„Hiába ismerjük a történelmünket, mindig lesznek új nézőpontok és módszerek”

A Magyar Történelmi Társulat Nyugat-Dunántúli Regionális Csoportja szeptember 29-én időbeli utazásra invitálta az érdeklődőket Magyarország és Ausztria az I. világháború után című tudományos ülésén, amelyen egyetemünk egyik oktatója, dr. habil. Murber Ibolya egyetemi docens, valamint a Soproni Egyetem képviseletében dr. habil. Tóth Imre egyetemi docens adott elő. Tudósításunkat olvashatjátok.


Szerző: Hengszter Norbert


Az első világháborút Magyarország számára lezáró trianoni békeszerződés 100. évfordulója alkalmából szervezte meg tudományos ülését a Magyar Történelmi Társulat Nyugat-Dunántúli Regionális Csoportja, melynek az ELTE Savaria Egyetemi Központja adott otthont. Az eseményre megteltek a C épület nagyelőadójának padsorai; mindenki kíváncsian várta az elhangzó előadásokat.

Dr. habil. Murber Ibolya a komparatisztika eszközével készült bemutatni a háború utáni átmeneti időszakot 1918 és 1920 között, melynek során Ausztria és Magyarország helyzetét és válságkezelési módszereit hasonlította össze. Elmondása szerint az évforduló közeledtével egyre több szakirodalom jelent meg a témával kapcsolatban, amik sokszor új irányból közelítették meg a korszak problematikáját, ahogy ő is erre vállalkozott ezzel a módszerrel. A legújabb szakirodalom szerint több folyamat, esemény ment végbe egyszerre, melyek egymást generálták, erősítették, kölcsönhatásba léptek a nagy háborút követően. Ferdinand Braudel gondolatmenete szerint vannak hosszú időtartamú, idegen kifejezéssel longue dureé folyamatok, amelyek megindultak a 19. század második felében: a modernizáció, az agrár társadalomból az ipari társadalomba való átmenet. Ennek a hatásai találkoztak a rövid távú folyamatokkal, amelyeket az első világháború generált; ebből alakult ki egy olyan hosszú, zűrzavaros időszak, melyre a legfrissebb kutatások visszavezetik a későbbi diktatúrák létrejöttét – szemben a régebbi felfogással, ami az első világháború hatásait emelte ki.

A háborús mindennapok képekben elmesélve

A leggyakrabban használt kifejezés, ami leírja az első világháború utáni időszakot, a válság, ami láthatóvá teszi a társadalmi konstrukciók törékenységét. Ennek során megkérdőjeleződik az addigi társadalmi és gazdasági struktúrák, valamint az intézmények működése. Az egyén szempontjából a válság egy felgyorsult, intenzív, bizonytalan állapot, de ehhez elengedhetetlen az előtte lévő és az utána következő időszakkal összehasonlítani ezt az átmeneti szakaszt, melynek hatására tűnik az ember számára  negatívnak ez a változás. Ebből kifolyólag alakult ki a háború után a boldog békeidők fogalma, amit mind a mai napig használunk.

Az előadás további részében Murber Ibolya a „régi” és az „új” közötti átmenetet kívánta érzékeltetni, saját szavaival így írva le ezt az időszakot: „valahol összeomlik egy régi béke időszak, a Monarchia, és létrejönnek új, stabilabb-kevésbé stabilabb köztársaságok”. Nagyon sok hasonlóság van a két ország (Ausztria és Magyarország) válságmenedzselésében, amik főképp folyamatbeli hasonlóságok. Van néhány strukturális különbség is, ami bár nem sok, de annál markánsabban befolyásolják, hogy különböző irányokba mennek el ezek az országok. Ennek ellenére felhívja a figyelmet arra, hogy 1920-tól egy nemzeti, nacionalista, konzervatív irány jelenik meg mindkét államban, amelyben erős a baloldali ellenesség és az antiszemitizmus.

Az első hasonlóságnak az érzelmileg túlfűtöttséget választotta címül az előadó. Mindkét ország háborús vesztes, még tovább menve a Monarchia két fő vesztes államáról van szó. A peremvidékeiket idegen országok tartják megszállás alatt. Egyik államnak sem állt rendelkezésére ütőképes hadserege, amely ezt meg tudta volna akadályozni, továbbá a belső rendfenntartásra sem volt elegendő lehetőségük. Gazdasági szempontból kivéreztek, túlterheltek; élelmiszerellátási problémákba ütköztek, mely Ausztriát tekintve súlyosabb volt.


„A háború tele”, a bécsi lakosok burgonyát gyűjtenek a földeken – Forrás: bildarchivaustria.at

Főképp a közellátási problémáknak köszönhető – elsősorban Ausztriában – a sztrájkoknak és a demonstrációknak a megnövekedése a városban, mellyel együtt a bűnözések száma is egyre gyarapodott. Eközben vidéken is elégedetlenek az emberek. Ezek a folyamatok megjelentek mindkét egykori birodalomrészben, sőt, még Csehszlovákiában is, amelyről azt gondolnánk, hogy iparilag és mezőgazdaságilag is a legfejlettebb utódállam. Általános csalódottság jellemezte a hazatérő katonákat is, akik bár örültek a háború befejezésének, de ennek az értelme vesztesként megkérdőjeleződik. Eközben sokakban – főként a baloldalon egy progresszív jövőképben – megjelenik az újrakezdés reménye. Az állammal szemben csökkent a lakosság lojalitása, hisz még az élelmiszerellátás problémáját sem volt képes megoldani a császári udvar.

Ezt a helyzetet kezelendő jött létre az a Közép-Európában egyedi és új jelenség, hogy szociáldemokrata baloldali válságkezelés veszi kezdetét mind a két országban, mely egy hirtelen politikai fordulat 1918 őszén. Monarchiából köztársaságba való átmenet történik meg többnyire vér nélkül Ausztriában és Magyarországon – bár megölik Tisza Istvánt, de olyan nagy áldozata nincs ennek, mint mondjuk egy oroszországi polgárháborúnak. Szociáldemokrata többségű koalíciós kormány alakul ki mindkét államban, azzal a különbséggel, hogy Ausztriában nagykoalíció jön létre, amiben részt vesz mindenki, aki korábban részt vett a kormányokban és a parlamentben, míg Magyarországon kiskoalíció alakult, amiből a korábbi politikai elit – a konzervatívok és a liberálisok – kimaradtak. Ez az egyik legfontosabb politikai különbség. Ezzel együtt új emberek jelentek meg a politikában: Ausztriában a nemesi, arisztokrata származású személyek helyett megjelentek az átlagos, polgári családból származók. Magyarországon megmaradt az arisztokrácia jelenléte az újak mellett is. Utolsó hasonlósságként az előadó megismételte az 1920-as jobboldali fordulatot.

Az első nagyobb különbség az államkoncepciókban található. 1918 előtt az osztrák fél úgy gondolta, hogy a Monarchia egy központosított, Bécs központú alkotmányos monarchia, míg a magyar fél a két birodalomrész egyenjogúságát hangsúlyozta. Egy közös pontjuk is volt, miszerint mindkét birodalomfélben szerették volna a német és a magyar nyelvű lakosság dominanciáját megtartani, pedig már a korábbi statisztikák is kimutatták a birodalom soknemzetiségét. Hogy a birodalmat egybentartsák, 1907-ben bevezették az általános választójogot a férfiak számára az osztrák részeken, így a cseh és a galíciaiak is választhattak. Magyarországon elutasították ezt a választójogot, mivel ezzel nőtt volna a nemzetiségiek beleszólása a politikába, ami veszélyeztette volna a magyar etnikum szupremáciáját és a „területi integritást” (Nagymagyarország).

1918 után az osztrákoknak legalább három nagy nemzetállam-koncepció állt rendelkezésre – a negyedik a másik háromból ered. 1907-ben Otto Bauer szociáldemokrata gondolkodó azt fogalmazta meg, hogy kulturális autonómiát kell adni a nemzetiségeknek. Georg von Schönerer a nagynémet-koncepciót alkotta meg – amihez Hitler is gyakran visszanyúlt –, ami szerint a német nyelvterületeket kéne megőrizni, a többit hagyni elmenni. 1918 januárjában a szociáldemokrata Karl Renner szerint konföderációt kéne létrehozni, amiben figyelembe vennék a népek önrendelkezését, de megtartanának egy erősebb együttműködést. Ebből létrejött egy újabb koncepció, ami szerint létrejön egy kis, német magterület Ausztriából, de ennek csatlakoznia kell Németországhoz – Anschluss. Magyarországon nincsenek alternatívák, kizárólagos a nemzetállam-koncepció.

Már a Károlyi-kormány idején vált jelszóvá a Nem, nem, soha! Forrás: blog.hu

A második nagy különbség a két állam válságkezelésében található: míg Ausztriára konszenzusos problémamegoldás jellemző, addig Magyarország sodródott az eseményekkel. Bécsben az új és a régi kormány egymás mellett működik egészen 1918. november 11-ig, amikor a császárt lemondatják, majd másnap kikiáltják a köztársaságot és kihirdetik az általános, titkos, egyenlő választójogot, utána pedig választásokat is tartanak. Eközben Budapesten már októberben létrejön egy önjelölt ellenkormány Károlyi vezetésével a legálisan működő Wekerle-kormány helyére. Október 31-én ebből alakul meg az új kiskoalíciós kormány, melyben a szociáldemokraták és a polgári radikálisok voltak még jelen. Bár november 23-án kihirdetik az általános választójogot, de a választások elmaradnak.

A harmadik különbség az államok külpolitikájában van: az osztrákra jellemző a rugalmasság, míg a magyarra a nagyfokú merevség. Az előbbiek külpolitikáját az élelmiszerhiány erősen befolyásolta, így eleget tett az antant elvárásainak, illetve törekedett a jó viszony fenntartására a szomszédos államokkal. Célként az etnikai határok megtartása tűzték ki maguknak, mellyel együtt igényt formáltak Nyugat-Magyarországra is. Levelezésük az antanttal végül garantálta számukra Burgenlandot, így ők lettek az egyetlen vesztes állam, mely területi gyarapodást ért el a béketárgyalások során. Sikerük titka mondhatni az, hogy reálisan mérték fel a helyzetüket, valamint levelezést folytattak a győztes hatalmakkal. Ezzel szemben a magyarok csak a belgrádi katonai konvencióval tartották fenn a kapcsolatot, valamint továbbra sem él semmilyen nemzetállam-koncepció alternatívájával sem. A Tanácsköztársaság idején törekedtek csak az etnikai határok védelmére, azonban őket nem hívták meg Versailles-ba. Tovább növelte a kilátástalanságot, hogy Ausztriával ellentétben Magyarország nagyobb részét megszállta egy idegen hatalom, a románok. Ezek után nem volt lehetősége a magyar félnek változtatni a feltételeken, és 1920. június 4-én Trianonban aláírták a békeszerződést.

Dr. Tóth Imre sajnos nem tudott személyesen részt venni az eseményen Forrás: sopronmedia.hu

Mielőtt elkezdődött volna a másik előadás, kis változtatás történt a programban: előző nap derült ki, hogy dr. habil. Tóth Imre sajnos nem tud személyesen megjelenni az eseményen, így rendhagyó módon online hallgathattuk meg a szakember bemutatóját, mely Az első magyar békerevízió 1921-ben címet kapta. Újszerű nézőpontból közelítette meg a témát: arra kereste a választ, hogy Sopron szempontjából ez az 1921-es döntés hogyan befolyásolta a helyzetét, szerepét a két világháború között, majd az 1945 utáni időszaktól kezdve egészen 1990-ig. A különböző korszakokban más és más volt a megítélése a városnak: míg a két világháború között egyértelműen pozitív volt, addig 1945 után radikális fordulat következett be és negatívvá vált. Az 1921-es népszavazások után – hisz nemcsak Sopron, hanem további nyolc környező község is szavazott hovatartozásáról – a várost és a hatalmat azonos politikai és eszmei alapállásuk, illetve kölcsönös és részben azonos érdekek jellemezték. Bethlen István így szólt a népszavazásokról az 1922-es népgyűlés ülésén:

„A soproni népszavazásnak azért van nagy jelentősége, mert bebizonyította, hogy a feltevés, amelyből a trianoni szerződés kiindult, hamis és valótlan. A soproni népszavazással megdőlt a trianoni szerződésnek minden morális alapja, és az a feltevés sem vált valóra, amelyre a szerződést alapították”.

Ezzel alkalmat kapott arra a magyar kormány, hogy a sérelmi alapú politizálás helyett a pozitív propagandára tudja helyezni a hangsúlyt a revízió ügyében. A soproni népszavazás jó példát mutatott a nemzetiségi patriotizmus ellen is, hisz a helyi németség is Magyarország mellett tette le a voksát – bár tudjuk, hogy a német kisebbség asszimilációs képességét nem hasonlíthatjuk össze más nemzetiségiekével. A sajtó részéről azonban számos támadás érte a kormányt, hogy nem használta ki a Sopron környéki népszavazásokban rejlő lehetőségeket.

A népszavazásnak komoly identitásképző ereje is volt, hisz Trianonnal szemben megjelent Sopron pozitív példaként. Ez a döntés integratív erővé is tudott változni már a két világháború között a városban is: a Civitas Fidelissima-gondolat mögé a különböző politikai csoportok fel tudtak sorakozni és azonosulni tudtak vele. E tekintetben a helyi németség találta magát kényes helyzetben, mivel jópáran voltak olyanok, akik viszont Ausztriára szavaztak. Ezt a helyi vezetőség többször fel is használta érvként ellenük, és leválasztotta a hűtleneket a helyi németségből és a társadalomból is.

1927-től aztán egyre kevésbé igényelte az állam Sopron erkölcsi támogatását, ezzel feszültség alakult ki a két fél között. Közjogilag gyengült a város helyzete, amit csak tetőzött, hogy az állam nem mutatott hajlandóságot arra, hogy Sopron regionális szerepét helyreállítsa, mivel a nyugati irányú revízió nem volt a kormány prioritásában.

Az 1930-as években találkozott újra a két fél álláspontja, ami mögött a pángermanizmus megerősödése húzódott. Egyes osztrák politikusok megfogalmazták, hogy Sopron csalással lett Magyarországé, sőt, voltak, akik egészen a Balatonig terjedő területet német érdekszférának gondolták. Ez nagymértékben erősítette a helyi társadalomban a veszélytudatot, mely az Anschluss idején csúcsosodott ki, amikor a magyar határra napokig nem adott garanciát. Ez aztán lassan lecsillapodott.

A második világháború utáni időszakban Civitas non gratává, azaz nemkívánt várossá vált Sopron. Nacionalista kisugárzásuk miatt negatív megítélés alá estek. Ezt legjobban abban mutatkozott meg, hogy a kormányzat kifejezetten tiltotta 1946-ban a népszavazás ünneplését, mivel ezzel rossz fényben tűntetnék fel hazánkat a békekonferencián. 1948-tól pedig a reakciós város jelzője kezdett rátapadni Sopronra. Geopolitikailag is hátrányos helyzetbe került a város a vasfüggöny miatt.

Az 1950-es tanácstörvénnyel elveszti Sopron a megyeszékhelyi rangját, majd egy tudatos leépítés veszi kezdetét. Kiéleződött a Győr–Sopron vita is, hisz előbbi munkásváros lévén több forráshoz jutott. Változás az 1960-as években megy végbe, amikor a helyi városvezetés újra felfedezi magának a turizmust, mely a már meglévő adottságokra támaszkodik. A tanácselnök elindított egy nagyvolumenű műemlék felújítási folyamatot, melyet a kormányzat is támogatott. Ennek hatására felélénkült az idegenforgalom, egyfajta kirakatszocializmus alakult ki a városban. 1963-tól lazítottak a vasfüggöny szorításán is, mely könnyített vízum eljárással járt, ezzel egyfajta díszkapujává vált a vasfüggönynek. Helyi szinten újra megerősödik a Civitas Fidelissima-eszméje. 1989 nyarán pedig egy újabb esemény emeli fel a nemzetközi érdeklődést a város iránt, ami nem más, mint a Páneurópai Piknik.

Az előadások rávilágítottak arra, hogy bár azt gondoljuk, ismerjük a történelmünket, mégis mindig lesznek olyan új módszerek, nézőpontok, amelyek segítségével új megvilágításba kerülhetnek a történések.

Kiemelt kép: az esemény meghívója