Főszerepben Kína – Ókori nevelés, első kínai–japán háború, pontrendszer

Vajon melyik az az ország, ahol – annak ellenére, hogy ötezer kilométeres kiterjedésről és három időzóna érintéséről beszélünk – a kommunisták 1949-es hatalomra jutása óta a nemzeti egység kifejezéseképpen mindenütt egyformán járnak az órák? Ahol a hivatalos ateizmus ellenére több ezren fordulnak a kereszténység felé? Ahol a nyolcas szám szerencsét, a négyes balszerencsét hoz? A válasz az a keleti állam, amely az ELTE SEK Történeti Diákműhely április 12-i programjának is főszereplője volt: Kína.

Az esemény kezdetén Novák Róbert, az ELTE SEK Történeti Diákműhely elnöke köszöntötte a Zoomra becsatlakozókat. Elmondta, hogy az előadóest témájának kiválasztása a megszokott módon szavazás alapján történt. A megszavazott Kínáról pedig ezúttal hárman tartottak 30-30 perces előadást: Kardos Laura Ókori nevelés a folyammenti kultúrákban, különös tekintettel Kínára, Novák Róbert Kína a XIX. század második felében és az első kínai–japán háború, majd Hengszter Norbert „A Nagy Testvér figyel” – 1984 valósága a mai Kínában című prezentációval készült.

A programot Kardos Laura előadása nyitotta meg. Elmondta, hogy a témaválasztás oka részben személyes motiváció volt. „Rengeteg izgalmas téma eszembe jutott: például a kínai holdújév ünnepe, az ősi kínai asztrológia kialakulása, vagy ha mai téma, akkor esetleg a párválasztás, családalapítás a mai Kínában történelmi vonatkozásokkal, netán a kínai gasztronómia kialakulása és térhódítása napjainkban a nyugati világban. Kétségtelenül mind nagyon érdekfeszítő téma, azonban az utóbbi időben engem leginkább pedagógiai kérdések foglalkoztatnak, így a sok-sok ötletem ellenére úgy döntöttem, hogy neveléstörténeti témát hozok a mai alkalomra” hangzott el.

A bevezetőjét az a kérdés követte, hogy vajon időszerű-e a 21. században az ókori folyammenti kultúrák oktatásával, nevelésével foglalkozni? „Azt mondják, a nevelés történetének ezen időszaka méltatlanul került háttérbe. Az ókori keleti kultúrában megtalálhatjuk a mai helyes nevelési törekvések gyökereit, de ez az időszak rávilágíthat olyan dolgokra is, amiket ma már nevelési »hibáknak« titulálunk, ezért nekünk, pedagógushallgatóknak érdemes ismernünk a klasszikus ókori nevelési elveket”.

Egészen az úgynevezett „történelmi tengely” koráig utaztatta vissza az érdeklődőket időben, ugyanis az ókori Kelet az emberiség szellemi alapjait i. e. 800–200 között rakta le egyidejűleg és egymástól függetlenül, mi pedig, vagyis az emberiség, ma is ezekre az alapokra építjük a szellemi életünket. Kínában ez Konfucius és Lao-ce kora, ekkor születtek meg a gondolkodásunk alapjai, a vallások, a filozófia különböző árnyalatai. De mi a helyzet a pedagógiával? „Amit a pedagógiájukról tudhatunk, az a nagy vallások szent irataiból, régészeti leletekből, az orientalisták és a sinológusok felfelfedezéseiből, a görög és a római írók feljegyzéseiből maradtak ránk – és itt nem mehetünk el szó nélkül a nagy magyar keletkutatók, Kőrösi Csoma Sándor és Baktay Ervin mellett sem” – ismertette a hallgatósággal Laura.

Az előadó felhívta a figyelmet a tényre, miszerint a mai magyarországi pedagógia rendkívül Európa-centrikus, a Távol-Kelet neveléstörténetéről nem igazán esik szó. Azonban, ha ennek a régiónak a neveléstörténetét tanulmányozzuk, más megvilágításba kerülhet az itteni pedagógia: láthatjuk az erényeit, de a súlyos hiányosságait is. Felvetődik a kérdés ennek ismeretében, hogy miben más a keleti nevelés? A válaszban Laura több, igazán fontos szempontot mutatott be, egyebek mellett az érzelmi tudás fontosságát, az egyéni világkép kialakítására való törekvést, a lélektani ismeretek megszerzésének lényegességét, a fejlett egészségtant és a jól bevált pedagógiai módszereket. „Fontos szerep jutott az ókori keleti oktatásban az autodidaxisnak, tehát nem, az ókorban az ismeretszerzés nemcsak magolásból, szent iratok és törvények elemzéséből és biflázásból állt, ahogy sokan gondolják, hanem fontos szerep jutott az önállóságnak is az ismeretek értelmezésében és továbbgondolásában” – jegyezte meg.

Az intézményes nevelés is ebben az időszakban kezdődött, ami új lehetőséget teremtett az emberi kultúra fejlődésének. Rendkívül nagy ismerethalmaz jött létre, aminek szükségszerű következménye az írásbeliség megjelenése volt. Az írásbeliség kialakulása tette lehetővé az ismeretek megörökítését, a tudás és a kultúra áthagyományozását. Ez egy láncszerű folyamatként is felfogható, hiszen pontosan az írásbeliség miatt jelent meg a pedagógiai kényszer alkalmazása, ami az intézményes nevelés kialakulásának egyik alapját is képezte.

Az elmondottak után következett Laura előadásának fő pontja, pontosabban az ókori Kína nevelése. „A kínai nevelés azért fontos az egyetemes pedagógia történetében, mert ott már akkor szervezett nevelés volt, amikor még egyetlen ázsiai, de még egyetlen európai nép sem mondhatta el ezt magáról. Már Fo-hi császár idején számolni, írni, zenélni tanultak” – osztotta meg a hallgatósággal. Úgy folytatta, hogy már az időszámításunk előtti 24. században voltak iskoláik, a 12. században pedig már általános, az egész birodalomra kiterjedő tanügyi és vizsgálati rendszerrel rendelkeztek.

A kínai nevelés megértéséhez elengedhetetlen a vallás, a kínai univerzizmus világfelfogásának, illetve a taoizmus és a konfucianizmus ismerete, így az előadó ezekbe a kérdéskörökbe is bevezette a jelenlevőket. Ezután tért rá a nevelésre, illetve az oktatásra, aminek alapját az alapfokú iskolák alkották. Ide 5-től 10 éves korig jártak a gyerekek, amíg le nem tették az alapvizsgát, csak ezután lehettek részesei a középfokú oktatásnak, amely járási, tartományi iskolákban zajlott 10–14 éves kor között, és ahol már tandíjat kellett fizetni. A felsőfokú oktatás az állami tisztségviselők képzésére irányult.

A nevelés tekintetében elmondható, hogy „az ókori Kelet nagy kultúrái közül Kínában figyelhető meg leginkább a hagyományok kultusza. A régiek iránti alázatra, tekintélytiszteletre és a feljebbvalók iránti feltétlen engedelmességre nevelték a gyerekeket” – fogalmazta meg az előadó, majd rátért az előadását képező utolsó kérdésre, avagy mire hívhatja fel az oktatással és neveléssel foglalkozók figyelmét az ókori kínai nevelés? „A csün ce, a tökéletes ember eszménye, a család mint érték, a tanulás tisztelete voltak a legfőbb értékek, amelyek máig sem évültek el. Konfuciusz felismerte, hogy ezeket az értékeket és társadalmi szabályokat elsősorban a nevelés közvetíti. A tanulók nevelése a helyes életmód művészetéig terjedt, és mélyreható változásokat hozott létre a személyiségben és a viselkedésben” – zárta előadását.

Végül a résztvevők figyelmébe ajánlott pár izgalmas olvasmányt, amelyeket forrásként használt a felkészüléshez. Elsősorban Bognár László Az ókori kelet nevelése című kötetét emelte ki.

A címdiák

A következő prezentáló Novák Róbert volt, aki a 19. századi Kínáról, illetve az első kínai–japán háborúról osztotta meg a tudnivalókat az érdeklődőkkel. A kínai gazdaság fejlődése és a népességszám növekedése rendkívül gyors volt a 18. és a 19. század első felében, ahol – 1644 óta a mandzsu Csing-dinasztia volt hatalmon. Ennek eredménye volt, hogy a kínai népesség 1700 és 1770 között, majd 1770 és 1840 között megkétszereződött: 100 millióról 213 millióra, majd 414 millióra nőtt. „Összehasonlításként említem, hogy Japán ezt a népességnövekedést nem követte; 1872-ben 33 millió, 1900-ban pedig 46 millió fő élt az országban. A téma kapcsán ez azért érdekes, mert a Kína és Japán közti konfliktus kapcsán elmondható, hogy Kína népessége többé-kevésbé a tízszerese volt Japán népességének, és az sem mellékes, hogy Kína területe is nőtt az 1700-as években” – jegyezte meg Róbert.

Kína számára az 1839 és 1842 közötti első ópiumháború is nagy változást hozott, hiszen a jelentős népesség- és területi növekedés, terjeszkedés is ezzel az időszakkal tört meg. A britek ekkor már jelen voltak Indiában, Kína azonban bezárkózó nagyhatalom volt, ami nem akart úgy kereskedni az európai hatalmakkal, ahogy azok szerették volna. Az ópiumcsempészet a britek jóváhagyásával zajlott, a brit fennhatóság alatt álló gyarmati területeken készített ópiumot csempészték be Kínába, amiért a kínai emberek ezüsttel fizettek. „A császári bürokráciát leginkább a nagyon nagy mértékű ezüstkiáramlás zavarta, ami korábban nem volt jellemző. Ebből a konfliktusból robbant ki az első ópiumháború” – magyarázta az előadó, majd hozzátette, hogy a háborúban az abszolút korszerűtlen kínai hadsereg és flotta vereséget szenvedett.

Az 1842 és 1885 közötti időszak Kína számára rendkívül nehéz éveket, évtizedeket sejtetett. Habár a „külföldi behatolás” a szemszögükből nézve nem volt még annyira jelentős, a belső problémák legalább annyira azok voltak, amelynek egyik állomása a Tajping-felkelés, majd a második ópiumháború, ami ismét vereséggel zárult. Ezeknek az eseményeknek hatására indult meg az úgynevezett „önerősítés”: „Rájöttek arra, hogy muszáj változtatni, fejleszteni, modernizálni, így ennek kapcsán született meg az »önerősítésnek« nevezett reformok sora, ami alapvetően katonai modernizációt jelent az 1860-70-es években. Kifejezetten a hadi jellegű technológiákat igyekeztek átvenni, ugyanis ebben az időszakban a kínaiakban van egy olyan szemlélet, miszerint Kína a világ közepe – mindenük kifogástalan, kivéve a haditechnikájuk” – világított rá Róbert. Ez a modernizáció mégsem hozta el a várt eredményeket, ennek pedig első jele az 1884-85-ös francia–kínai háború Indokínában, ami kínai vereséggel zárult. Az önerősítés tényleges kudarcát a Japánnal szembeni háború jelenti, ami hozzájárult a belső válság mélyüléséhez, végső soron pedig az 1911-es forradalomhoz, mely elvezet a császárság bukásához, a köztársaság kikiáltásához. „Az 1911-es dátum annyira fontos a kínai történelemben, akkora választóvonal, hogy a négykötetes A kínai civilizáció története című könyv is itt ér véget” – osztotta meg az érdekességet a hallgatósággal.

Mi történt eközben Japánban? A kínai–japán konfliktus miatt is fontos ez a kérdés. Japán el tudta kerülni a félgyarmati jellegű státuszt, amibe Kína az egyenlőtlen kereskedelmi feltételek során belekényszerült, ráadásul a jól ismert, 1868-tól 1912-ig tartó Meidzsi-korban sok, jóval átfogóbb reformot alkottak, többek között új közigazgatási rendszert építettek ki, föld- és adóreformot alkalmaztak, bevezették a kötelező iskolai oktatást, de azért Japánban is a fegyverkezés, a hadsereg- és flottafejlesztés volt a fő.

Az ország(ok) helyzetének ismertetését követően Róbert rátért a kínai–japán konfliktusra, amelynek kiváltó oka Korea volt: „Korea nagyon régóta egy olyan terület, ami mind a japánoknak, mind a kínaiaknak az érdekszférájába tartozott, mindig is érdekeltek voltak abban, hogy nagyobb befolyásra tegyenek szert. Hatalmi harc dúlt a térségben, ami 1894-ben lényegében polgárháborúba torkollt, és amivel a kormányzat nem volt képes megbirkózni. A lázadás leverésébe Kína avatkozott be elsőként. Japán ki akarta terjeszteni a befolyását Koreára, és mivel a nagyhatalmak semlegességet vállaltak a kérdésben, 1894 júliusában Japán is beavatkozott” – tárta fel a háború kirobbanásának előzményeit. 1895 tavaszára a japánok elfoglalták egész Koreát, a Liaotung-félszigetet és Vejhajvej kikötőjét, szétverték a kínai flottát és behatoltak Dél-Mandzsúriába is, nem sokkal később pedig Pekinget is veszélyeztették, Kína pedig békére kényszerült.

Róbert visszautalt előadásának elejére, amikor is a két ország népességszámának óriási eltérésére hívta fel a figyelmet, majd feltette a kérdést, hogy mindennek ellenére hogy volt lehetséges a Japán győzelem? „A Meidzsi-kor első évtizedében 60%-kal növelték a szárazföldi haderő fegyverbeszerzéseinek költségvetését és 200%-kal a haditengerészetét, 1903-ra pedig a nemzeti jövedelem magasabb hányadát – pontosabban 10,3%-át költötték fegyverkezésre –, mint bármelyik európai állam, ami mindenképpen elképesztően hatalmas arány, ha tudjuk, hogy például napjainkban a NATO tagállamainak az ajánlott költségvetése a védelmi kiadásokra mindössze 2%” hangzott el.

Róbert a témájának zárásaként tért rá a korabeli magyar sajtóban, pontosabban a Budapesti Hírlapban megjelenő néhány cikkre, amelyek a kínai–japán konfliktus köré épültek. „A magyar sajtóorgánumok döntő többségében Londonból szerzik be az információkat, de több helyről, például Pétervárról is próbáltak informálódni, és elég jól le is követték az eseményeket. Olyan cikket is találtam, amiben az Osztrák–Magyar Monarchia admirálisa szólal meg, és kifejezetten érdekesnek tartottam a gondolatait, abból a szempontból, hogy már akkor megfogalmazta, mennyire nincsen értelme a nagy hadihajók építésének, hiszen csak nagy költségeket jelentenek az államnak, nem tudnak túl sok eredményt felmutatni.”

Szemléltető diák a prezentációkból az előadások sorrendjében

A tematikus est utolsó előadása Hengszter Norberté volt, aki a kínai társadalmi pontrendszert mutatta be az érdeklődőknek. George Orwell 1984 című művéből vett idézettel vezette fel a témáját, majd rátért a kreditrendszer történelmi előzményeire, aminek egyik ilyen pontja a tienanmeni vérengzés. „Az eseménynek volt némi pozitív hatása is, hiszen egyfajta váltás következett be a politikában. Hasonlóan Magyarországhoz, itt is egyfajta emberarcú kommunizmust próbáltak kiépíteni, ahol a társadalmat arra akarták rábírni, hogy maradjanak távol a politikától; cserébe a kormány jólétet és biztonságot ajánlott az állampolgárainak. Ez a váltás sikeresnek bizonyult: jócskán csökkent a kormánnyal szembeni kritikusság, illetve a kormányellenes elemek is jóval visszaszorultak. Ez az internethasználat és az okostelefonok elterjedésével változott meg” – magyarázta, majd rátért egy másik fontos előzményre is, a Dang’anra, ami annak a gyakorlatát jelentette, hogy a különböző egyénekről az őt körülvevő emberek, legyen az ismerős, munkatárs, családtag vagy tanár, feljegyzéseket írtak. Az állam ezek alapján döntötte el, hogy megfelelő-e az állampolgár viselkedése. Abban az esetben, ha ez nem így volt, több jogtól is megfosztották őt, így ez lehet a kreditrendszer őse.

A kreditrendszer kialakulásában fontos állomás volt a „Nagy Tűzfal” nevezetű, törvények összességét jelentő szabályozás, ami az internethasználatra irányult. Ennek segítségével szűrték vagy törölték a nem kívánt tartalmakat – mint például a tienanmeni vérengzést. „Érdekesség, hogy összesen körülbelül 2 millióan dolgoznak tartalomellenőrként, és szintén 2 millióan vannak azok, akik a kormány propagandáját vagy az azt szolgáló fake news-okat osztják meg a közösségi médiában. Azonban ez az elzárkózás a technológiai fejlődésre nem igaz, épp ellenkezőleg. Elég a Huawei-re vagy a Xiaomira gondolni. Ez a fajta nyitottság azért fontos a kreditrendszer szempontjából, mert ez adja a rendszer technológiai hátterét” – mesélte Norbert. De mit is értünk a társadalmi kreditrendszer alatt?

A rendszer a gyakorlatban azt jelenti, hogy az állam egy algoritmus segítségével pontozza az állampolgárokat. A jó cselekedetekért pluszpont jár, míg a rosszakért mínuszpont: „Eléggé szubjektív, hogy mi számít jónak és rossznak; leginkább azt mondhatjuk, hogy azt veszik figyelembe, ki ad hozzá a társadalomhoz, és ki az, aki elvesz tőle” – jegyezte meg, majd a pontok jelentőségével folytatta. Ugyanis, ha valaki magas pontszámmal rendelkezik, felkerül az úgynevezett fehérlistára, ez pedig kedvezményeket is biztosít számára. A mínuszpontok büntetéseket vonnak maguk után, amik még a közlekedésben is korlátozhatják az egyént. A Párt irányelve az, hogy ha valaki jó pontszámmal rendelkezik, az bárhova utazhat a világon, azonban akinek rossz a pontszáma, annak korlátozzák az utazási lehetőségeit.

Ki számít a társadalom számára hasznosnak? Például az, aki rendszeresen törleszti az adósságait, önkéntes munkát vállal. Ki a haszontalan állampolgár? Többek között az, aki dohányt, alkoholt vásárol, mert ha ezekből adódóan megbetegszik, hátrányos helyzetbe hozza az egészségügyet. „Ez a pontszám kihatással van a magánéletükre is, hiszen megfigyelhető, hogy a magas pontszámmal rendelkezők másik, hasonlóan magas pontszámmal rendelkezővel házasodnak össze, hiszen pontjaik kihatással vannak gyermekükre is. Az alacsonyabb pontszámúakat kirekesztik a társadalomból, pedig lehet nem is követtek el akkora bűnt. Ez a fajta megkülönböztetés azonban a pontrendszer előtt is jelen volt Kínába, így nem mondhatjuk, hogy ez akkora változás lenne” – vonta le a következtetést az előadó.

Felvetődik a kérdés, hogy mégis hogyan képesek lekövetni az embereket ahhoz, hogy működhessen a pontozás? Norbert úgy fogalmazott, hogy egyrészt az (online) vásárlások alkalmával, hiszen napjainkban a legtöbb esetben az emberek a mobiljuk segítségével fizetnek Kínában. A telefonos követés mellett nagyon fejlett kamerarendszer működik, ami arcfelismerő programmal is rendelkezik. Léteznek továbbá különböző testszkennerek, sőt, hangulatfelismerő programok is. „Egyes éttermekben már most úgy lehet fizetni, hogy odaáll az illető egy nagyobb táblához és az „arcával fizet”, azaz a gép leolvassa az arcát és az adatbázissal egyezteti. Egy korábbi előadáson hallottam, ami Kínáról szólt, hogy ezeket a hangulatfelismerő programokat már az iskolákban is használják, és ezek alapján kapnak pontokat a tanárok is. Ehhez kapcsolódóan valaki megkérdezte, hogy ilyen miért nincs nálunk is, mire azt a választ kapta, hogy mert az a személyi jogok megsértése lenne” – osztotta meg érdekességként.

Milyen hatásai vannak ennek a rendszernek? Egyáltalán hogyan viszonyul ehhez az egészhez a társadalom? Számunkra szinte borzongató érzés belegondolni, milyen lehet ilyesfajta körülmények között élni a mindennapjainkat, tudva, hogy – habár minket is megfigyelnek – semmit sem tehetünk anélkül, hogy arról az állam ne szerezne tudomást. „Bár még csak kísérleti szakaszban van, de az már jól látszik, hogy a magasabb pontszámmal rendelkezők kevésbé ismerkednek olyannal, akinek jóval kevesebb van. Sőt, egyeseket ez alapján ítélnek meg, sokszor alaptalanul. Kínában a többség egyébként elfogadja ezt a rendszert, sőt, biztonságban is érzi magát tőle, viszont akadnak, akik ellene vannak – közölte Norbert, majd zárásként kifejtette, hogy valójában a mi életünkben is helyet kap a követés: azzal is sok információt adunk ki magunkról, ha egyszerűen letöltünk valamit a Google Play-en keresztül, vagy ha be van kapcsolva a helymeghatározás a telefonunkon. Azonban nem mindegy, hogy ez mennyiben hat ki a magánéletünkre is.

Ha csupán néhány jelzővel szeretnénk összegezni a Történeti Diákműhely tematikus estjét, olyan kifejezéseket használnánk, hogy izgalmas, érdekes, elgondolkodtató és tanulságos. Az érdeklődők megismerhették az ókori Távol-Keletet, ezen belül Kínát, mint egy pedagógiai szempontból igencsak kiemelkedő térséget. Belátást nyerhettek a 19. századi viszonyaiba és a konfliktusába Japánnal, majd visszacseppentek a jelenbe, ahol egy számukra megdöbbentő és borzongató megfigyelési rendszer képe világlott ki előttük. Sikeres és emlékezetes időutazás részese lehetett a hallgatóság.

Kiemelt kép: muyinteresante.es