A tévének az a tévé, aki nézi – 451 Fahrenheit a Radnótiban

Ray Bradbury 1953-as regényének több filmes feldolgozása készült, a magyar közönség pedig a Bárka Színház után a Radnóti Színház színpadán láthatja. A Nagy Péter István rendezte előadás bemutatójára május 8-án került sor. Kissé félve ültem be rá, hiszen a disztopikus sci-fi elemekkel átszőtt világokat gyakran könnyű elcsépelten, a tucatszám látott módon ábrázolni. A könyvet már olvastam, így tudtam figyelni arra is, az alkotók mennyire maradnak az eredeti történethez, a szöveghez hűek: öröm volt számomra, hogy nem rugaszkodtak el nagyon tőle.

A történet a jövőben játszódik, főszereplője pedig Montag (Pál András), aki hivatásos tűzoltóként dolgozik, ígéretes munkaerő, a főnöke, Beatty kapitány (László Zsolt) előléptetést ígér neki. Van egy fő különbség azonban ebben a világban, mégpedig, hogy a tűzoltók feladata nem eloltani, hanem meggyújtani a tüzeket. Állandó készültségben várják a riadót jelző szirénát, amely azt érzékeli, melyik épületekben találhatók könyvek. Ők a hatalom képviselői, és úgy gondolják, abban a világban, ahol senki sem olvas, egyformák az emberek, szerintük pedig ez a boldogság kulcsa. Ha a sziréna jelez, az épületnek le kell égnie, legyen szó családi házról vagy városi közkönyvtárról. Montag egy nap találkozik új szomszédjával, az iskoláskorú Clarisse-szal (Berényi Nóra Blanka e. h.), aki teljesen felforgatja az életét. Különleges kötelék alakul ki közöttük, olyan, amilyen közte és a felesége, Mildred (Béres Márta) között sosem jöhetett létre, hiszen már arra sem emlékeznek, hol és mikor találkoztak először egymással. Milly a gyógyszerekben és a televízióban keresi a boldogságot, ez utóbbi pedig a legfejlettebb technikának számít, a város lakói ezen keresztül táthatják egymást, ezáltal beszélhetnek, léphetnek kapcsolatba. „Aki a tévében van, annak az van a tévében, aki nézi.” De történik még egy fontos változást hozó esemény, Montagnak ki kell hoznia az utolsó megmaradt könyvtárból az elszánt könyvtárosnőt (Mészáros Blanka), aki a menekülés helyett odaadja a férfinak Kiplingtől A dzsungel könyve egyetlen megmaradt példányát és saját kezűleg gyújtja magára az épületet, hogy benne égjen „gyerekeivel”, a könyvekkel együtt. Montag könyvtulajdonossá válik, ami miatt számos konfliktust kell rendeznie a környezetével és önmagával.

Jelenet az előadásból

Az előadás abszolút pozitív meglepetés volt számomra, annak ellenére, hogy különösen nem tett nagy vállalásokat az újítás terén, de amire elszánta magát, azt teljesítette is. Egészen egyedinek volt mondható az a három nagy panelből álló üvegfal, amely a színpad közepétől húzódott, és a mögötte levő térre, mint egy akváriumra ráláthattuk ugyan, de ha az alkotók úgy kívánták, el is homályosíthatták vele látási viszonyainkat, ekkor csak a mögötte levők sziluettjei rajzolódtak ki. A fal több funkciót is ellátott, de legfontosabb szerepét akkor töltötte be, amikor tévéként funkcionált. Ezáltal került bevonásra a néző, hiszen ha a szereplők ezt nézték, és beszéltek közben, akkor tulajdonképpen a nézőket figyelték, és nekik beszéltek. Az egyébként elég könnyen zavaróvá válható kifelé játszás így nyerhetett értelmet.

A színészi alakítások közül a Millyt játszó Béres Mártát emelném ki, aki remekül hozta azt a közönyösséget, a racionális világ dolgai felé irányuló nemtörődömséget, amit a karaktere elvárt tőle. Milly számára ugyanis nem létezik a világ, hogy odakint mi történik, nem érdekli, egyedül a tévé köti le figyelmét. Még az sem számít neki, hogy naponta kell kicserélni a szerveit – ebben a modern korban ez rutinműtét –, hogy tulajdonképpen egyik létfontosságú szerepet játszó szervét teszi tönkre a másik után, csupán az, hogy saját műsora legyen valamelyik csatornán. És Mészáros Blanka is remekel mindkét szerepében, a könyvtárosnőében érezzük fájdalmát, már-már ugranánk vele a lángok közé, még ha tudjuk is, az életünk múlik rajta. És Barbaraként is jól hozza a mindannyiunk számára ismerős, tévés háziasszony szerepét, aki különböző értelmetlen dolgokat akar eladni nekünk.

Amit még egyedinek találtam, az szintén ehhez a falhoz kapcsolódik, a színpad oldalán ugyanis egy kamerának játszottak a televízióban folyton feltűnő családot alakító szereplők (Mészáros Blanka, Sodró Eliza, Nagy Márk, Widder Kristóf), amit nézőként kivetítve láthattunk. És ez a kamera körbejárt az alagsorban, az előtérben, de a nézőtéren is, ami nem újdonság, láttuk már, de a kivitelezésbe nem köthetek bele. Faber (Schneider Zoltán), aki bevezeti Montagot a könyvek világába, sorra mutatja be a színház eldugott, a nézők számára egyébként láthatatlan helyszíneit, ami által úgy érezzük, valami titok részleteiben avatnak be minket, egy pillanatra sem akarjuk szem elől téveszteni a két férfi útját, hiszen nem akarunk lemaradni egyetlen apró sejtelmes részletről sem. Ez pedig az előadás behúzó erejét növeli, megnyeri a néző figyelmét. Faber a közönség felé erős iróniával fordul, de mindegyik odaszúrásában fellelhető egy-egy irodalmi utalás, a kakasülőn helyet foglalókat például úgy hívja, hogy a nyomorultak.

Jelenet az előadásból

Az előadásban szerepel egy készülék, amit ha szemük elé helyeznek a férfiak, azt a nőt láthatják benne, akire beállítják. Ennek akkor láttam volna értelmét, ha Montagnak Clarisse lett volna beállítva, akkor nagyobb jelentőséget kapott volna a kapcsolatuk, a lány így azonban csak előszele volt a változásnak, tulajdonképpen elhanyagolható részlete, hiszen Montag szeme előtt a felesége mozgott, ha bekapcsolta különleges szemüvegét. Az pedig, hogy a tévés apukát, George-ot a falra kivetített videóban láthattuk a speciális eszköz segítségével nemi kapcsolatba keveredni egy életnagyságú plüssmackóval, már inkább csak határfeszegetési lehetőségeket kereső jelenetként csapódott le bennem, egy szépen összerakott előadás kitérőjeként, amivel mintha azt kérdeznék az alkotók, ez még belefér-e, még ezt is megtehetik-e, de jelentősége egyáltalán nem volt. Igaz, beleérthető, hogy egy elborult, normáktól elrugaszkodott világban járunk, akkor azonban több ilyen elemet kellett volna felvonultatni, intenzívebben bemutatni, hogy még milyen elváltozások vannak ebben az elképzelt jövőben mostani jelenünkhöz képest.

Összességében tehát egy jó előadásról beszélünk, ami bár tartja a regény kereteit, mer aktualizálni, elrugaszkodni tőle, ezért azt gondolom, érdemes végig ülni azt a két órát, ami a történéseket követve tulajdonképpen hamar elrepül. A látványra pedig érdemes külön odafigyelni, mind a vetített képek hangulata, mind a színpad közepén játszott jelenetek összképe sokat ad a darabhoz.   

Fotók: Radnóti Színház