Csányi Vilmos Széchenyi-díjas biológus, biokémikus, író, etológus, az ELTE Etológia Tanszékének alapítója és a kognitív etológia atyja. Nagy szerepet vállal továbbá a tudomány népszerűsítésében, az emberi populációval kapcsolatos etológiai ismeretek terjesztésében, elmagyarázásában, valamint – ami által talán a legtöbben ismerhetik – A kutyák (szőrös gyerekek) kognitív működésének megismerésében, megértésében. A beszélgetés során a professzor urat mint humánetológust kérdeztem, hiszen számos, egész bolygót érintő krízissel kell szembenéznie az emberiségnek az elkövetkező években, a teljesség igénye nélkül ilyen például a klímaváltozás, a pandémia, a gazdasági- és energiaválságok, a túlnépesedés, vagy a különféle hiányállapotokból adódó konfliktusok, migráció. Sokunkat foglalkoztat, hogy milyen társadalmi szintű megoldásokkal vethetnénk véget a kríziseknek, ha egyáltalán lehetséges ez. Jóslások helyett azonban először azt kell megértenünk, hogy az emberi populáció evolúciója során hogyan, milyen tényezők segítségével jutott el a mai modern társadalmi szerveződésig, milyen szerepe volt ebben az útban a hiedelmeknek, a közösségeknek, utóbbinak milyen feltételei vannak, hogyan érhető a fejlődésben tetten a két nagy hiedelemrendszer, nevezetesen a vallás és a tudomány. Csányi Vilmos segítségével eligazodhatunk ezen a hosszú úton, amit ha végigjártunk, azt is megtudhatjuk, hogy milyen változásokon kellene túlesnie azoknak a társadalmaknak, amelyek sikeresen túl akarnak élni.
Kezdjük az elején, utazzunk vissza az ősi közösségekig, egészen a nyelv kialakulásáig, ami kulcslépés volt az emberiség evolúciójában, hiszen egyrészt elkülönültünk a konvencionális állatvilágtól, amelyben „minden állat a saját elméje börtönébe van zárva”, másrészt lehetőség nyílt a gondolataink megosztására, és ami talán még fontosabb: mások gondolatainak meghallgatására is. A gondolatok megosztása lehetővé tette a közös, azaz mindenki által konszenzusosan elfogadott hiedelmek kialakulását, mint például, hogy „hogyan kell vadászni, hálóhelyet készíteni vagy éppen főzni”. A közös elképzelések generációkon keresztül alakultak ki, amik károsak voltak, azok idővel kiszelektálódtak vagy akár a pusztulását is okozták azoknak a közöségeknek, amelyek konstruálták őket. A generációk próbái után „megmaradó hiedelmek pedig rendszert képeznek, amibe minden hiedelem illeszkedik, egymásnak ellentmondó dolgokat nem fogad magába, hiszen az nem tenné lehetővé a túlélést több generáción keresztül. A hiedelmek tehát közösségi produkciók, amelyek rendszert képeznek, rögzítve, hogy a törzsben kinek mi a dolga, hogyan kell élnie és hogyan kell a környezet lehetőségeit kihasználnia. Ezeknek a közös elképzeléseknek pedig vannak viselkedéselemei – például, hogy hogyan kell bunkóval lecsapni valakit – ezekhez a viselkedéselemekhez pedig mindig hozzákapcsolódik maga a hiedelemrendszer, például, hogy a törzsön belül generációk óta mindenki ugyanúgy használja a bunkót. A viselkedés és a hiedelem tehát létrehoz egy kompakt rendszert, szociális konstrukciót, ami lehetővé teszi az életet, kijelöli, hogy hogyan kell élni, ezt a hogyant örökítjük.” Az adott közösségen belül kialakuló szociális konstrukció tehát maga az életmód, amit a viselkedésen keresztül a hiedelmek meghatároznak. Az embernek már az ősi közösségekben is megvolt az igénye látni az egészet, tehát magát a közös célt, és azt is, hogy neki a közösség részeként ebben mi a szerepe. Az egyén szerepének megismerése – például hogy ő keresi meg, hogy hol vannak a hiénák – genetikailag meghatározott igénye az embernek, mint ahogyan a társas létre való igényünk is. Ha megvan a közös cél, például csinálni egy bunkót, akkor a célig vezető munkát lépésről lépésre meg tudjuk tervezni és ki tudjuk jelölni, hogy a lépések közül ki melyiket csinálja. Ha jobban belegondolunk, ugyanennek a folyamatnak a bonyolódását tapasztaljuk napjaink technológiai folyamataiban is, ahol közös cél mondjuk egy autó megépítése, amihez számos egyéni munka szükséges, valaki karosszériát valaki pedig a vázat rakja össze. „Ma csodáljuk a technológiát, de ennek a hajtóereje az a szociális konstrukció, aminek van célja, és benne az egyének megtalálják a saját szerepüket. Ez nem új dolog, ez tulajdonképpen a régi biológiai adottságokkal való gazdálkodás és annak az egyre bonyolódása.” Azonban annak ellenére, hogy a modern technológiai folyamatok is ugyanúgy egy közös szociális konstrukción alapulnak, alapvetően különböznek például a modern munkáscsoportok az ősi közösségektől. Az ősi közösségek tagjai képesek voltak alárendelni a saját érdekeiket a csoportérdeknek, azaz hűségesek voltak a csoporthoz, a csoportérdek pedig biztosította az állandóságot generációkon keresztül. „Az a genetikai konstrukció képes megmaradni hosszútávon, amelyik hűséges a csoportjához. A szavannán a páviáncsoportokban, ha az egyik egyed megbetegszik, azt otthagyják, ezzel szemben már a legprimitívebb embercsoportokban is, ha valaki megsérült, azt segítették, nem hagyták cserben. A csoport egy olyan, egyén felett kialakult entitás, amelyik gondoskodik az egyénről, az egyén pedig hű a csoporthoz, feláldozza magát, ha kell.” Ezek a közösségek sikeres alkalmazkodást tettek lehetővé, és mivel volt elegendő terület, jutott mindenkinek az erőforrásokból, a csoportok száma egyre nagyobb lett, és bár az evolúció során a csoportokon belüli belső agresszió csökkent, az egyes csoportok között nőtt az agresszivitás. „Amikor az alacsony szintű emberi agresszióról beszélek, mindig meghökkennek, pedig a csimpánzokhoz képest az embereknél egészen alacsony a belső agresszió szintje, gondoljunk csak arra, hogy egy vállalati megbeszélésen nem ölnek.” A közösségek közötti agresszió viszont, például háború esetén, a csimpánzok agresszivitásához hasonló. „Egy brazil indián törzs tagjai például ugyanazzal a szóval jelölik a másik törzs tagjait, mint az állatokat, mert nem találnak a kettő között különbséget. A csoporthoz tartozás tehát nagyon fontos genetikai adottság, minden más ennek van alárendelve, a kultúra tud rajta némiképp változtatni, de eltörölni nem tudja. Ezért is tudható, hogy nem lesz holnapra világbéke, minden egyes nap tenni kell az agresszivitás ellen.”
A csoportok között is csökkenteni kellett a fennmaradás érdekében az agressziót, megjelennek az egyezkedések nyomán a szervezetek, amiknek szintén van célja, de a szervezetekben már nem a csoport tagjai alakítják ki közösen a hiedelemrendszert, hanem valaki, akinek hatalma, erőforrása van ehhez, hiszen ezek a pszeudoközösségek sem maradhatnak cél nélkül, azonban sok száz törzsnek már nehezebb kijelölni egy konszenzusnak örvendő, vitathatatlan célt. Egy vezető kitalálja, hogy gyártsunk mondjuk egy főzőedényt, te és te megcsinálod, a vezető pedig fizet a munkádért. „Ahol fizetés van, ott nincs közösség. A közös célok megvannak, illetve az odáig vezető akciók és az egyes akciókban az egyén szerepe is, de ezek a csoportok csak a közös cél erejéig vannak együtt.” A csoporttagság a közösségekkel szemben a szervezetekben tehát nem állandó, a gyártósor mellől hazamész, a cég nem mondja meg, hogyan neveld a gyermekedet, mit csinálj munka után vagy mit szeress. Az embernek igénye persze lenne a közösségekre, azonban nagyon ritka, hogy valódi közösségek megmaradnak, ugyanis a közös akció, hiedelem és szociális konstrukció nem az egész életre terjed ki, hanem csak egy-két cselekedetre, így a hűségnek nincs esélye kialakulni. „Bizonyos értelemben a modern család is szervezet, hiszen régen a családi közösségekben a hiedelmeket és a viselkedést együtt sajátították el”, ma pedig ez egy külső intézményben, az iskolában történik, lényegében szülői kontroll nélkül. Míg a közösségekben a célok belső indíttatásúak voltak, a szervezetekben a célok mindig kívülről jönnek. „Régen a családnak joga volt az élet fölött, ha sok volt a gyerek, agyoncsaptak párat.” Egy angol jogásznő összeszedett olyan periratokat az 1100-as évekből, amelyekben egy-két hetes babák halála okán állították bíróság elé az anyákat. Gyakran védekeztek azzal az anyák, hogy a csecsemő halálát az okozta, hogy este véletlenül ráfeküdtek, és további furcsaság, hogy a közel 2000 feldolgozott eset között egyetlen fiú baba sem volt. „Tudjuk, hogy egy anya nem fekszik rá a gyerekére, hiszen mindig nyitva van egy csatornája a babára, szelektív csecsemőgyilkosságokról volt tehát szó, tudniillik minden populáció a leánygyermekek számával szabályozza a populációméretet.” Abban az időben a társadalom úgy gondolta, ezt szabályozni kell, két napnyi kalodával büntették is, azonban a büntetés időtartama nem volt igazi visszatartó erő. „Ami régen a közösség irányítása alatt volt – még az élet is –, az most magasabb szinte emelkedik, miközben ez a magasabb szint nem veszi át a közösség egyéb tulajdonságait.” A hűségből kifolyólag a régi közösségekben akár meg is haltak a csoportért, de fontos, hogy ez nem kényszer volt, hanem természetes. „Tekinthető ez kívülről kényszernek, de rengeteg biológiai kényszerünk van, például ennünk is kell.”
A csoportok létszámának és számának növekedése okozta szociális konstrukció hiányából fakadó krízisre korábban a vallások kialakulása jelentett megoldást. Kezdetben nem volt konvencionális értelemben vett vallás, hanem „kijelöltek például egy állatot, kinevezték magukat a szent párducok nemzetségének, és minden közös célt, szabályt azzal támasztottak alá, hogy azért kell így cselekedni, mert a Szent Párduc így gondolja.” Majd pedig a középkorban, ahol már szintén nem beszélhetünk igazi közösségekről, a hiedelmek segítségével kijelöltek bizonyos korlátokat az emberek számára, mint például, hogy ne öljenek vagy ne lopjanak. Ilyen közös célok nélkül az emberiség tönkrement volna. A vallások „kivették az élő ember keze közül a közös célok megnevezését, konstruáltak egy elkülönített szférát, ahonnan származtatni lehetett a közös érdekeket, a szociális konstrukcióban pedig hipotetikus elemek jelentek meg, nem konkrét emberek, hanem elképzelt entitások.” Napjainkban azonban bizonyítékok hiányában a társadalom többsége tudja, hogy nem létezik magasabb szintű entitás, bárminemű transzcendencia, így, bár az egyes vallások kétségkívül elengedhetetlenek voltak a társadalmak fennmaradásához, kultúránk és értékrendünk alappilléreinek lefektetéséhez, az emberiségnek napjainkban keresnie kell a vallások helyett egy működőképes hiedelem- és viselkedéskonstrukciót. „A globalizáció egy ilyen konstrukció, de még nem működik olyan jól, mint az Isten, de ha belegondolunk, hogy itt van az egyes ember szempontjából egy hatalmas bolygó, és az egyént érdekli, hogy mi lesz a bolygó sorsa, ez teljesen új konstrukció. A középkorban ez kit érdekelt volna? Tudjuk, hogy a bolygó egy gömb, ezt akkor csak kis része tudta a társadalomnak, egy része pedig napjainkban is csak laposföldben gondolkodik. Egyszerűen nincs még benne a hiedelem- és viselkedésrendszerben, hogy a bolygó véges, tönkretehető, és tenni kell azért, hogy továbbra is megmaradjon és működjön.” Az emberiségnek tehát az a feladata, hogy a „tudomány, pszichológia és az etológia” segítségével kialakítsa azt a közös hiedelem- és viselkedésrendszert, szociális konstrukciót, ami életben tartja a bolygónkat és minden egyénnek megadja a lehetőséget arra, hogy úgy érezze, hogy ennek ő is részese, ő is tud érte aktívan tenni. „Időnként az alapjövedelemmel kapcsolatban mondják, hogy mivel az erőforrások lehetővé teszik, az ember legyen jó. Szép gondolat, de nem gondolják végig azt, hogy ez mit is jelentene. Amennyiben mindenkinek adok alapjövedelmet, de nem törődöm azzal, hogy egyébként mit csinál, akkor kielégítek egy biológiai igényt, hiszen nem fog éhezni, de ezentúl részese is akarna lenni valaminek, ha ezt nem adom meg neki, akkor keres magának valamit, például autókat borít fel.” Az ember ugyanis nagyon aktív lény, a jövőbeli és sikeres hiedelem- és viselkedéskonstrukciónak pedig ezt a cselekvésre vágyó lényt kell befogadnia. A modern világban az internetnek köszönhetően 30-50 ember helyett milliárdok közvetítik egyszerre a gondolataikat. A hiedelmek kialakulásának pedig alapvető feltétele, hogy mindenkinek lehetősége legyen elmondania a véleményét, majd az érvek és ellenérvek ütközése után kialakul a közös, konszenzusos vélekedés. „Néhány százezer véleménynél ez nem működik, nincs idő mindenkinek a meghallgatására, ezért csoportok szakadnak le. Akinek egyezik a véleménye az enyémmel, az jó ember, vele fogok tárgyalni, az ellenkező véleménnyel bíró társakat pedig nem veszem figyelembe.” Ez pedig nem más, mint a sokat hangoztatott jelenség, miszerint buborékokban élünk, párhuzamosan léteznek egymásnak ellentmondó „valóságok”, amik közül mindenkinek az a valóságok legvalóságabbika, amelyik egyezik a saját meggyőződésével. „Ennek az a következménye, hogy a világról való tudásunk tényeken alapul, illetve tények is vannak benne – nyomokban tényeket tartalmaz –, de nem vagyunk képesek megkülönböztetni a tényeket és hiedelmeket, mindenki mond mindent. A közös hiedelmek kialakítása megszűnt, fulladozunk ebben a gondolattengerben, és egyelőre nem látjuk, hogy hogyan lesz ebből olyan hiedelem és szociális konstrukció, ami fennmarad.”
De mégis milyen jövője van az emberi társadalmaknak? – merülhet fel a kérdés az olvasóban. Aki konkrét választ vár, azt el kell keserítsem, ugyanis „egy 8 milliárd ember alkotta rendszer viselkedését nem tudjuk megjósolni.” Fontos látni továbbá, hogy a társadalom egy rendkívül komplex rendszer, nem az egyes konkrét cselekedeteket kell vizsgálnom, hanem azt, hogy ez hogyan hatna a társadalom egészére. Ezt tökéletesen szemlélteti az indonéz példa, ugyanis „az indonéz kormány alakulásakor az ENSZ és a nyugati államok kérésére megszüntették a dayak fejvadászatot. Az volt ugyanis a szokás néhány tucat faluban, hogy a fiatal férfiak csak úgy válhatnak (férfi) tagjává a közösségnek, ha 4-5 fejet megszereznek a szomszéd falvakból. A betiltást követően katonai erők ellenőrizték a falvakat, majd 20 év múlva ezekben a falvakban lett a legnagyobb a népszaporulat az egész világon. Morálisan persze aggályos szokás a fejvadászat, azonban a békére törekvő szervezetek nem vették figyelembe, hogy ennek ellenére egyensúlyban volt a lakosság a környezetével, hiszen a fejvadászat mellé társult egy olyan hiedelemrendszer is, hogy a gyerekek szeretete miatt családonként 10-15 gyermek született, melyekből, igaz, csak 3-4 gyermek élte meg a felnőttkort, de mivel már nem csapták le a fejüket, hirtelen megugrott a szaporulat. A jóakaratú emberek a társadalmon akarnak segíteni, és csak azt nézik, hogy az a konkrét dolog nemes, hasznos-e, azzal nem törődnek, hogy a társadalom egészére milyen hatással lesz, pedig a társadalom egésze nem a szépben gondolkodik, hanem úgy működik, hogyha az egész szerkezetébe beillik valami, azt továbbörökíti a következő generációknak, ha valami felborítja az egyensúlyát, akkor pedig csak sok kínlódás és veszteség után fog újra normalizálódni.” Régen, a kis közösségek idején rossz változás esetén az adott közösség elpusztult, a többi pedig fennmaradt, de napjainkban, amikor ezek helyét szervezetek, pszeudoközösségek hálózata váltotta fel, nem lehet tudni, hogy egy rossz, nem több aspektusból megvizsgált cselekedetnek hosszútávon milyen következményei lesznek, „hogy csak átmeneti problémát okoz és két generáción belül megoldódik, vagy 2-3 generáció után pont erre a cselekedetre vezethető vissza egy végzetes katasztrófa. A liberális gondolatokkal kapcsolatban az a nagy probléma, hogy beszélünk alapjogokról, lakhatásról, de arról nem, hogy az embereknek értelmes dolgokat kell csinálniuk. 8 milliárd ember él egy borzasztóan komplex társadalomban, ahol rengeteg az akadály, az embereket pedig meg kell tanítani arra, hogy hogyan találjanak ezen körülmények között egy értelmes feladatot maguknak, amiben aktívan részt tudnak venni, ugyanis azok a társadalmak fognak megmaradni és dominálni, akik képesek a hiedelem- és viselkedéskonstrukciót úgy megfogalmazni, megformálni, hogy az egyes ember is azt érezze, hogy ő fontos és neki is kell valamit csinálnia.”
A tudománynak tehát kitüntetett szerepe lehet a sikeres hiedelem- és viselkedésrendszer konstruálásában, ennek a közvetítésére pedig képesnek kell lennie a tudománykommunikációnak. A klímaválság például az első olyan krízis, amelynek a megoldásához globális hiedelemrendszer kiépítésére van szükség, „de nem az a fontos hiedelem, hogy nem szabad műanyag szívószálat használni. A műanyag rossz, de a probléma megoldása nem az egyénen múlik, hanem a társadalmon. Be kell zárni a szénbányát, olajkutakat, mondják sokan, de ezek mögött hatalmak, tulajdonok, pénzügyi konstrukciók állnak. Hogyan kárpótoljuk azt, akinek ez a tulajdona? Hangzatos azt mondani, hogy a klímaváltozás problémája megoldható azzal, ha mindent bezárunk és hasznos energiákkal pótoljuk, csak lehetetlen a kivitelezése, hiszen a társadalom jelenlegi felépítése a tulajdonok eloszlásán és hatalmi rendszereken alapul.” A szívószál betiltása tehát arra alkalmas csak, hogy megértsék az emberek, hogy valamit mindenféleképpen kell tennünk, de nem egyénileg, hanem kollektíven. „Ahhoz, hogy megértsék az emberek, hogy miért rossz a műanyag vagy a szén, tehát annak a hiedelemnek a kialakulása, ami a jóból ezt a rossz kategóriába teszi, hosszú idő, lehet, hogy akár 200 év is kell hozzá. Kérdés, hogy van-e erre idő?”
