Egyre sikeresebb az önképzés – Az ELTE SEK Történeti Diákműhely Közel-Kelet tematikájú estjéről II.

November 2-án tartotta az ELTE SEK Történeti Diákműhely a novemberi előadásos estjét, amin hat előadó szerepelt. Ezúttal az utolsó három előadásról számolunk be.

Szabó Miklós: A hatnapos és a jom kippuri háború

A TDM tematikus programjain már többször részt vevő, de először prezentáló Szabó Miklós az arab–izraeli háborúkkal szabadidejében is nagyon szívesen foglalkozik, ezért remek lehetőségnek látta, ha tudásának egy részét a Közel-Kelet térségével foglalkozó előadásos esten összegyűlteknek is átadhatja. A prezentáció specifikusan az 1967-es hatnapos, valamint az 1973-as jom kippuri háborúval foglalkozott, vagyis a harmadik és negyedik arab–izraeli konfliktussal.

Az első izraeli háború gyakorlatilag egy szabadságharc volt, míg a második egy izraeli–egyiptomi konfliktus. Ehhez később a franciák és a britek is csatlakoztak, aktívan segítették Izraelt, ami mindössze helyzeti, nem pedig teljes katonai fölénnyel bírt, ellenben az Arab Ligával. Diplomáciai tekintetben ekkor még nem dőlt el pontosan, hogy a hidegháború szempontjából a felek melyik szuperhatalom mellett kötelezik el magukat.

Bevezetőjében kitért az első és második konfliktusra is, amit összehasonlított a hatnapos és a jom kippuri háborúval. Miklós elmondása szerint azért célszerű bemutatni az előzményeket, mert ennek segítségével könnyebben megérthető, pontosan mi is történt a fókuszban álló konfliktusok esetében. „Az első és második arab–izraeli háború többségében korlátozott célokkal és módszerekkel vívott háborúk voltak, amelyek elég érdekes körülmények között zajlottak le” – kezdte az ismertetést. „Az első izraeli háború gyakorlatilag egy szabadságharc volt, míg a második egy izraeli–egyiptomi konfliktus. Ehhez később a franciák és a britek is csatlakoztak, aktívan segítették Izraelt, ami mindössze helyzeti, nem pedig teljes katonai fölénnyel bírt, ellenben az Arab Ligával. Diplomáciai tekintetben ekkor még nem dőlt el pontosan, hogy a hidegháború szempontjából a felek melyik szuperhatalom mellett kötelezik el magukat” – zárta le Miklós a fontosnak tartott előzmények bemutatását, majd rátért a harmadik és negyedik konfliktusra, amik lényegében az előbb említettek ellentétét képezik. A szemben álló felek döntöttek arról, melyik hidegháborús oldalon állnak – ennek egy jele volt, hogy az Amerikai Egyesült Államok a hatnapos háborút követően Izrael támogatásába és annak politikai elismerésébe kezdett. Izrael számbelileg egyenrangúvá, minőségileg pedig vezető katonai hatalommá vált a hatvanas évek második felére, és a konfliktusok már határozott területi és politikai célok eléréséért robbantak ki.

Szabó Miklós a közelmúlt konfliktusaiból emelt ki párat, amelyek a térségben ütötték fel a fejüket

„A hatnapos háborút egy 1956 óta tartó relatív béke előzte meg. Csendes, de rendkívül alapos felkészülés folyt, főként Izrael részéről, elég csak megemlíteni példaként a modern fegyverrendszerek beszerzését és kiépítését” – tért rá az előadó a harmadik arab–izraeli háborút megelőző gazdasági, hadászati és politikai tényezők, majd a háború lefolyásának bemutatására. Ennek az ürügye Nasszer elnök nyilatkozata volt a Tirán-szoros blokádjáról május 23-án, amivel megakadályozta Izrael kijutását a Vörös-tengerre. Izrael pár nappal később támadást indított: „1967. június 5-én reggel 7 órakor indult az izraeli légierő első csapásmérő hulláma, ami gyakorlatilag három óra alatt megsemmisítette az egyiptomi légierőt.” A háború három fronton zajlott június 10-éig, a szír csapatok összeomlásáig.

A jom kippuri konfliktus összesen 18 napot vett igénybe 1973. október 6-tól kezdve. Egyiptom és Szíria a veszteségeiket többszörösen pótolták szovjet támogatással, valamint 1972 és 1973 között első ízben dolgoztak ki közös hadműveleti tervet. A két állam ki tudta használni az ellenség azon fásultságát, ami még a hatnapos háborúból eredt, ezek a tényezők így összetevődve járultak hozzá a korai arab sikerekhez – ez viszont nem tartott túlságosan sokáig, az izraeliek hamar átfordították az erőviszonyokat. „A szír hadműveleti terveket hosszú távon romba döntötte az a tény, hogy az izraeli tartalékosok bevonását 20 órás határidővel számolták ki, míg a valóságban ez 10 óra alatt bekövetkezett, így időben meg tudták állítani a szír támadást. A helyzet katonapolitikai szempontból egyébként odáig fajult, hogy Izrael október 12-én élesítette atomtöltetű rakétáit Kairó és Damaszkusz elsődleges célponttal” – ismertette Miklós, ezt követően pedig rátért a háború második és egyben utolsó szakaszára, ami Izrael felülkerekedésével zárult október 23-án a részleges, leginkább Kairó előtti frontra vonatkozó, 28-án pedig a Sínai-félszigetre is érvényes általános tűzszünettel. Ez utóbbi esemény előadásának végére is pontot tett.

Gyenge Dániel: Libanon lejtmenetben

Az est utolsó előtti előadója, Gyenge Dániel vállalkozott arra, hogy bemutassa a hallgatóságnak annak a közel-keleti országnak a helyzetét, amire manapság nem tudunk egységes államként tekinteni – nem véletlenül választotta azt a címet, hogy Libanon lejtmenetben.

„Történeti kitekintéssel szeretném bevezetni a témát. Libanon mostani területén, ami Izraeltől északra fekszik, a Földközi-tenger keleti partvidékén, Kr. e. 1400 körül jöttek létre a föníciaiak városállamai” – kezdte prezentációját. A föníciaiak fejlett hajózónépként voltak ismertek a korban, virágzó kereskedelmet folytattak és kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki a térség nagyobb, domináns hatalmaival. „Már ekkor sem volt jellemző az egységesség, hiszen több autonóm városállam alkotta Fönícia területét, ami ráadásul a huszadik század közepéig idegen fennhatóság alatt állt” – ismertette Dániel.

Részletek az előadások diáiból

Libanon 1943-ban lett független ország, egészen addig a francia mandátum alá tartozó Szíria részét képezte. A széttagoltságához a földrajzi helyzete is hozzájárult, hiszen a partvidéken magas hegylánc fut végig. Egy multietnikus, multikulturális térségről van szó, ahol négy domináns közösség – maronita keresztény, síita muszlim, szunnita muszlim és a drúz – határozta meg a politikai és gazdasági helyzetet egyaránt. „Az ország alapításánál igyekeztek a felekezeti és etnikai eltéréseket úgy felülírni, hogy létrehoztak egy egységet teremtő Nemzeti paktumot, ami mind a négy csoportnak tiszteletben tartotta az érdekeit. Maronita keresztény lett a gazdasági elnök, síita muszlim a házelnök, szunnita muszlim pedig a miniszterelnök” – tette hozzá az előadó. Az egyensúly viszont meglehetősen rövid idő alatt felbomlott – az ellentétek 1975-ben éleződtek ki a libanoni polgárháború kirobbanásával.

Az ország alapításánál igyekeztek a felekezeti és etnikai eltéréseket úgy felülírni, hogy létrehoztak egy egységet teremtő Nemzeti paktumot, ami mind a négy csoportnak tiszteletben tartotta az érdekeit. Maronita keresztény lett a gazdasági elnök, síita muszlim a házelnök, szunnita muszlim pedig a miniszterelnök.

A népes maronita keresztények szövetségben álltak a franciákkal, a koncepció ennek következtében egy erős keresztény állam létrehozása volt. Egyedül ennek a csoportnak volt egyfajta libanoni nemzettudata, saját maguknak akarták az államhatalmat, amibe a muszlim lakosság nem törődött bele.

A vallási és etnikai ellentétek mellett a hatalmas bevándorló tömegek is fokozták az ország széttagoltságát – a nyitott határok lehetővé tették többek között a palesztinok migrációját. Dániel hozzátette, a regionális hatalmak befolyása és az eltérő történelemszemléletek ezekhez mind csak hozzáadódtak: „Libanon történetét mindegyik közösség máshogy látta. Például a szunnita muszlimok az Oszmán Birodalom felé nosztalgiával tekint – hiába élnek a mesterségesen létrehozott Libanon területén, ugyanúgy az egységes iszlám közösség tagjai.”

Az 1950-es évektől prosperáló időszak vette kezdetét, a „Közel-Kelet Svájcának” is nevezték a területet – a társadalom polgárosodni kezdett, a gazdaság fejlődésnek indult, különösen a kereskedelem, turizmus és a bankszektor terén, ennek azonban véget vetett az 1975-ös év a polgárháború kitörésével.

Dániel a prezentációja végén kitért a Hezbollah nevezetű, 1982-ben iráni segítséggel létrehozott szervezetre: „A Hezbollah a libanoni széttagoltságnak és a polgárháborús viszonyoknak a terméke, az egyik legerősebb terrorhadsereg, ami gyakorlatilag világszinten működik. Leginkább drogkereskedelemből és embercsempészetből egészítik ki az Iránból érkező jövedelmet.” A szervezet megítélése és besorolása egyébként viták tárgyát is képezi – a különböző országok két tömbre oszthatók: vannak, akik terrorista szervezetként tartják számon, de olyanok is előfordulnak, akik a rendszer részét képező katonai szervezetet kizárják annak megítéléséből, és politikai oldalról szemlélik a Hezbollah-t, ami kiterjedt szociális programot is folytat.

Kardos Laura: A közel-keleti országok iskolarendszerének néhány sajátossága

Az est utolsó előadója a Történeti Diákműhely oszlopos tagja és segítője, Kardos Laura negyedéves angol–földrajz szakos hallgató volt, aki bemutatójával némi bepillantást engedett a közel-keleti országok neveléstörténetébe és iskolarendszereinek sajátosságaiba. Célja az volt, hogy átfogóan be tudja mutatni a hallgatóságnak, mi az, amiben eltérések észlelhetők. Előbbin belül a szakirodalom öt nagyobb korszakot különít el történelmi események alapján, de létezik vallási helyzetet alapul vevő felosztás is – ez három időszakot határol el. Laura is ezt vette figyelembe az előadás során.

A középkori iszlámban az oktatás a vallástudományra épült. Az iszlám magaskultúrája egyfajta közvetítő szerepet töltött be az európai ókor és középkor között: megelőlegezték és előkészítették az európai reneszánsz fordulatát. „A neveléstörténeti tanulmányokban sajnos ez rendre ki szokott maradni, nem hangsúlyozzák eléggé, valamint vitatják is, hogy a térségnek milyen szerepe volt az Európát érő hatásokban” – emelte ki az előadó.

A neveléstörténeti tanulmányokban sajnos ez rendre ki szokott maradni, nem hangsúlyozzák eléggé, valamint vitatják is, hogy a térségnek milyen szerepe volt az Európát érő hatásokban.

A második nagyobb időszak fontos terméke a szekularizált oktatás megjelenése volt a 19. század folyamán. A központi kérdés a modernizáció volt, kiemelkedő szerepet pedig Egyiptom játszott a térségben, hiszen a vezető, Mohammed Ali felismerte, hogy a hagyományos oktatási intézmények már nem megfelelőek. „Az iskolák túlságosan a vallástudomány irányába sodródtak, ami nem tette lehetővé, hogy megfelelő képzést biztosítsanak. Ennek érdekében egy széleskörű oktatásfejlesztési programot indítottak – a világi iskolák ekkor jelentek meg a térségben” – magyarázta Laura, majd rátért a harmadik nagyobb időszakra.

Az 1960-as években az oktatáson belül kialakult, illetve elkülönült egy világi-laikus és a vallástudományban jártas értelmiségi réteg. Reformokra volt szükség, mert különböző problémák léptek fel – romlott a gazdaság, jelentős volt a munkanélküliség és a kilátástalanság. Lényeges viták alakultak ki a két csoport között, de ezeket már nem lehetett a gazdasági reformokkal, az analfabetizmus felszámolására tett kísérletekkel orvosolni. Ilyen kísérlet egyébként az 1990-es évekre tehető, amikor az UNESCO meghirdette az Education for All programot. „Nagyon sok helyen hangsúlyozták, hogy a programnak köszönhetően mennyi gyermek kerülhetett be az iskolákba, milyen eszközöket tudtak használni és milyen szakembergárda tanította a diákokat – ez egy rendkívül pozitív kezdeményezés volt. A vallási nevelés viszont még mindig nagyon erőteljes volt, a mai napig is az – fontosabb, mint például a matematikának az oktatása” – tette hozzá az előadó.

Laura két példát hozott a mai iskolarendszerre a Közel-Kelet térségéből; elsőként Izraelt, ahol az iskolalátogatás 6 és 18 éves kor között ingyenes és kötelező is. A hivatalos iskolai oktatás az általános iskolával kezdődik, ami elsőtől hatodik osztályig tart, majd jön egy felső tagozat hetediktől kilencedik osztályig, végül a középiskolai tíztől tizenkettedik osztályig. „Az izraeli társadalom multikulturális jellege az iskolarendszerben is tükröződik, négy iskolatípus található az országban. A tanulók többsége állami iskolákba jár – az állami vallási iskolákban a hangsúlyt a zsidó tanulmányokra, hagyományokra és szertartásokra helyezik” – emelte ki, majd hozzátette, hogy ma már több olyan intézmény létezik az országban, ami a szülők és a tanárok együttműködésére épít.

Kardos Laura szokásához híven ezúttal is neveléstörténeti témával készült

Az előadó második példája, egyúttal a zárszó, az Egyesült Arab Emírségekre vonatkozott, ahol az oktatási rendszer átvette az úgynevezett „Lifelong Learning” szemléletet: „Úgy gondolják, soha nem késő, hogy az emberek tanulni kezdjenek, és emiatt a felnőttképzésre is nagy figyelmet fordítanak. Nemzetközileg is elismert az oktatási rendszerük.”

Laura egyébként még mielőtt ismertette volna a témáját, a szervezők nevében megköszönte mind az előadóknak, mind a résztvevőknek a jelenlétét, együttműködését: „Nagyon jólesik, hogy főleg így az őszi szünet utáni első napon ennyien itt vagyunk – mind személyesen, mind az online térben. Mindenki fáradt, mindenkinek ezer tennivalója van, mégis sokan részt veszünk a TDM előadásos estjein és más programjain is, amiért tényleg hálásak vagyunk, szóval köszönjük.”

Ezek pedig nem elfogult szervezői szavak voltak: az ELTE SEK Történeti Diákműhely valóban virágzik. Egyre nő az eseményeiken részt vevők száma, amihez az online közvetítés lehetősége is nagyban hozzájárul. Most már nem egy alkalommal erdélyi egyetemisták is becsatlakoztak az előadások meghallgatásába, és a szombathelyi öregdiákok is örömmel járnak vissza a programokra. Nem túlzás azt állítani: a SEK-en sikeres a hallgatói önképzés.

Érdekel a másik három előadás összefoglalója is? Ide kattintva elolvashatod!

Képek: ELTE SEK Történeti Diákműhely