-Mit szól hozzá? Utazzunk! – olyan lendülettel rohan le Esti, hogy kételkedni kezdek, valóban kora reggel van-e. Álmosan és kérdőn nézek vissza rá: szerintem egyértelműen nagyon kora reggel van. – Irány a vasútállomás. Felszállunk egy vonatra, Bécs, Prága, Párizs, mindegy. No, hát akkor hová?
– A Múzeum Kávéház jó lesz? – kérdem csendesen.
– Indulásnak tökéletes – vágja rá, és elindulunk.
Szerencse, hogy az Astoriától épp csak pár perc, szükségem van a koffeinre, a nélkül ilyen korán még nem működöm. Ámulva nézem (és hallgatom) Estit, akinek világmegváltó tervei vannak, legalábbis valami hihetetlen kalandorvágy ég benne. Ragyogó napsütés van és áprilisi bolondéria: neki csak ennyi kell, és tájakon átrobogás, új terek, érzületek, idegen városok és ismeretlen emberek közt forgolódás. –Nekünk pedig két eszpresszó! – adom le a rendelést, miután sikerül a forgószélként mesélő Kornélt leültetnem egy apró kerek asztalkához.
-Mintha régen ez a hely nagyobb lett volna – firtatja.
– Jogos, kicsit csaltam – mosolygok rá, miközben szürcsölni kezdem a feketét. (Életmentő, egyszerű eszpresszó. Se süti, se víz, semmi flanc. Csak az erős, kissé keserű kávé. Egyszerűen, de legalább nem túl drágán – persze nem is túl olcsón -, 300 forint körül lehet. Túl korán volt, be kell valljam, nem emlékszem pontosan.)
– Arról van szó ugyanis –folytatom -, hogy ez most két hely. Mármint a Múzeum Kávézó, és én a hétköznapibba hoztalak. Odaát étterem működik: fehér abrosz, ragyogás, libamáj és libériás pincérek hada. Zsolnay-csempék, faragott faborítás, a Zongorateremben pedig a híres-neves Lotz-freskó, a Csikóverseny. Hát most nem oda mentünk.
– Régen ez volt a Schódli, nem? – kérdi, miközben a nagy ablakon keresztül figyeli a teraszon ülőket. Lassan megtelnek az asztalok. Két lépésre vagyunk az egyetemtől, lassan akár egy szemináriumot is lehetne tartani, szinte több itt a hallgató, mint egy-egy órán. Ezen én is jót mosolygok.
– Igen, úgy tudom. 1885-től működött.
– Akkor is idejártak az egyetemisták. Meg aztán egy kis ideig ide jött át Kiss József A Héttel, a Centrál helyett itt szerkesztették a lapot. Móricz, Tersánszky, József Attila és Erdélyi járt ide sokat. Vagy a szomszédba. Akkor még egy hely volt.
– Azért nem csináltak ezzel a kettészedéssel butaságot – mondom. – Így mi is be tudunk ülni két óra között. Persze a hely egészen apró. Kávé, sütemény és kis ebédnekvaló, ha megéhezünk. Nagy tükrök, de egyébként bisztróhangulat. Beugrani, olvasni, tanulni – erre tökéletes.
– Mi tagadás, erre valóban az. Kicsit morcosak a pincérek – Esti megfigyel. – Tudja, ilyenkor már Bécsben kellene kávéznunk – neveti rám.
– Ilyenkor? – kérdezek vissza. – Ilyenkor hajnalban? Ilyenkor áprilisban? Vagy?
– Ugyan már – legyint. Ilyenkor, amikor ez ember érzi, hogy utazni kell. De hát ezt maga pontosan érti – mosolyogva bólintok. Persze, hogy értem. Hihetetlen mehetnékjét mindig percek alatt sikerül rám ragasztani, már csak azt veszem észre, hogy a részleteket tervezzük, sőt gondolatban már a sárga repceföldek rohannak el mellettünk…
– Meséltem már, hogy jártam nemrégiben a vonaton egy bolgár jegyszedővel? – a kérdésre felnevetek.
– Hát persze! De ez egy tökéletes alkalom, hogy újra meghallgassam – és Esti mesél-mesél. Lendületesen beszél. Szinte ég a vágytól, hogy újraélje, hogy ott legyen. Elgondolkodom, mi lesz így a jövő héttel. Talán már hét határon túl lesz. Hol fogom én akkor utolérni a kis kávémmal?
Fotó: Radványi Zsolt
