szokásosnál is nagyobb elismerésnek számít, másnál is legalább ennyire jó helyen lesz a díj.
Miért lesz egy fiatal nő szerelmes egy idegen lénybe, mondhatni: egy szörnybe? Talán azért, mert ő kívülállónak számít a társadalomban, s nem érezheti magát teljes embernek. És talán azért, mert a „szörny” nem azt látja benne, hogy milyen hiányosságai vannak (nem tud beszélni), hanem azt, hogy milyen a személyisége. Ez pedig a másik irányban is működik, mert Elisa sem azt látja a lényben, hogy hogyan néz ki, hogy mennyi mindenben különbözik az emberektől, hanem egy magához hasonlóan élő és érző valakinek tartja. Mivel így közeledik hozzá, nem pedig agresszíven és erőszakosan, a válaszul kapott reakció is ilyen. A film egyik fő mondanivalója éppen ez, hogy attól még, hogy valaki másmilyen, mint a többség, az nem jelenti egyből azt, hogy támadóan és sűrű elítélés közepette kell ellene fellépni, mert lehet, hogy valójában jó ember. Talán még jobb is nálunk.
Az eddigiek alapján kitalálható, hogy a film számos témában komoly társadalomkritikát gyakorol, s mivel ezt korhű formában teszi, remek viszonyítási alapot teremt arra, hogy miként változott a közvélekedés egyes témákban 50 év alatt. Olyan kérdésekkel foglalkozik, mint a férfi-női egyenjogúság, a szexualitás, a szexuális beállítottság, a fogyatékosság, a környezetvédelem vagy az elfogadás. Del Toro remekül jeleníti meg, hogy mennyire másként gondolkodott ekkor a társadalom ezekről a dolgokról, némelyiket nyilvánvalóan kimondva mutatja be, míg más témákra csak utalást tesz. Ezeken a területeken kivétel nélkül előrelépés tapasztalható (annak a mértéke ugyanakkor eltérő az egyes topikokon belül), viszont egy olyan dolog is középpontba kerül, amire ez kevésbé igaz, ez pedig a túlzottan sikerorientált gondolkodásmód.
Michael Shannon remekül játszotta el a negatív főszereplőt, s egyben azt testesítette meg, amilyennek egy sikerorientált gazembert el lehet képzelni. Karaktere iránt egy pillanatig sem lehetett pozitív érzéseket táplálni, miközben mégis végig emberi maradt. Nem emberséges, emberi! De ez nem csupán rá igaz, az egész film folyamatosan realisztikus hatással van a nézőre, remekül játszik azzal a kettősséggel, hogy egy alapvetően misztikus történetet úgy mutat be, mintha valóságos lenne a cselekmény. Amint a közönség megfeledkezik a nem realisztikus elemekről, del Toro mutat valami varázslatos dolgot a következő jelenetben, amivel többször is katarzisközeli élményt ad. Ez a módszer végigvonul a teljes filmen, mígnem egy olyan befejezésben tetőzik, amely ambivalens érzéseket kelt.
Számomra (és úgy gondolom, hogy sokaknak) ez a film azért lesz maradandó emlék, mert napokkal a vetítés után is elgondolkodtat. Vajon az volt-e a legjobb befejezés, amit magam is láttam, vagy valahogy másként kellett volna végződnie? Mindkét álláspont mellett és ellen is lehet érvelni, ráadásul mindkét esetben nagy hatást lehetett volna elérni. Elsőre egy eltérő befejezés tűnne inkább logikusnak, legalábbis az addigi történések alapján. Mélyebb belegondolás után viszont annak a záró akkordnak kellett következnie, ami meg is jelent a vásznon, hisz abban is volt legalább annyi logika. Pontosan ez a legnagyobb ereje ennek a filmnek, hogy logikát keresek egy olyan alkotásban, amiben egy hüllőszerű lény és egy néma lány szerelme bontakozik ki. És ha ez nem varázslat, akkor nem tudom, hogy mi az…
Képek forrása: IMDb
