Március 23-án, pénteken láthatjátok újra A legnehezebb szó című előadást. A magával ragadó monodrámát az érzékeny előadásmód teszi élővé, hogy amikor már teljes átéléssel figyeljük a történetet, mi magunk is aktívvá váljunk. Kritikánk következik.
Annyit tudtam az egészről, hogy egy, a cigánysággal kapcsolatos monodrámát fogok látni. Tudtam azt is, hogy ki fogja játszani: Dömök Edina, akit korábbról ismertem, és aki ismét megmutatta, hogy milyen tehetséges, érzékeny, kreatív és magabiztos színész. Előzetesen tehát annyi sejtésem volt, hogy ez az előadás is jó lesz. Nem tévedtem, csak abban, hogy sokkal hosszabbra, és egyáltalán nem interaktívra számítottam. De nem bántam meg.
A sajátságos hangulatú, szokványosnak nem mondható előadótérben vártuk a kezdést. Kényelmesen megtöltöttük a művészettel zsúfolt ötödik kerületi lakás nagyszobáját (az izgalmas helyszínről bővebben itt olvashattok egy friss ajánlót). Az előadás előjátékaként Edina a lakásban fel-alá járkálva idegesen telefonált. A túljátszás veszélyének elkerülését mi se mutatja jobban, mint hogy emelt és erős hangját először észre nem véve rémülten kérdeztem a velem együtt érkezőket: „Edinának mi baja?” – Edinának, tudtommal, szerencsére semmi, az általa játszott írónak viszont annál komolyabb. A történet Jess Smith, skót író, költő, storyteller aktivistává válását mutatja be: az író ugyanis, hallván, hogy az amerikaiak bocsánatot kértek az indiánoktól, ugyanezt követeli saját miniszterelnökétől – a skót travellerek évszázados sérelmeiért. A történetet tehát maga Jess Smith meséli el, levelének megírásától a legizgalmasabb pontig (SPOILER): addig, míg miután egy rádióműsorban leöntötte vízzel a miniszterelnököt, nem hajlandó a börtönbüntetés elengedéséért cserébe lemondani kampánnyá nőtt követeléséről.
A darabnak csodálatos, filmbe illő háttértörténete van: miután Jess Smith elmesélte barátjának, Richard O’Neillnek, mit tervez, O’Neill azt ajánlotta, ír egy monológot Smithnek, aki ezt a 2008-as Edinburghi Storytelling Fesztiválon adott elő. Egy egyházi jelentésből bizonyítható tény, hogy ennek az előadásnak a meghallgatása ösztönözte a skót egyházat a travellerek sérelmeiről való gondolkodásra, majd a 2012-es hivatalos bocsánatkérésre az embertelen bánásmód és az elkövetett jogsértések miatt. A kormány tehát nem reagált a darabra, de az egyház, amelyet Skóciában különösen erős tisztelet övez, megtette a nagy lépést, emellett a szerzőnek pedig jelentős elismerést hozott a darab. Amellett, hogy számos egészségüggyel és közösségfejlesztéssel foglalkozó szervezet munkáját inspirálta, a darab hatására sok roma nő kezdett el írni, ami véleményem szerint egy ilyen darab egyik, ha nem a legnagyobb elérhető eredménye lehet.
És most vissza az előadáshoz. Gondoljunk bele: egyedül végigbeszélni, végigjátszani, végigélni egy nagyjából 30 perces monológot, az azért nem könnyű, még egy – gondolom én – rutinos, régi motoros színésznek sem. Bár csak egy embert látunk a színpadon, mögötte két ember áll, a rendező, Balogh Rodrigó és a dramaturg, Illés Márton, akik, úgy tűnik, remek munkát végeztek. Szerencsére ugyanis minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy Dömök Edina tisztán, élvezetesen játszotta, élte végig a darabot, annyira, hogy amikor hirtelen vége szakadt, a közös játék örömét egy pillanatra elnyomta bennem a csalódottság. Szívesen hallgattam, néztem volna még. És nem csak azért, mert a történet legizgalmasabb pontján lépett ki váratlanul a szerepéből, és szólalt meg egy teljesen más, saját, „civil” hangon, hogy ennyi a történetem, köszönöm, satöbbi.
A kicsi teret és a minimális eszköztárat (egy toll, egy papír, egy bögre, egy fotel) kreatívan, a figyelmet fenntartva használta az előadás, a szövegen és Edina játékán túl a pontos dramaturgiának is köszönhettük, hogy figyelmünk egy pillanatra sem lankadt. Egy-egy mozzanatot emelnék ki a rendezés pozitívumai és negatívumai közül, egyet, mert utóbbi terén ennél több megkérdőjelezhető dolog nem is akadt. Az izgalmas játékból az egyik legemlékezetesebb dramaturgiai ötlet a telefonbeszélgetések megoldása: a telefon túlfelén lévő idézésekor Edina hirtelen megfordult, és a közönségnek a hátát mutatva adta elő magát a másik félként. Általában a monológ előnye volt, hogy a mesélést időnként megszakította, mondat közben, saját maga vagy mások pontos idézése – ez változatosabbá, játékosabbá, egyedibbé teszi a szöveget, és minden bizonnyal a színésznek is hálás feladatot ad.
Az egyetlen negatívum, az egyetlen döntés, amit megkérdőjeleznék, az a színészre adott ruha választása, pontosabban a kockás sálé. Először egyszerűen csak nem igazán értettem, aztán viszont rájöttem, hogy valószínűleg az íróra tett vizuális utalás, amivel ellenkeznék sztereotip volta miatt. Persze a kultúrlakás környezetétől nem ütött el, így akár figyelmen kívül is hagyhatnánk, ha nem lenne érzékeny pontom az író, alkotó emberek elevenségének hangsúlyozása (tehát hogy nem csak az az író, költő, akinek a neve mellett a tankönyvben két évszám szerepel). Ezt az apróságot azért érdemes kiemelni, mert a darab éppen a művészet, a művészek erejének, társadalmi felelősségvállalásának témáját is problematizálja, így fontos, hogy a minimális eszközök egyikével se bevett, prekoncepciós, távolról fókuszált sémákon keresztül ábrázolják az alkotó embert, hanem inkább mindennel közelebb hozzák, különleges szemlélő pozíciója, érzékenysége mellett a hétköznapiságot is hangsúlyozva, hogy „ő is egy közülünk”. A sál tehát azért akasztott meg, mert a közvetített világkép, értékek, szándékok közül kilógó gesztusnak éreztem. Ennél komolyabb probléma szerencsére nem akadt az előadásban.
Na, de ekkor jött az este második fele, egy újabb, másfajta maradandó élmény. A közös gondolkodás, beszélgetés. Először is az ún. „lábbal szavazás”, aminek biztosan több neve is létezik, én ezt ismerem. Szegedi Tamás, a játék vezetője, állításokat olvasott fel, s nekünk egy képzelt vonal mentén a szoba egyik vagy másik felére, esetleg középre kellett állni. A közép egyre népszerűbb lett; helyzettől, háttértől függ, hogy az adott állítást igaznak vagy hamisnak véljük, érveltünk többször is. Emberi jogokról és magánéletről, a szeretteink megvédéséről, a történelem megváltoztatásáról és további, hasonlóan izgalmas problémákról volt szó. Az egyik állítás például úgy szólt, hogy a művészet lehet hatással a döntéshozókra – bár megosztóan reagáltunk, mi sem bizonyítja jobban az állítás lehetséges voltát, mint maga ez az előadás.
Többször volt szerencsém hasonlóan interaktív előadásokon részt venni (másik példaként említhető a fórumszínház műfaját, ami szintén csodálatos találmány), ez most talán csak annyiban volt más, hogy teljesen váratlanul ért. A megírt szöveg és az azt elevenné tevő színészi játék is olyan magával ragadó volt, hogy tényleg szívesen ültem volna még, hallgattam, néztem volna még. És a legizgalmasabb, hogy ennek fényében mégsem az est első, hanem a második része lett a maradandóbb élmény, bizonyára az intenzív lelki bevonódás, hatás miatt. Az előadás, bár önmagában értékes és emlékezetes volt, mégis az utána következő játékot, gondolkodást, mondhatni, „érzékenyítő gyakorlatot” hivatott előkészíteni. A résztvevők egyre bátrabban szólaltak meg, egyre inkább mertek vitatkozni egymással, vállalni saját véleményüket.
Ez az este újra megmutatta nekem, mennyire zseniális dolog a drámapedagógia, az olyanfajta közösségi élmény, amelyben nem csak együtt nézünk meg valamit, de azt utána akár vadidegen emberekkel meg is beszéljük, aktívvá válunk mi magunk, nem csak a befogadásban, de a véleménynyilvánításban, a kommunikációban is. Mert a gondolkodás, egymás megértése, a kommunikáció az egyik legfontosabb tényező a mindenkori civilizált együttélés működtetésében.
Mielőtt bárkit elijesztenék, aki nem volt még hasonlóan interaktív színházi előadáson, elképesztően fontos hangsúlyoznom: a szervezők, játékvezetők senkit nem kényszerítenek, még egy noszogató pillantással sem, hogy szólaljon meg. Ha nem mersz vagy nem akarsz bekapcsolódni, nyugodtan hallgasd csak a többieket, már az is baromi izgalmas, aztán a fokozódó beszélgetésben az is lehet, hogy kedvet kapsz. Ha pedig nem, hát nem. Már az is szuper, ha elmész egy ilyenre!
Ezt legközelebb március 23-án, pénteken teheted meg, legalábbis ezzel az előadással. Ekkor láthatjuk ugyanis újra A legnehezebb szó-t, este nyolctól a Független Színház próbatermében. Addig is érdemes belájkolni a Facebook-oldalukat a legfrissebb információkért!
A képeket a cikk szerzője készítette.
