Az interdiszciplinaritás korát éljük. Nem feltétlenül attól lesz valami kiemelkedő, mert egy területen belül precíz, profi és úgy en bloc jó, hanem attól, ha több területet egyesítve rendelkezik ezekkel a kvalitásokkal. A társadalmiszemlélet-megalapozó program is hasonló: kiemelkedően foglalkozik a fogyatékosság kérdéskörével és a külhoni magyar területekkel egyaránt. Menyhárt Barbarával, a HÖK külügyi alelnökével beszélgettem.
Kezdésképp összefoglalnád, kérlek, hogy mi az a Külhoni Program?
A Külhoni Programot a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK) hívta életre azzal a céllal, hogy a határon túli magyar hallgatói szervezetek közös képzését ellássa, érdekeit képviselje; magyarországi tagönkormányzatait pedig arra motiválja, hogy minél több külhoni hallgatói szervezettel alakítsanak ki kapcsolatot.
2016 óta a Semmelweis Egyetem Hallgatói Önkormányzata a Program keretén belül több egészségügyi szűrővizsgálatot és méréssorozatot végzett Kárpátalján, több mind félezer emberhez juttatva el ezt a szolgáltatást.
Az egészségügyi terület mellett a HÖOK az oktatás és a városfejlesztés kapuit is megnyitotta, ennek apropóján az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar Hallgatói Önkormányzata kidolgozott egy fogyatékossággal kapcsolatos, információátadásra és tapasztalatszerzésre alkalmas társadalmiszemlélet-megalapozó programot. Ennek elemei játékos formában mutatják meg a fogyatékosságot, a képességeket, a támogatás lehetőségét és a sokszínűség, valamint az együttélés szépségét.
2017 őszén a programmal Szabadkára utaztunk az Újvidéki Egyetem Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karára. Közben Budapesten többször is megtartottuk a programot leendő tanároknak, leendő rendőröknek, dolgozó gyógypedagógusoknak, ez év tavaszán pedig a program szakmai és infrastrukturális bővítésén kezdtünk el dolgozni.
Ha jól tudom, a legutóbbi program Marosvásárhelyen volt. Erről mesélnél, kérlek, hogy hogy zajlott le, milyen volt a hangulata, mik voltak a benyomásaitok?
November 22. és 25. között voltunk Marosvásárhelyen, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, ahol nagyon nyitottak és érdeklődőek voltak a hallgatók.
Ez alkalommal nem volt olyan sok résztvevő a programunkon, de úgy gondoljuk, hogy sosem volt cél az, hogy nagy tömegekhez szóljunk. Családias hangulatban, játékos, interaktív módon dolgozunk, hogy át tudjuk beszélni az élményeiket, benyomásokat, felmerülő kérdéseket.
Fontos tételszava a programoknak és beszámolóknak a „játék”. Olvastam múltkor egy tézist, hogy milyen meghatározó tanító szerepe van magának a játék gesztusának, amivel a kulturális tudást át lehet adni. Ezt absztrahálva érdekelne, hogy egy ilyen – kimondottan a figyelemfelhívást és interaktív gondolatátadást megcélzó – programban milyen játékokat alkalmaztatok, milyen technikák voltak integrálva ezekbe a játékokba.
Valóban játéknak nevezzük a program elemeit, ezzel is kifejezve azt, hogy nem tényleges tudásátadásról van szó. Tulajdonképpen lehetőséget teremtünk arra, hogy a résztvevők tapasztalatot szerezzenek például az autizmus spektrum zavarral, ADHD-val, szorongással, addikcióval kapcsolatban, és beszélgetést kezdeményezünk a benyomásaikról, valamint a támogatás, segítségnyújtás lehetőségeiről. A játék pedig ennek az eszköze.
Ha már felmerült a szorongás vagy az addikció: milyen módon foglalkoztok az ilyen és ezekhez hasonló, bizonyos értelemben globálisabb problémákkal?
A Program tartalmát tekintve jelenleg két fő témakörre épül: az egyik az autizmus spektrum zavar, a másik pedig a pszichopedagógia. Mind a szorongás, mind az addikció, ahogyan az ADHD is, ez utóbbi körébe tartozó állapotok.
Fotó: Réder Brigitta
Említetted, hogy a program célja nem tudásátadás. Emellett (és ezt alátámasztandó) olvastam, hogy alapcélként azt neveztétek meg, hogy átadjátok az általatok vallott világ- és emberképet a fogyatékossággal élő emberekkel kapcsolatban. Mi ez a kép?
Nagyon érdekes maga a név is: társadalmiszemlélet-megalapozó program. Ez nem egy érzékenyítő vagy tudásátadó program, de nem is egy társadalmiszemlélet-formálás – hiszen már azzal is feltételeznénk, hogy valamit meg kell változtatni –, ez tényleg egy szemlélet-megalapozás.
Nem lennénk hitelesek, ha azt mondanánk, hogy tudást adunk át, hiszen mi is ugyanúgy lelkes hallgatók vagyunk, mint azok, akik velünk szemben ülnek ezeken a tréningeken.
Nézetünk szerint a valódi akadályozottságot vagy fogyatékosságot önmagában nem valamilyen érzékszerv, szervrendszer, funkció vagy képesség hiánya vagy zavara okozza, hanem az a környezet, ami nem tudja az esetleges hiányosságokat kompenzálni.
Hisszük, hogy a fogyatékossággal élő személyek támogatásának és teljes társadalmi integrációjának az alapja az ismeret. Szeretnénk tehát az érdeklődőknek információt nyújtani az egyes fogyatékosságtípusokról és a megértésük, támogatásuk lehetőségéről. Ugyanis a társadalom minden résztvevője, mi mindannyian felelősséggel viseltetünk egymás iránt.
Tavaly egy józsefvárosi intézményben is csináltatok tréninget, azzal a céllal, hogy gyógypedagógusok és többségi pedagógusok is részesüljenek a programban. Ennek apropóján kérdeznék. Édesanyám óvodában dolgozik, és rengeteg tapasztalatot mondott nekem arról, hogy fogyatékos gyermekeket próbálnak integrálni a többségi oktatásba, a szükségleteikre való figyelem nélkül. Mit gondolsz, mi lenne ezt illetően progresszív lépés, hogy lehetne fejleszteni a jelenlegi állapotot?
Úgy gondolom, hogy nincs elég tudásom és tapasztalatom ahhoz, hogy a jelenlegi közoktatási rendszerről valid képet alkossak. Abban az egyben viszont biztos vagyok, hogy itt is minél több ismeretre lenne szükség a fogyatékossággal kapcsolatban. Nyilván mi a saját hatáskörünkön belül próbáljuk előmozdítani az ügyet, így igyekszünk eleget tenni az ilyen irányú felkéréseknek. A kollégáim, Vajda Kitti és Molnár Erzsébet például az Autizmus Alapítvány munkatársainak is bemutatták a programot, valamint a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének idei konferenciáján is előadtak ezzel kapcsolatban.
Végül: berögződésem, hogy nem tudok semmit sem „csak” kollektívaként tekinteni, mert a kollektívát emberek konstituálják. Emiatt érdekelne, hogy téged mint individuum mi mozgat afelé, hogy foglalkozz a külüggyel vagy a fogyatékossággal, vagy a kettővel együtt?
Azt gondolom – de szerintem a programban résztvevő többi munkatársam nevében is mondhatom –, azt gondoljuk, hogy (leendő) gyógypedagógusként nemcsak az a feladatunk, hogy diagnózisokat állítsunk fel vagy fejlesztéseket végezzünk, hanem az is, hogy a fogyatékossággal élő személyek társadalmi integrációját, beilleszkedését előremozdítsuk és mindent megtegyünk annak érdekében, hogy a társadalom teljes jogú és értékű tagjai lehessenek.
Másrészt a külhoni magyar területek fejlesztésében a motivációnk egész egyszerűen a közös társadalmi felelősségünk vállalása.
Elismerem azért, hogy bennem vagy egy extra motiváció is, én ugyanis Erdélyből származom, így tulajdonképpen a saját közösségem fejlesztése és támogatása személyes misszió is.
Kiemelt kép: Réder Brigitta
