„Sokkal többet kapunk, mint adunk” – Interjú két Amigos-önkéntessel

Az Amigos a Gyerekekért Alapítvány egy napról napra népszerűbb, fiatal önkéntesekből álló szervezet. Miután nekem is egyre több ismerősöm jelentkezett és vált tagjukká, kíváncsi lettem, hogy mi is rejlik a zöld pulóver és a játékos nyelvoktatás mögött. Interjúnkban két tag, Pintér Lizi és Raposa Renáta beszél őszintén minden szépségről és nehézségről, amelyekkel munkájuk során találkozhatnak.

Mindenekelőtt meséljetek egy kicsit az Amigosról. Mit érdemes tudni a szervezetről? Kik az Amigók?

Reni: Az Amigos egy egyetemistákból álló szervezet, melynek a tagjai az Amigók. Kéthetente egyszer kórházba járunk, és beteg gyerekeknek tanítunk játékosan nyelveket, valamint kézművesedünk velük. Az egésznek a lényege, hogy motiváljuk őket a gyógyulásban. Azért fontos, hogy egyetemisták legyünk, hogy jövőképet adjunk, lássák, milyen egy „nagylány” vagy „nagyfiú” élete. Így akár a kórházban töltött idő alatt arra is tudnak gondolni, hogy milyen jó megtanulni spanyolul, mert ha például focista akarok lenni, akkor akár Messivel is tudok beszélgetni majd az edzéseken.

Akkor ez egy spanyolközpontú szervezet?

Reni: Nem. Mi ketten pont spanyolt tanulunk, de nem kötelező ezt a nyelvet beszélni.

Lizi: Az angolt beszélik a legtöbben, az csak plusz, ha tudsz bármilyen más nyelvet. Például vannak köztünk németesek, franciások, az a lényeg, hogy minél sokrétűbbek legyünk, és minél több nyelvet tudjunk a gyerekekkel is gyakorolni.

Hogyan veszitek föl a kapcsolatot a gyerekekkel? Szülőkön keresztül? Esetleg vannak kapcsolataitok különböző kórházakkal?

Lizi: Hat kórházba járunk Pesten, mindenki be van osztva egy adott helyre. A tagság első félévének során nem mi döntjük el, hogy hova szeretnénk menni, hanem időbeosztás alapján választanak nekünk helyszínt. Én, mivel már mivel régebb óta Amigo vagyok, megadhattam a preferenciáimat, hogy hova szeretnék menni, így ez alapján próbálták megoldani a beosztást. Minden kórháznak van egy kórházfelelőse – az enyém pont Reni –, és minden kórházban van egy kapcsolattartó is.

Reni: Eredetileg mi kerestük meg a kórházakat, most már ez oda-vissza működik. Van egy előzetes megegyezés a kórházzal és az Amigo-felelősökkel (az Amigo-felelősök az alapítvány fizetett dolgozói – a szerk.). Ha megvan az egyeztetés, akkor megyünk mi. Egy félévben egy csapat jár ugyanabba a kórházba, hiszen minden kórháznak megvannak a saját szabályai, mi is részt vettünk egy betanuláson. Mindig van velünk olyan Amigo is, aki járt már a helyszínen, ő az, aki például megmutatja, melyik osztályra kell menni.

Lizi: Ezen kívül mindig felírjuk, hogy kivel találkoztunk. Ez azért fontos, mert mondjuk, ha „Anna” a kórházban másnap is bent lesz, és nagyon szeretné, ha ismét mennénk hozzá, akkor mi beleírjuk a táblázatba, hogy Reni és Lizi azt ígérte, hogy holnap is meglátogatja egy Amigo Annát, így akik másnap mennek, ezt látni fogják.

Fontosnak tartjátok, hogy egy-egy gyerekhez mindig ugyanazok az önkéntesek járjanak?

Reni: Alapvetően az a cél, hogy minél több gyerekhez eljussunk, ezért jó, ha minél többen vagyunk. Azonban ez is nagyon kórházfüggő. A Tűzoltó utcai Gyermekklinika, ahol az egész kezdődött, egy onkológiai és hematológiai központ, itt sajnos nagyon sok időt vannak bent a gyerekek, ezért akarva-akaratlanul többet találkozunk velük. Viszont van az Ortopédiai Klinika, ahol általában egy hétig szoktak bent lenni a gyerekek, így a csapattagok mindig másokkal találkoznak, és nem ugyanahhoz járnak.

Rendszeres látogatás esetén előfordulhat, hogy barátságot alakítotok ki a gyerekekkel?

Lizi: Hallottam már ilyesmiről, azonban például ahová én járok, ott, ahogy Reni is említette, egy-két hetet vannak bent, így kétszer ugyanazzal a kisgyerekkel még nem is találkoztam. Szóval ez is nagyon kórházfüggő.

Reni: Ez cél is egy kicsit. Az Amigos egy spanyol szó, azt jelenti, hogy barátok. Mi barátként fordulunk a gyerekekhez, legyen szó egy vagy öt foglalkozásról. Kicsit ez arról is szól, hogy ott vannak az orvosok, a nővérek, ott vannak a szülők, de kikkel nem találkoznak? A barátaikkal. Megkapják sokszor a segítséget, a tanulási lehetőséget a kórházpedagógusoktól vagy a családjuktól, de azért is jó, hogy egyetemisták vagyunk, mert bár jól kezeljük a helyzeteket, de azért még ott mozgunk a felnőttkor-gyerekkor határán, és tudjuk azt nyújtani, ami egy fiatalnak kellhet.

Hogyan dolgoztok fel egy-egy nehezebb szituációt?

Lizi: Nekem pont most volt egy ilyen helyzetem. Ez is sok mindentől függ, például, hogy éltél-e már át hasonlót. Mikor egy kislánynál voltunk egy Amigo társammal, Pannával, akkor a mellette lévő ágyon feküdt egy nagyon beteg kisfiú az anyukájával. A szülőnek el kellett mennie egy rövid időre, és megkérdezte, figyelnénk-e kicsit addig rá. Kicsit félve, de beleegyeztünk, és Panna oda is ment. Láttam rajta, hogy kicsit aggódik, de szerencsére nem történt semmi velünk. Persze ha úgy lett volna, szóltunk volna a nővérnek, de akkor is tapasztalatlan voltam még ezen a téren. Most már valószínűleg sokkal bátrabban mennénk oda az ilyen helyzetekben is.

Reni: Az újonnan felvett Amigóknak van egy egész napos Amigo Iskola, ahol ismertetik elméletben a nehezebb helyzeteket, de ahogy Lizi is mondta, ezekre nem lehet igazán felkészülni. Nyilván a nővérnek kell szólni, bár mi Amigóként mindig szívesen segítünk, de fontos tudni, hogy a legtöbben nem orvosnak tanulunk, nem vagyunk szakemberek, önkéntesek vagyunk. A feldolgozáshoz még hozzátartozik, hogy minden hónapban vannak kórháztalálkozók, ahol leül az összes önkéntes, és megbeszéli a nehezebb helyzeteket és a jobb élményeket is. Emellett van még pszichoedukációs táborunk is, ami ezekben szintén segítséget nyújt.

Milyen korosztályt fed le a munkátok?

Lizi: Nekem a legkisebb három éves volt. Körülbelül háromévestől tizennyolc évesig.

Reni: Nekem volt olyan, aki még nem tudott beszélni.

Hogyan fejlődött a személyiségetek az Amigos által?

Lizi: Mikor először említettem anyáéknak, hogy ezt szeretném csinálni, azt mondták, hogy „jaj, ez neked úgysem fog menni”, meg „ha meglátsz egy beteg gyereket, ott sírod el magad” – viszont én mégis csak kötöttem az ebet a karóhoz. Most már úgy vagyok vele, hogy a kórházban nem arra gondolok, hogy szegények mennyire betegek, hanem hogy megyek egy gyerekkel játszani. Persze, mint mondtam, nekem is voltak már nehezebb szituációim, de együtt fejlődünk a gyerekekkel: ahogy a mi jelenlétünk segít feledtetni velük a betegségüket, és a gyógyulásra ösztönzi őket, az ő vidámságuk ránk is átragad.

Reni: Nagyon sokat fejlődünk, egy idő után, ha ezt külön lehet választani, nem csak Amigóként, hanem magánemberként is azt keresed, hogy hol tudsz segíteni. Ami a legfontosabb, hogy közösségként dolgozunk, ezért mindannyian megtanuljuk, hogy milyen is egy csapatként működni. A közösségi események, mint az Amigo-estek, táborok, ezekre még inkább rásegítenek. Összességében nagyon formálja az embert ez a közeg, például tudok olyanról, aki az Amigos miatt változtatott pályát.

Valószínűleg sok olvasónkat érdekli: hogyan lesz valakiből Amigo? Meséljétek el a saját történeteteket!

Lizi: Három éve vagyok Pesten, és a kezdetektől fogva gondolkodtam azon, hogy jelentkezni kéne. Nekem két ismerősöm is volt már az Amigosnál, és végig nyomon követtem az útjukat. Azonban az, amit a szüleim is mondtak, hogy ha csak egy filmben azt látom, hogy elesik egy gyerek, én már sírok, visszatartott. Viszont ebben az évben egyetemet váltottam, és úgy voltam vele, hogy ha már változás, akkor legyen változás, így hát beadtam a jelentkezésemet az Amigoshoz, és most itt vagyok. A jelentkezés során ki kell tölteni egy feladatlapot, amiben igazából nincsen rossz válasz, a jelentkezők gondolkodását méri föl inkább. Ha ez sikerül, utána van egy szóbeli, amit én személy szerint nagyon élveztem.

Reni: Én a kezdetek kezdetétől nyomon követtem az Amigost, és mikor láttam az első csapatfotót, eldöntöttem, hogy ennek mindenképpen részese akarok lenni. Az önkéntesség egyébként is azóta bakancslistán volt, hogy a spanyoltanárom elmesélte a Bátor Táboros élményeit. Pestre kerülésem után egy ideig még szoktam az egyetemi életet, azonban én is elhatároztam, hogy valami változás kell, és mivel egyébként is foglalkoztam már gyerekekkel, újra előjött, hogy az Amigos része kell, hogy legyen az életemnek. A jelentkezés mindenkinél ugyanaz, viszont a szóbeli nálam elég vicces helyzet volt, mivel elképesztően izgultam. Mikor bementem az irodába, láttam, hogy ott van az ebédlő, és annyira izgultam, hogy egyszerűen csak átsétáltam és megkérdeztem, leülhetek-e. Utána láttam, hogy az előtérben ott voltak a kanapék, ahol várakozni szoktak az emberek, de végül is azt mondták, hogy számukra ez egy szimpatikus lépés volt. A szóbeli egyébként nem egy vizsga, hanem beszélgetés. Én is kérdeztem pár dolgot, bár körülbelül olyan szinten, hogy miért zöld a pulcsi.

Ez egy nagyon fontos kérdés! Miért zöld a pulcsi?

Reni: Ez az örök kérdés…

Lizi: Akkor kaphatod meg, ha már egy fél évet eltöltöttél az Amigosnál, én is nemrég lettem a büszke tulajdonosa. Valószínűleg azért zöld, mert feltűnő, a gyerekek is könnyen észreveszik.

Reni: A felvételire visszatérve: az valószínűleg mindenkiben felmerül, aki jelentkezik, hogy bírni fogja-e. Ez most nem a reklám helye, de tényleg érdemes követni a Facebook- meg Instagram-oldalunkat, mert ott látszik, hogy ez nem egy félelmetes dolog. Persze előfordulnak nehezebb helyzetek, de azért vagyunk együtt, hogy ezeket megoldjuk. Nekem ez terápia is. Bár klisének hangzik, de sokkal többet kapunk, mint adunk.

Kép: Orbán Bence