Rossz ember az, aki kóros bizonytalansággal küzd?
Joachim Trier legújabb filmje, A világ legrosszabb embere 2021-ben jelent meg, és igen hamar levette lábáról a világot: Renate Reinsve a 2021-es Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb női főszereplőnek, Leos Carax pedig ugyanezen a nívós eseményen a legjobb rendezőnek járó díjat vehette át.
De mi a titka ennek a kétórás alkotásnak? Hiszen első látásra végtelenül közhelyes, unalomig feldolgozott témákat boncolgat. Előkerülnek a fiatalkori út- és identitáskeresés nehézségei, a generációs különbségek, család és szerelem, születés és halál – ha egy plakáton olvasnám ezeket a kulcsszavakat, önkéntelenül is arra tippelnék, hogy a film alighanem beleesik majd abba a hibába, hogy túl sokat markol, ezért keveset fog. A világ legrosszabb embere azonban szerencsére képes elkerülni ezt, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy csak a kérdésekig jut, de egyikre sem ad választ, a készítők ránézésre ugyanolyan rémültek és bizonytalanok, mint bárki, aki ezekkel a témákkal szembesül.
Adott tehát a világ legrosszabb embere, Julie, aki a film elején épp orvosnak tanul Oslóban. Közvetlenül ezután egy alig háromperces montázs alatt kétszer vált szakot, a háttérben futó narráció pedig finoman arra is utal, hogy feltehetően az utolsó választásánál is csak azért tart ki, mert kifutott a diákhitelkeretéből.
Ez a film a döntések filmje.
Már ez a humoros, de kínosan ismerős szituáció is előrevetíti: ez a film a döntések filmje. Ám igen nehéz nagy döntéseket hozni a 21. században, amikor egy fejlett országban az egyetemi szakok és a hozzájuk igényelhető támogatások végeláthatatlan kínálata elérhető. A felvilágosult nevelési eszméknek köszönhetően szülői oldalról sem érkezik nyomás a pályaválasztást illetően, ráadásul Julie előtörténetéről az is kiderül, hogy kiemelkedően jó tanuló volt a középiskolában, így a teljesítménye is megengedi, hogy válogathasson a lehetőségei között (a film szempontjából különösen érdekes tény, hogy az őt játszó Renate Reinsve egy sikeres színészi pályát szüneteltetett azért, hogy asztalosként dolgozhasson, szemlátomást neki is nehezére esik a pályaválasztás). Egyébként is, ki tudja akár a legkisebb döntést is meghozni, amikor Julie szájából azt is megtudjuk, hogy egyes kutatások szerint „ha ölelgeted a gyerekeidet, akkor drogosok lesznek”?
Aki nem ismeri saját magát, az a külső elvárásokhoz alkalmazkodik a döntéshozásban, de mit tesz az, akire nem nehezednek kimondott elvárások? Megkeresi a kimondatlanokat. A fent már említett montázs egyik legfontosabb elemének tartom, ahogy Julie megmagyarázza választásait másoknak: közhelyes sorokat jelöl meg saját motivációjaként, majd megvárja a barátai és szülei (egyébként előre borítékolható) jóváhagyását, hogy biztosabb lehessen a dolgában. Hasonló gondolatmenetre utal a prológust követő legelső fejezet, mely „A többiek” címet viseli – Julie önismeret hiányában nem tudja, mit akar, pontosabban inkább nem akar semmit, így jobb híján azt veszi alapul, amit mások kezdtek a saját életükkel, miközben szúrós megjegyzéseket tesznek az övére. Ez pedig egyszerre segít és fáj neki, mert bár önfejűnek tűnik, valójában folyamatosan azt figyeli, hogy figyelik őt, még akkor sem engedi el magát igazán, amikor úgy néz ki – tánc közben is csak úgy tűnik, mint aki teljesen megfeledkezett magáról, ám ez láthatóan tudatos és őszintétlen gesztus.
Julie hatással akar lenni a világra, egy olyan világra, amely annyira fejlett és népes, hogy gyakorlatilag lehetetlen igazán nagy hatással lenni rá.
„A puhát szeretem. Mert akkor tőlem lesz kemény” – írja a lány nagy érdeklődést kiváltó esszéjében. Bár a szöveg az orális szex témájából indul, számomra mégis a 21. századi életről szól ez a sor: Julie hatással akar lenni a világra, egy olyan világra, amely annyira fejlett és népes, hogy gyakorlatilag lehetetlen igazán nagy hatással lenni rá. Julie önkeresését nézve felmerül a nézőben a kérdés: kizárólag jó oldala van-e annak, ha szó szerint bármi lehet belőlünk? Persze kétségkívül számtalan sikersztori kapcsolódik ahhoz, hogy egyre kevesebb társadalmi, földrajzi, financiális korlátot kell legyűrni az álmok eléréséhez – de mi a helyzet azokkal, akiknek nincsenek nagyratörő álmai? Mi a helyzet az éltanulókkal, akik tizennyolc éven keresztül azt hallják, hogy valami nagyra hivatottak, de ez mégsem történik meg automatikusan, amint önállóvá válnak? Mi a helyzet a frissen érettségizettekkel, akik lelkiismeretesen felkészültek egy megígért életre, de képtelenek valójában megélni azt? Vagyis ebben az esetben: mi a helyzet Juliével, aki kudarcként fogja fel, hogy maximális tanulmányi pontszáma mellett könyvesbolti eladóként helyezkedik el?
Persze a szakmai önmegvalósítás nem minden, van is benne valami fricska, ahogy az emancipált nő megpróbálja a foglalkozásán keresztül megfogalmazni önmagát, de minthogy ez nem sikerül neki, az élete sokkal inkább a férfiakról szól. Julie minden egyes szakváltásnál partnert is vált, leghosszabb és legfontosabb párkapcsolatát végül Aksel mellett találja meg, érdekes módon egyidőben azzal, amikor további diákhitel hiányában végső szakmai döntését hozza meg – adja magát a kérdés, hogy vajon a férfi mellett is ezért köt-e ki hosszú távon. De még ha kompromisszumnak tekintjük is, hogy a főszereplő a szakmai potenciálját feladva inkább magánéletében találja meg a boldogságot, akkor is lehet továbblépni, Aksel pedig szeretne is, a probléma csak az, hogy Julie híján van mindenféle anyai ösztönnek. Nem zárja ki a gyerekvállalás lehetőségét, de maga is érzi, hogy nem áll készen rá, hiszen a családalapítást többnyire megelőzi az egyéni önmegvalósítás. Igen ám, de ebben az esetben az utóbbi érdeklődés hiányában elmaradt, így újra meg újra felmerül a kérdés: ha nem akarsz gyereket, mit akarsz helyette? Ebből persze kiolvasható lenne az a harcias feminista narratíva, mely szerint a jelenlegi társadalomban egy nőnek igen erősen meg kell indokolnia valamivel, ha nem vágyik családra – de véleményem szerint ez egyáltalán nem csak a női oldalról szól. A kérdésfeltevés egyértelműen hibás: van, aki nem akar gyereket, és nem azért nem akar, mert helyette más tervei vannak.
Szemlátomást ugyanúgy nem érti a magánéletét, mint a szakmait.
Julie tehát jobb ötlet híján azt lépi, amit általában szokott: elmenekül. Egy este találkozik Eivinddel, akivel (mindketten párkapcsolatban lévén) egész éjszaka a hűség és hűtlenség közti homályos határvonalon egyensúlyoznak, míg Julie nem sokkal később úgy nem határoz, hogy elhagyja Akselt az új szerelemért. Feltehetően a részleges félrelépés és a sorozatos szakítások miatt érzi magát a világ legrosszabb emberének, ám ami a körülötte lévőknek fájdalmat okoz, Julie kimondhatatlan bizonytalanságából fakad – a cím akár az is lehetne, hogy Az ember, aki nem tudja, mit akar. Szemlátomást ugyanúgy nem érti a magánéletét, mint a szakmait, ennek megfelelően képtelen ténylegesen kommunikálni a partnerével, szakítás közben olyan rongyosra használt közhelyekkel operál, hogy azt hallgatni is szégyen. Az egyetlen, amit teljesen őszintén mond, az, hogy „sosem tudhatjuk, lehet, hogy még összejövünk” – az egyetlen biztos dolog tehát Julie bizonytalansága. Tanácstalanságában olyan romantikus jelekhez fordul, amik a filmekben általában jól szoktak kinézni: a megjelölhető, nagybetűs pillanat, amikor beleszeretett valakibe, vagy akár a belógás egy idegen esküvőjére. Persze van, aki az ilyen jelektől kap útmutatást, ilyen például Eivind akkori partnere is, aki egy szarvassal történő sorsfordító találkozás után megtudja, hogy 3,1 százalékban számi származású, ezért pedig képes az egész életét az ősközösségek megsegítésének és a környezetvédelemnek szentelni, míg radikalizmusával el nem kergeti Eivindet.
Önkéntelenül is felmerül a nézőben, hogy Eivind gyakorlatilag bárki lehetett és bármit mondhatott volna. Személyisége szinte egyáltalán nincs, ám ezt részemről nem filmes hibának könyvelem el, inkább azt jelzi, hogy a férfi épp azáltal válik fontossá, hogy ennyire semmilyen, ő ugyanis nem egy karakter, hanem egy kibúvó. Nincsenek elvárásai és maga sem végez olyan munkát, melyben várhatóan valami kiemelkedőt fog alkotni, így ideális Julie számára. Ez pedig egészen addig működik csendesen, de békésen, amíg ki nem derül, hogy Aksel gyógyíthatatlan beteg.
A haldokló Aksellel folytatott beszélgetések kísérlik meg talán egyedül, hogy válaszoljanak a felvetett kérdésekre. A férfi ugyanis egészen más szemszögből közelít a témához, mint Julie, és ez elsősorban nem a köztük lévő korkülönbség következménye. Aksel ugyanis megvalósította önmagát, kiemelkedőt alkotott és híressé vált, mégis leszögezi, hogy az életben sosem azok a dolgok mentek tönkre, amik miatt a leginkább aggódott. Ez a mondat kísér el minket az utolsó jelenetig, mely szinte illusztrálja Aksel kijelentését – szinte megnyugtató, ahogy Julie feladja az önkeresést és elhelyezkedik azon a pályán, amit harmadikként választott a film elején, és már senki sem vette igazán komolyan.
A Föld azonban valahogy nem szűnik meg forogni. Nincs katarzis, a zárójelenetben Julie se nem küzd idegösszeomlással, se nem változtatja meg a világot egy sorsfordító felismerés által. Csak leéli az életét, többnyire egész boldogan.
(A címben az Európa Kiadó zenekart idéztem, a fotók a film pillanatképei.)
