Mielőtt szentté – Reflexiók bukolikára

Borbély Szilárd 2014-es tragikus halála megrázta az egész irodalmi milliőt. Addigi kiadójától, a Kalligramtól 2021-ben vásárolta meg a jogokat a Jelenkor, és elindította az életműsorozat kiadását. A Nincstelenek után először egy töredékesen fennmaradt regény, a Kafka fia jelent meg posztumusz, majd néhány héttel ezelőtt a Bukolikatájban címet viselő kötet.

A sok műfajban alkotó szerző hosszú verseket tartalmazó gyűjteménye három ciklusra oszlik, címeikből pedig kiolvasható: amikor valaminek vége. Az első és a harmadik egység párt alkot, mindegyik egy-egy versből áll, ráadásul ugyanannak a szövegnek a két verziójából, amely a Gyászvers Szuromi Lajos halálára címet viseli, a középső rész pedig tizenhárom lírai szöveget tartalmaz. Érdekes , hogy ezek mindegyike számozott, a gyászversek az 1.1 és 3.1 jelzéssel vannak ellátva, közöttük pedig 2.1–2.13-ig terjed a számozás. Ismereteim alapján arra következtetek, hogy Borbély minden művében fontosnak tartja a számok jelenlétét, gondoljunk csak a Nincstelenekre, rengetegszer hangzik el, hogy egyes szereplők között hány év korkülönbség van, de főként a regény elején található koordinátákra, amelyek a település valós helyét határozzák meg. A történet függvényében érthető, miért kapnak helyet ezek az adatok, szorosan összekapcsolhatók a szövegben gyakran elhangzó „mi úgy mondjuk” kommentárral, hiszen az olvasó rövid keresgélése után világossá válhat, hogy melyik tájegység nyelvhasználatáról van szó. Ennél a könyvnél azonban igencsak funkciótlannak érzem a számozást, persze, ha nagyon akarom, beleérthetem, hogy a nagy egész egybetartozását, az összefüggőséget, a szövegek egyirányba folyását hivatott jelenteni. És ha így nézem, szépen kirajzolódik az a fokozatosság is, ami az első, inkább az egész falut bemutató versektől vezet a személyes és családi traumák felé. De talán éppen ezért lehetne jobban szétválasztani őket, ha nem is ciklushatárral, de a számozás szintjén. Persze olvasás során eszünkbe juthatnak az eklogák is mint bukolikus költemények, ám a versek formája, megszólalásmódja eltér ezektől.

A kötet (Fotó: Horváth Florencia)

A két gyászversre később térnék ki, először a Valaminek ciklust vizsgálnám. Az alaphelyzet egy falu, a ciklus egy itt élő család életének mindennapjait hivatott bemutatni, a szemlélő pedig egy felnőttként gyerekkorára visszatekintő férfi. A versekben ő szólal meg, olykor tárgyilagos bemutatással, máskor nosztalgikus emlékezéssel, a benne és a gyerekkorában lakozó fájdalom, a szeretethiány és a nehéz életkörülmények tisztán érződnek. Ami szerintem nagy különlegesség, hogy a falu lakói „istenek”-ként vannak megnevezve, amikor a mindennapi élet dolgairól, az emberek hétköznapjairól esik szó, jelzés szinten ők kerülnek említésre. Ebbe a gyerekkori tájba, a család falusi életébe csöppenünk bele A Deukalion Termelő Szövetkezet című verssel, és maradunk itt egészen a Hermész, a tolvajisten címűig. Az a távolság, amelyet a beszélő tart, bennem is megjelent olvasás közben, ahogy pedig egyre személyesebbé váltak a versek, én is úgy kerültem közelebb hozzájuk. Persze ez a távolságtartás nem teljesen igaz, hiszen már a nyitómondat behozza a később többször előkerülő apafigurát, akinek majd a ciklus végén válik fontossá a szerepe és a kötet leghosszabb versében, a Próteusz a pszichiátiánban teljesedik ki az alakja. A vers tehát előre utal a későbbiekre, az apa személyét jelöli ki szövegeken, történeteken, eseményeken átívelő figurának. „Amikor az istenek vizet bocsátottak a földre, / az átemelő szivattyút épp apám kezelte.” (13. o.)

Nem könnyű olvasóként belehelyezkedni ezeknek a verseknek a világába, nehéz együtt menni a sorokkal, eseményekkel. Nem azért, mert nyelvi akadályokba ütköznénk, sőt a mondatok ilyen tekintetben szépen kidolgozottak, inkább egyrészt amiatt, mert megterhelő eseményekről van szó, sokszor nem is egyértelműen, ezért szükség van újraolvasásra, visszaolvasásra. Másrészt pedig a témaválasztás miatt, hiszen egy olyan kor – amiről amúgy is félve beszélünk – elfeledett tartományát mutatják be, ahol a helyi vezetők uralkodnak és ahol nemhogy a faluközösség, de a család tagjai is egymás ellen fordulnak, olykor akár azért, hogy könnyebben lehetőséghez jussanak. Ez pedig rengeteg olvasóban felidézhet személyes emlékeket, ahogy bennem is előtörtek azok a történetek, amelyeket a szüleim generációjától tudok. Én nem éltem át őket, mégis értem, érzem a küszködést, a fájdalmat az ismerősök, rokonok által átadott példákban, emiatt bennem is feltörnek olvasás közben az elképzelt emlékek.

Borbély Ádám (Fotó: Jelenkor)

Nehéz hozzányúlni egy posztumusz kötethez, hiszen nem tudhatjuk, hogy a szerző mennyit akart még változtatni, pontosítani, mégis az első néhány versen az érzetem, nem tesznek eleget az elvárásaimnak, nem hozzák a megszokott Borbély-féle színvonalat. Sokkal leíróbb jellegűek, szenvtelenek, olyanok, mintha a szerző mindenáron akart volna valamilyen felvezetést a személyesebb tartalmú és sokkal erősebb költeményeinek. Sokszor mondják, hogy vannak felesleges sorok, amik arra szolgálnak, hogy elkezdődjön valahogy a szöveg, beindítsák az írásfolyamatot. Ezek a versek valami ilyesmi szerepet töltenek be az én olvasatomban, annak ellenére is, hogy érződik rajtuk a kidolgozottság, megformáltság. Nagyon közel áll hozzám a költő munkássága, ám míg ezeket olvastam, féltem, hogy most egy olyan művet tartok a kezemben, amit nem fogok szeretni. Ez az érzés tartott az első verstől (2.1) egészen a hatodikig (2.6), majd elértem az Árkádiai legelő, alkonyi angyal címűig.

Azt gondolom, a szövegfolyam itt kezd a végén található elképesztően erős verseknek alapot adni. A vers alaphelyzete, hogy hajtják haza a legelölről a teheneket, a falu lakói tudják, ilyenkor be kell csukni a kapukat, egyedül a templom felújító restaurátorok nincsenek ezzel tisztában, akik nyitva hagyják a templomkaput, így tud Manci, a tehén elkószálni és bemenni a szobrok közé. Itt talál rá a beszélő, aki úgy látja, az állat nem érti, miért nem kiabálnak vele ezek az emberszerű alakok, orrát pedig egy angyal arcához érinti. „És amikor halkan / szólítottam: Manci, gyere, rám nézett, nem ijedt meg, / nem borította fel a szobrokat, hanem lassan kifordult / az udvarról. Nagy hordóhasa ringott, csapkodtak két / oldalra a tőgyek. Zavart volt és mintha még csalódott.” (54. o.) Azzal, hogy a vers behozza a tényleges Isten-kérdést – nemcsak a magukat istennek képzelő embereket – kap nagy tétet. Számos asszociációt, értelmezési lehetőséget indít el, sokkal jobban kinyitja a teret maga körül, mint az eddigiek. Manci, a tehén alakja különben már korábban is feltűnik A Tinószeműben, amely a Nincstelenekben megjelenő képiséghez hasonlóan érzékletesen és egyben brutálisan visszataszítóan mutatja be a tehenek párzását.

Az Árkádiai legelő… után kezdődik azon a versek sora, amelyek a közösségből, mint nagy egészből kiragadnak egy-egy személyt, legyen az királylány, tengeri bölcs öreg vagy görög isten. Úgy gondolom, itt érkezik be a kötet, itt kezd az olvasónak szólni. Azzal, hogy egy kiválasztott személy élettörténetével, hétköznapjaival foglakozik, olyanná válik a szerző, mint a falusi öregek, akik folyton hallgatóságot keresnek meséiknek, és a könyvet kezükben tartók személyében találnak rá erre. Megjelenik Ariadné, Merkúr, Hermész, és megjelenik Ekhó, Próteusz és Ikarosz is. Az utóbbi három az anyát, az apát és feltehetőleg a lírai ént hivatott szimbolizálni. Az Ekhó a verandán című versben megjelenik a magatehetetlen, önmagát elhagyó, depressziós anya figurája, aki nem dolgozik, már nem öleli meg iskolából hazatérő gyerekét, egész nap csak a verandán fekszik, és nagyon szenved. Érdekes, hogy a ciklus utolsó két veres a Próteusz a pszichiátrián és az Ikarosz a lakótelepen egymást követően van jelen, míg az Ekhó a verandán korábban szerepel és két másik ékelődik be közé és az apavers közé. Csak annyit tudok elképzeli magyarázatként, hogy a szerző így kívánta érzékeltetni, édesanyját jóval előbb elvesztette, mint édesapját.

Az Ekhó a verandánt tulajdonképpen redundáns szövegnek is lehetne nevezni, hiszen minden, ami benne van, olvasható a szerző fő művében is. Nincs benne plusz információ, megváltoztatott körülmény, minden maradt úgy, ahogy 2013-ban, a Nincstelenek első kiadásában olvashattuk. Persze nem szabad elfelejtenünk, mennyi mindenben tér el egymástól lírai és prózai szöveg, mégis itt, ennél a versnél nem találok nagy különbséget. Azt azonban nem vitathatom el tőle, hogy a verseskötet egészéhez szükség van rá. Hiszen a könyv nemcsak önálló verseket jelenít meg, de a versek által felvillantott képeket, jeleneteket összekötve kerek történetet is.

A Próteusz… pedig a Halotti pompára játszik rá, de továbbviszi azt. A Borbély-életművet nagyban befolyásoló tragédiát, a szülei halálát járja körül, sok mindent tisztáz ezzel kapcsolatban. Az őket ért rablógyilkosság sokszor úgy van emlegetve, mintha mindketten életüket vesztették volna benne, a versből viszont kiderül, csak az anya, az apa testi és lelki nyomorékként folytatta életét még hat évig. A vers ezt a hat évet dolgozza fel, az apja kórházi szobájában naponta megjelenő férfiban lezajló lelki folyamatokat. Megrázóan szép és elképesztően kidolgozott, a már-már elhasználtnak számító kifejezések, fordulatok új szintre emelkednek általa, és egyszerűségének, tisztaságának köszönhetően tudja az olvasó a legmélyebben átérezni mindazt, amit ez a vers el akar mesélni. „Ma szívszorongva ébredtem. Ahogy már / évek óta szoktam.” (81. o.) Nem hiszem, hogy véletlen lenne ez a leghosszabb vers, mondhatni szinopszisa mindannak, amiről korábban szó esett, kezdve az apa munkájának nehézségeivel, a faluból való kirekesztettségen át a megbocsátásig, illetve az összetartozás érzésen keresztül a szeretett szülők elvesztéig. Próteusz meghal, Ikarosz pedig egyedül marad és – ahogy az utolsó vers baljósan előrevetíti a szerző öngyilkosságát – nyíltan kimondja: „már nem repülni vágytam, csak zuhanni”.

Borbély Szilárd (Fotó: Kalligram)

Végezetül a két Gyászvers Szuromi Lajos halálára című szövegről és a függelékről ejtenék pár szót, hiszen ezek keretbe foglalják és kiegészítik a történetté összeálló többi írást. A két keretversnek először nem értettem a jelentőségét, nem láttam, miért van szükség belőle kettőre. Aztán ahogy újra és újra elolvastam, az az érzésem támadt, hogy a másodiknak az a szerepe, ki merje mondani, vigye tovább azokat a szálakat, amelyeket az első elhallgat vagy korán elvarr. Az első gyászvers előkészíti, a második pedig lezárja a közötte tárgyaltakat, az elmúlást, a halált. „Zavarban vagyunk, ha a halálról kell beszélni” – holott tudvalevő, hogy a falusiak közül már senki nincs életben, csupán a szerző emlékezetében élnek, ha pedig valaki mégis, körülményei nem azok a körülmények, amelyeket a beszélő megrajzol köréjük. Nem csak a szülők haltak meg, de gyermekkora minden meghatározó szereplője és statisztája. És most a barát, a kolléga is távozott. Bátor vállalás kétszer megírni egy verset, kötetben közölni mindkettőt, kelthetik azt az érzetet, hogy a szerző nem tud dönteni, melyiket tartja jónak, esetleg érzelmileg túlságosan ragaszkodik hozzájuk és elveszti objektivitását, Borbély esetében nincs erről szó, az olvasó szemében egyértelmű, hova futnak ki a gyakran összecsengő, máskor ellentétes sorok. A függelék versei nem kaptak helyet a szerző által összeállított kötettervben, nem tudhatjuk, hogy erre nem kerülhetett, vagy egyáltalán nem is került volna sor. Igaz, kilógnak kicsit, a Pegazus, szárnyak a Merkúr a határba kiegészítésének is minősülhet.

A kötet nagy erénye Krupp József utószava és Nagy Boglárka jegyzete, amelyek számos nehezen érthető irodalmi utalásra, szövegköziségre és nyelvhasználati elemek miértjére világítanak rá. Felfednek olyan apró mozzanatokat is, amelyeket olvasóként nem biztos, hogy észrevennénk, így aztán felmerül a kérdés, ugyanígy állnánk-e az olvasottakhoz, ha még életben lévő szerzőnél olvasnánk ezeket. Hiszen akad néhány olyan rész, amelyhez mindenképp szükségünk van a magyarázó szövegekre. A Bukolikatájban elegyíti tehát a Nincstelenek és a Halotti pompa elemeit, de megjelennek A Testhez című kötet egyes motívumai is. Elképesztő módon összecseng a szerző öngyilkosságával, mintha tudatos záródarabja lenne a Borbély-életműnek. A bukolikát pedig nemcsak idilli képek teszik teljesség, hanem az a tudás és rálátás is, amit a szorongásaival küzdő szemlélődő teremt meg. Egyértelműen látszik, hogy ez a könyv nem annyi, mint amennyi a versekben olvasható.