Tanulásra motiválni és kinyitni a világot – Tanítsunk Magyarországért, mert együtt könnyebb

Formálható-e életvidám, összetartó közösség olyan fiatalokból, akiknek a tökéletes nap csupán videójátékozásból áll? Hogyan lehet az eltérő normák és szokások között nevelkedett gyerekeket tanulásra, sportolásra motiválni? Erről mesél most az ELTE Online olvasóinak Pásztélyi Blanka hatodéves magyar és történelem szakos tanárhallgató, aki másfél éven keresztül vett részt a Tanítsunk Magyarországért Programban. A mentorálás örömein és nehézségein kívül beszél még a tinnyei gyerekekkel ápolt személyes kapcsolatáról, és megtudhatjuk azt is, hogy hogyan találkozik a főzés, a sport, a cserkészet és a tanítás a közösség erején keresztül.

Te hogyan fogalmaznád meg a Tanítsunk Magyarországért Program lényegét?

A Tanítsunk Magyarországért Program arról szól, hogy fiatal és motivált egyetemisták hetente egyszer elmennek egy kevésbé gazdag településre, és próbálják az ott élő gyermekeket a továbbtanulás irányába ösztönözni, valamint színesíteni a világlátásukat.

Mikor csatlakoztál ehhez a kezdeményezéshez?

2020 januárjában, amikor az ELTE csatlakozott a programhoz, volt egy tájékoztató előadás. Egy ismerősömmel mentem el, akivel a cserkészet által ismerkedtem meg. A tájékoztató után megbeszéltük, hogy ez egy nagyon jó lehetőségnek és a cserkészethez valamelyest hasonló dolognak tűnik. Ezek után részt vettünk egy felkészítő tanfolyamon, és elvégeztük az erre szánt kurzust szabadkreditekért. Később meg kellett jelölnünk, hogy melyik településen szeretnénk részt venni a programban. Én Budakeszin lakom, amihez viszonylag közel van Tinnye. Ez a település is szerepelt azok közt a helyek közt, ahova lehetett menni, így végül oda jelentkeztünk.

Hogy nézett ki a gyakorlatban a program elindulása?

Az akkori hetedikes osztályhoz kerültünk, a csoporttársammal négy-négy diákot kaptunk. Az én csapatom két lányból és két fiúból állt. Először tartanunk kellett egy foglalkozást, amin az összes mentor jelen volt. Szerencsés helyzetben voltam, hiszen a hét mentorból én már négyet ismertem korábbról. Az első foglalkozáson egy állomásos „forgójátékot” szerveztünk, így könnyebben megismerhettek a diákok minket, illetve mi is őket. A továbbiakban ránk bízták, mikor és mennyit megyünk, annyi megkötés volt, hogy minden héten legyenek alkalmak. Mi egy pénteki napot választottunk. Ilyenkor délután leutaztunk Tinnyére, ahol programokat szerveztünk a gyerekeknek. Nagyjából havonta egyszer azt is meg tudtuk csinálni, hogy egy hétvégi, szombati napot is kiválasztottunk, amikor kirándultunk, és volt, hogy felhoztuk őket Budapestre megmutatni nekik a várost, ezzel is szélesítve a gyerekek látókörét.

Hogyan oldottátok meg ezeket a közös alkalmakat a koronavírus-járvány megjelenésekor?

Nekünk is át kellett állnunk az online platformokra, ami nem volt túl szerencsés, mert a gyerekek közt elég sok a játékfüggő. Mivel online játékokra redukálódtak az alkalmaink, sajnos így még több időt töltöttek a számítógép előtt.

Az elmúlt másfél évben hogyan kovácsolódott össze a társaság?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden gördülékenyen ment: voltak nagyon csúnya veszekedések. Nyilván próbáltunk ezen javítani, az például sokat segít, ha a gyerekeknek van közös pozitív élményük, amitől azt érzik, ők egy jó csapat. Próbáltuk feloldani a klikkesedést, ami nem mondom, hogy száz százalékosan sikerült, de érkeztek pozitív visszajelzések. Például az osztályfőnök jelentkezett, hogy az osztálykiránduláson nagyon szépen együttműködtek a gyerekek. Amikor pedig ugyanez az osztály külsős programon vett részt, érkezett olyan visszajelzés is, hogy a korábban egymással konfliktusban álló gyerekek le tudtak ülni beszélgetni egymással.

Szerinted miért fontos, hogy ezek a gyerekek színesebb látásmóddal rendelkezzenek?

Feljöttünk Budapestre, és volt olyan gyerek, aki még életében nem mozgólépcsőzött. Nekünk ez a mindennapjaink része, teljesen természetes, nekik újdonság. Volt olyan játékunk, ahol képregényt kellett rajzolni arról, milyen lenne számunkra a tökéletes nap. Mondtuk a gyerekeknek, hogy korlátlan mennyiségű pénzük van, bármerre repülhetnek, megtehetnek mindent, amit csak szeretnének. Mi a mentorokkal teljesen elrugaszkodtunk a valóságtól, viszont a feladat megbeszélésekor csomó gyereknél az jött ki, hogy nem igazán vágynak semmire, mert annyira alacsony az ingerküszöbük; olyan keveset láttak a világból, hogy egyszerűen nem is tudják, miről maradnak le. Az egyik fiú rajzán az szerepelt, hogy reggel felkel fél kilenckor, ír a barátjának, hogy „kockuljanak”, majd este tízig videójátékoznak. Ennek a fiúnak a legjobb barátja ugyanezt rajzolta. Azt érzem, hogy annyira be vannak szűkülve, hogy nem is tudják, milyen lehetőségeik lehetnének, ha célorientáltak lennének, és jobban „ráfeküdnének” a tanulásra. Nekik az a megszokott, hogy abba az iskolába járnak, ami a településükön van, és a lehető legközelebbi középiskolába felvételiznek. Nem érdeklődőek, és ez abból fakad, hogy nem is tudják, mennyi minden érdekelhetné őket. Sok esetben ezek a gyerekek tengődnek, nem feltétlen látnak motiváló példát a szülőktől, beleragadnak abba, hogy ennyi az élet. Természetesen vannak itt is kivételek: volt olyan lány, aki gimnáziumban szeretett volna továbbtanulni, így vele ez alatt a másfél év alatt folyamatosan készültünk a felvételire.

Mennyire önállók ezek a gyerekek?

Azt láttam rajtuk, hogy abszolút nem önállók abból a szempontból, hogy tizennégy évesek, de nem igazán tudnak tenni magukért. Volt olyan hétvégi programunk, amikor elmentünk kirándulni, majd bevásároltunk a közértben, mert pizzát szerettünk volna sütni. A gyerekek megkérdezték, miért nem rendelünk inkább. Erre azt feleltük, megcsináljuk együtt, ez is a közös program része. Úgy gondoltuk, ezzel is tanítgatjuk őket arra, hogy nem túl bonyolult elkészíteni az ételt saját maguk számára, ráadásul jóval olcsóbb is. Ezeknek a gyerekeknek problémát jelentett kinyitni egy konzervet, felvágni a sonkát, lereszelni a sajtot. Éppen ezért a program keretein belül igyekeztünk minél több foglalkozást úgy tartani, hogy az életre is neveljük őket. Volt, hogy megkérdezték, miért nekik kell megcsinálni bizonyos dolgokat, de miután megmutattuk nekik, hogyan oldják meg az adott feladatot, képesek voltak rá.

Mi az, amit te kaptál a programtól?

Rengeteget jelentett, hogy mikor odamentem Tinnyére, a gyerekek mosolyogva vártak, és megosztottak velem olyan dolgokat is, amiket nem nagyon mondanának el senkinek. Volt olyan mentoráltam, aki gyakran felhívott, hogy elmesélje, milyen napja volt. Róla tudni kell egyébként, hogy van két kisebb testvére, ráadásul nemrég született a harmadik, szóval valószínűleg rá jut a legkevesebb figyelem otthon. Az, hogy felhív és mesél, visszajelzés nekem arról, hogy szeret velem időt tölteni, vagyok neki annyira fontos, hogy elmesélje például, milyen volt a dzsúdóedzése. Az anyukája is felhívott már, és elmondta, sokat mesél rólam otthon a lánya. Volt olyan diák is, aki nem sportolt semmit, de én mindig mondtam neki, hogy van biciklije, menjen ki a friss levegőre a haverjával, biciklizzenek együtt „kockulás” helyett. Volt, hogy rámírt Messengeren, miközben éppen Pokemon GO-val játszott: emiatt sétált öt kilométert a szabadban. Ilyenkor tudom, tőlem várja a dicséretet, én pedig megerősítem abban, mennyire jó, hogy elmentek sétálni, hiszen iszonyú fontos a mozgás.

 Mi volt a legmeghatározóbb élményed és a legnagyobb nehézséged?

Ezeket a diákokat alapvetően nagyon nehezen lehet rávenni a mozgásra. Ők is bevallották, hogy még a tesiórákon is csak sétálni szoktak. Mondtuk nekik, hogy menjünk el a Cyberjump nevű helyre (egy népszerű trambulinpark – a szerk.)  és a lelkükre kötöttük, hogy csak akkor megyünk oda, ha tényleg mozogni fognak, mert ha nem használják ki, nincs értelme. Élvezték, kipirosodtak, ugráltak, lelkesek voltak. Szóval lehet őket motiválni, de nem feltétlen iskolai keretek között. Egy idő után maguktól kezdték el ontani az ötleteket, hogy mit szeretnének csinálni. Nem is gondoltuk volna, de az egyik legjobban sikerült alkalom az volt, amikor a tornateremben építettünk egy akadálypályát. Kötéllel át kellett lendülniük egyik helyről a másikra, magasról kellett leugraniuk egy szivacsra. Ezek a tapasztalatok abszolút azt mutatják, hogy szeretik, jönnek, csinálják: csak az iskolai környezet nem motiváló számukra. Nehézség az volt, hogy sokszor kiütközött, számukra teljesen más a norma, mint számunkra. Emiatt csomószor elcsúszott a kommunikáció. Amikor még nem annyira csiszolódtunk össze, volt olyan, mikor már tartottam ki Tinnyére, és jöttek az üzenetek, amiben közölték a gyerekek, hogy nem tudnak eljönni az aznapi alkalomra. Persze volt, aki igazából azért mondta le a programot, mert a társai is így tettek. Ezek után megbeszéltük, hogy aki nem szeretne jönni, az ne a program előtt tíz perccel szóljon róla. Utána ez jól működött már.

Szerinted a gyerekek számára motiváló volt, hogy közösségben voltak?

Szerintem igen, hiszen itt is működött a csordaszellem: ha az egyik gyerek jött, akkor a másik is. Volt olyan hétvégi program, hogy azt válaszolták, ha a társuk jön, akkor ők is. Nagyon befolyásolta őket, kik jönnek el az alkalmakra, és általában ezáltal sikerült „befűzni” őket, hogy jelenjenek meg.

Közösségszervezőként neked van konkrét célod? Mi az, ami miatt csinálod?

A három legjobb barátnőmet a cserkészetnek köszönhetően, a gyerekkori őrsömből ismerem. Nekem ez iszonyú sokat adott: mindig velem voltak, és hatalmas buli volt a közös táborozás, portyázás. Tizenhat évesen, mikor már saját őrsöm volt, azt láttam, hogy ha ezt jól tudom csinálni, akkor nagyon szoros barátságok köttethetnek. A járvány alatt mutatkozott meg a legjobban, hogy akiknek nincsenek barátaik, azok teljesen magányosak otthon egyedül. Akik pedig alapvetően jó viszonyt ápoltak egymással, azok a karantén alatt is találkoztak: kutyát sétáltattak, a természetben voltak. A cserkészet esetében az volt a célom, hogy ebből a tizenkét lányból olyan közösséget hozzak létre, akik, ha tíz év múlva találkoznak, akkor is tudjanak egymáshoz bátran fordulni. A Tanítsunk Magyarországért Program esetében mindenkinél más célokat állítottam fel. Volt, akinél a továbbtanulás, másnál az osztályba való integrálás, a játékfüggőség elhagyása volt a cél.

Tartod még velük a kapcsolatot?

Erre a félévre új mentorokat kaptak, nem akartuk, hogy nekik nehezebb legyen beilleszkedni, de Messengeren természetesen szoktunk beszélgetni.

Az interjút az ELTE Presstiválon bemutatott Közösségi Zine-ünkben is elolvashatjátok ezen a linken.

Fotók: Czakó Tímea