Kísértő múlt – Az észak királynője c. filmről

Erőszak, intrikák és hatalmi játszmák… napjainkban ismét tanúi lehetünk a középkor történelme felé való filmes érdeklődés megélénkülésének, amely alkotások sorába szorosan illeszkedik a Charlotte Sieling által rendezett 2021-es Az észak királynője (Margrete den første) című, dán–norvég–svéd–lengyel–cseh–izlandi koprodukcióban készült filmdráma is. A filmet – mely a dán filmgyártás történetének legnagyobb szabású vállalkozásának tekinthető – Csehországban forgatták, középpontjában pedig az ország történelmének egyik központi alakja, I. Margit királynő áll. Selmeczi Péter írása.

A cselekmény egy rövid prológus után 1402-ben kezdődik, amikorra a sorozatos hatalmi harcokat követően a három skandináv királyság, Dánia, Svédország és Norvégia a Kalmari Unió révén politikai egységbe tömörült egymással, békét és prosperitást hozva a térség népei között. Mindez elsősorban a karakteres dán királynőnek, I. Margitnak (Trine Dyrholm) köszönhető, aki régensként kormányozza a három országot fogadott fia, a Pomerániából származó Erik király (Morten Hee Andersen) nevében. A szövetség azonban ingatag lábakon áll, az időnként felszínre kerülő belső ellentétek mellett a Hanza-szövetség és az agresszíven terjeszkedő Német Lovagrend is növekvő fenyegetést jelent az unió számára, amellyel szemben a királynő az Erik és az angol Philippa hercegnő (IV. Henrik király lánya) közti házasság révén szeretné megszerezni Anglia szövetségét. A házassági szerződés körüli tárgyalásokat azonban nem várt esemény zavarja meg, amikor az egyik norvég főúr, Asle Jonsson (Bjørn Floberg) azzal a hírrel érkezik meg az udvarba, hogy a poroszországi Graudenz városában feltűnt egy férfi, aki állítása szerint azonos Margit tizenöt évvel ezelőtt pestisben elhalálozott egyetlen gyermekével, Olaffal.

A történelemben nem példátlan az, hogy – főleg feszült politikai körülmények között – a semmiből tűnjenek fel önjelölt trónkövetelők különböző királyi udvarokban, elég csak a Skandináviától nem is olyan messzi Oroszországra gondolnunk, ahol Ál-Dmitrij hercegből három is akadt. Az észak királynője középpontjába állított „Ál-Olaf-történet” is nagy vonalakban valós történelmi tényeken alapszik, amit a forgatókönyvírók sikeresen használtak fel egy olyan film megalkotásához, amiben egyszerre jelennek meg a politikai krimi stíluselemei, és egyben a királynő személye által egy családi dráma szemtanúi is lehetünk.

Jelenet a filmből

A „graudenzi ember” megjelenése az udvarban a királyi frigy megkötésének előestéjén egyértelműen csalásra engedi következtetni az uralkodónőt, így az ügyben összehívott nyílt tárgyalás is inkább afféle színjáték csak, miközben Margit – mivel tisztában van vele, hogy a háttérből valaki mozgatja szálakat – igyekszik kideríteni az ügy mögött megbúvó valódi összeesküvést. A cselekmény így több színtéren zajlik, hiszen nemcsak a tárgyalási folyamatot látjuk a magát Olafnak nevező férfi személyazonosságának ügyében, hanem a „felbujtók” elleni nyomozást is, továbbá képet kapunk a királyi vár falai között zajló intrikákról és Margit személyes dilemmáiról is. Ez utóbbi súlyát elsősorban a színészi játék biztosítja, hiszen Margit könnyen lehetett volna egy klisészerű figura, Trine Dyrholm azonban meggyőzően képes megformálni egyszerre a sztoikus uralkodó alakját, aki békét teremtett a skandináv országok közt és mindent hajlandó megtenni ennek fenntartására, és a gyötrődő anyát, akiben egyre jobban megkérdőjeleződik addigi álláspontjának igazsága, és egyre inkább fél megtalálni a válaszokat az általa feltett kérdésekre.

A film látványvilágát tekintve illeszkedik a középkorban játszódó alkotások közé, a jól fényképezett fjordok képe mellett a hideg, kékes-szürkés színvilág is egyöntetűen beleilleszkedik a hasonló tematikájú filmek eszköztárába, így a filmhez felhasznált jelmeztárral együtt Az észak királynője képes elhitetni a nézővel, hogy valóban egy középkori történetet lát a vásznon. Ugyanakkor a nagy, epikus csatajelenetek kedvelőinek csalatkozniuk kell, hiszen a film sokkal inkább az intrikák és a politikai machinációk köré épül fel, a film bevezetőjében feltűnő csatatér kegyetlen képét követően pedig a későbbiekben főleg kastélytermekben zajlódó jelenetek fogják dominálni a történet folyását.

A nagy tömegjelenetek hiánya ellenére a film cselekményének kiindulópontját jelentő Ál-Olaf-történet van annyira érdekes, hogy képes felkelteni a néző figyelmét, ugyanakkor mindez nem képes teljesen elfeledtetni a forgatókönyv hiányosságait, ami olykor nagyon jó és hatásos megoldásokkal képes operálni (ilyen például az a jelenet, amelyben a tárgyaló terem zajában egy gyermekkorában hallott népdalt kezd el halkan énekelni a vádlott – síri csendet teremtve), de Margit királynőt leszámítva nem tudja igazán árnyalni a történet többi szereplőjét, és a filmben megjelenő összeesküvésszál bemutatása sem képes folyamatosan fenntartani azt az izgalmat, amit a nézők többsége elvárhatna a filmtől. Így (elkerülendő, hogy spoilerezzek) a film végkicsengése is sokakban az igazi katarzis helyett könnyen egyfajta belenyugvás érzését fogja kelteni csak.

Mindezen hiányosságokkal együtt Az észak királynője egy élvezetes, valós történelmi tényekből kiinduló, de azokat lazán kezelő történetet tár elénk, ami igényes és korhűségre törekvő jelmeztárával és látványvilágával képes bepillantást engedni a középkori Skandinávia világába, így ilyen tekintetben unikumként hathat a hazai közönség számára, megvalósítását tekintve pedig méltán számíthat nemzetközileg is a széles publikum figyelmére.

Képek: IMDb