Az ELTE TÓK megnyitotta kapuit!

Az Egyetem megnyitja kapuit programsorozat keretlében, este hat órakor ismét elindult egy 20–30 fős csapat, kiknek találkozási csomópontja az épület portáján volt. Itt ismertették a kétórás blokk menetét. Itt mondta el a kar dékánja nyitóbeszédét, és innen indultak a séta első állomására: a kar épülete elé.

„A Budai Képző zászlóshajója a tanítóképzőknek” – említette Márkus Éva, mikor elmondta, ebben az évben lett 150 éves az akkor még a Krisztinavárosban található, sokkal nagyobb birtokkal rendelkező intézmény. 1911-ben „helyezték át” az akkori Mozdony utca 40. szám alá, ahol a mostani épület is áll. 2000-ben integrálták az ELTE-be, azóta hallgatói száma minden évben 500–600-zal több. Így jelenleg 2600 a tanulók összlétszáma, akik tíz tanszék segítségével, három különböző szakon tanulnak: tanító, óvó és kisgyermeknevelő.

Az épületet a Tanácsköztársaság ideje alatt katonai célokra, később hadikórházként használták. Falára elsőként Ferency Oszkár neve került fel, akiről 1921-ben nevezték el az utcát. Ő volt az, akit az épület alagsorában végeztek ki, majd holttestét a Dunába dobták. A másodikként felkerülő emléktábla Nagy Jenő ezredes nevét viseli, aki a magyar ellenállási mozgalom kiemelkedő alakja volt. Az épület tetejét 1945 előtt még csillagvizsgáló ékesítette, de a II. világháború alatt teljesen szétbombázták, és az utána lévő renoválási időszakban a kár nagy mértéke miatt – ahogy sok más építményt sem – nem építették újjá. Az épület falára harmadikként az utca jelenlegi névadójának neve szerepel: Kiss János altábornagy (később vezérezredes). A „túravezető” elmondta, hogy e három emléktábla van elhelyezve az egyetem külső falain. Illetve mesélt arról is, hogy az intézmény hatvan éve vált felsőfokú oktatási intézménnyé, és ’75 óta főiskolaként működött egészen 2000-ig, az ELTE-be való integrálásig. Óvóképzés indult el 1968-ban, mely nagyon népszerű volt abban az időszakban. 2009-ben egyetemi kar lett, valamint 2010-ben csecsemő- és kisgyermeknevelő, 2017 óta rajz és vizuális kultúra mesterszakon is tanulhatnak a hallgatók.

Dr. Lénárd András kezében tartja a szocialista vascsillagot, melyhez egy személyes történetet is elmesélt: „Mikor elkezdtünk szervezkedni, készülődni a programra, és gyűjtöttünk össze minden felhasználható eszközt, tárgyat, az alaksorban rábukkantunk ötödmagával erre a szocialista csillagra, mely az épület előtti korlát egyik díszítőeleme volt. Emlékszem, amikor még én jártam ide, és az óráim között kint beszélgettem a csoporttársaimmal, pont olyan magasságban volt, hogy a lábunkat fel is tudtuk rá tenni, így kényelmes volt a beszélgetés.” Azt, hogy doktor úr most is a kezében tarthatja az öt csillag közül az egyiket, egy munkásnak köszönhetik, aki jó szocialista mivoltához mérten minden apró, általa fontosnak tartott dolgot gyűjtögetett, hátha jó lesz valamire.

A karnak a több évtizedes fennállása óta háromszor változott meg az emlémája. A jelenlegit is egy TÓK-os oktató, művész készítette. Név szerint Bakos Tamás, a Vizuális nevelési Tanszék vezetője.

A sétánk közben megálltunk az épület 100. terme előtt, ami az első emeleten található. Itt a falból kidomborodó domborművet mutatták, és mondták el rejtélyes, izgalmas történetét. A domborművet valószínűleg 1934-ben Rúf András készítette a hősi halált halt tanítók emlékére, akiket elhurcoltak katonának a II. világháború idején. A mű elkészülésének anyagi vonzatát majdnem biztos, hogy bajtársi szövetségek adták össze. A már majdnem szobor karjai közt és kezében egy zászlót és egy könyvet tart, ami a hazaszeretet és a tudás szimbóluma. Egészen 1990-ig senki nem tudott róla, hogy ott van az épületben, ugyanis valaki – valószínűleg az akkori vezetőségből – befalaztatta, és a diákok nap mint nap úgy sétáltak el a folyosón, hogy nem volt arról tudomásuk, hogy egy igazi, hamisítatlan emlékmű mellett élik a tanulói mindennapjaikat. Arról sem maradt fent semmi, hogy ki és miért bontatta ki, de ’90-ben megtörtént, és azóta is nagy becsben tartják mind a diákok, mind az odalátogatók.

A százas teremben a hangulat jól feloldódott. Elsőként az addig elhangzottakkal kapcsolatosan tettek fel kérdéseket a szervezők, majd egy videó levetítésével mutatták be a régi egyetemet. Ez után a vetítés után is voltak kérdések, és természetesen érkeztek vicces válaszok is, amelyeknél nem lehetett kibírni, hogy ne mosolyodjunk el. „Valaki esetleg felismerte valamelyik hozzátartozóját?” A kérdés után pár másodperc néma csend következett, mert mindenki érezte a mondat súlyát. Ezután egy kéz emelkedett a magasba, egy idős bácsi remegő hangon csak annyit mondott: „Igen, édesapámat.” Teljesen megfagyott a levegő, mindenki elérzékenyült. Felemelő pillanat volt.

Az Informatikai Tanszék vezetője, Dr. Lénárd András különböző informatikai eszközöket mutatott be a „régi korból”. Többek között az egyetem nagy büszkeségét, az első személyi számítógépet.

Ezután egy olyan helyet mutattak meg nekünk, amit garantálok, hogy sehol sem láttam volna, ha nem jövök el erre a túrára. A 107 és feledik terem ajtaja teljesen be van falazva, és ami még titokzatosabbá teszi, hogy a rendes ajtón kívül még egy rács is van rajta, mintha a világ összes aranyát ott őriznék bent. A történet viszont egyszerűbb, mit amilyen érdekes. Annyi az egész, hogy három teremből kettőt akartak csinálni, hogy többen elférjenek egyben, és az akkori munkások úgy gondolták, hogy minek bontsák meg a falat, úgysem zavar az ott senkit. És az azóta tényleg nem is zavar senkit. Sőt! Még lakattal is le van zárva.

A régi épülethez hozzáépített részbe könnyen átjuthatunk. Az első terem, ami ott fogad minket, a Matematikai Tanszékhez tartozó Szendrei Júlia nevét viseli. A tanárnő híve volt a Varga Tamás-féle matematikai módszereknek, ezeket kutatta, és ezeket tanította. Az iskola még ma is ezt a módszert adja át a diákoknak. Különböző módszertani eszközöket mutattak be nekünk, többek között szöges táblát, abakuszt és egész Európában egyedülállóan csak nálunk tanulható Szorobánt is.

Pölcz Ádám tanár úr felvezetett minket a régi csillagvizsgálóhoz, ahol kielemezhettük a régi szakmunkások helyesírását, hogy miért is írták fordítva az S betűt. És a bejárati ajtót kinyitva találkozhattunk Szigorlat Szilárddal, aki a legenda szerint még mindig retteg a szigorlatoktól, ezért felköltözött a padlástérbe.

Bakos Tamás, a Vizuális Tanszék vezetője a saját irodája előtt ezzel fogadott minket: „Itt állok birodalmam ajtajában…” Ez az iroda az egykori TÓK-os tanár, Bálványos Huba terme volt. Huba kiváló litográfiaművész volt. Nevét minden, a szakmában dolgozó társa ismerte. Tanár úr büszkén mutatta be nekünk az időközi kiállítást, mely egy óriás fekete falrészlet, és erre alkotnak negyedévente a gyakorló iskola tanulói.

A híres „kék folyosó”, ami teljesen az eredeti épület. Szinte már múzeum, annyira letisztult és elegáns.

Az intézménynek van egy meseszobája, amiben főként a német és szerb anyanyelvi módszertani órákat tartják. Öt különböző festmény van a falon, melyeket Gerber Pál alkotott.  még nincs befejezve, ugyanis a karon tanuló mesterszakos hallgatók vizsgafeladata az lesz, hogy előre megtervezett, a többi festményhez illő, hasonló képet fessenek a falra.

Azt hinnénk, hogy ezt a régi öntött harangot már nem használják, pedig máig fontos szerepe van. Tűz esetén ez a szerkezet tölti be a manuális értesítési rendszert. A TÓK ebben is kitűnik!

Az est zárása egy teljesen leírhatatlan élmény volt. Az egyetem énekkara egyszer csak megjelent, és gyönyörű hangjátékkal nyűgözött le bennünket. Mindenkit rázott a hideg. Az előadásuk után egy közös éneklésre invitáltak mindenkit, akinek kedve támadt énekelni.

A helyszín elhagyása előtt még minden résztvevő kapott egy aprócska ajándékot: egy ELTE-s mappát és egy részvételi oklevelet vehettünk át.