Annával együtt szenved a néző

Az utóbbi időszakban nagyon szerettem a Vígszínház darabjait, A diktátort, de főként a nemrég bemutatott Sirályt kiemelkedőnek találtam. Ebből fakadó nyugodtságérzettel – hogy biztosan valami hasonlóra színvonalra számíthatok – ültem be a Roman Polák rendezte Anna Kareninára április 27-én. Hatalmasat csalódtam, és nem csak én, az előtérben minden beszélgetésfoszlány, amit hallottam, tükrözte a véleményemet.

A Pesti Színházban helyet kapó darab több sebből is vérzett, voltak azonban pillanatok, amikor azt hittem, most végre beindul, lendületet vesz, már-már abban bíztam, megváltozik a róla való általánosságban alkotott véleményem, és azt fogom tudni mondani, egy egészen jó előadást láttam, de végül ez nem történt meg. Azon jelenetek után, amelyek megmenthették volna az estét, egyből olyanok következtek, amelyek visszaterelték a darab ívét abba a középszerűen langyos lábvízbe, amiben a szereplők és a nézők három és fél órán keresztül kénytelenek voltak ázni.

Az ismerős történet szerint, Anna Karenina (Bach Kata) elsimítja testvére házasságát, meggyőzi annak feleségét, bocsássa meg a férfi hűtlenségét, saját házasságát azonban nem tudja megmenteni, bár próbálkozik elnyomni Vronszkij (Wunderlich József) iránti szerelmét, mégis a férfi karjaiban köt ki, gyermeke születik tőle, elhagyja férjét, kisfiát, mégsem lehet boldog új családjával. A tragikus hősnő, akit mindenki csodál, a férfiak bolondulnak érte, a nők rettegnek szépségétől, valójában kifejezetten jó ember és igyekszik minden helyzetből tisztán kijönni, de képtelen megbirkózni érzéseivel, kiszolgáltatottságával, tehetetlenségével.

A darab ez utóbbit egészen ügyesen érzékelteti, Alekszej Alekszandrovics Karenin (Hegedűs D. Géza) jóval idősebb feleségénél, közös fiukat, Szerjozsát (Pap Jeromos) láthatóan nem szereti. Anna egy vénembernek adta a fiatalságát, aki Lidia Ivanovna (Halász Judit) bábjaként mozog, és az államügyek és a spirituális tanítások mindennél jobban érdeklik. Érthető tehát, hogy Anna nem szerelmes belé, de látszik az is, hogy szereti, ahogy Karenin szeretete is érződik, viszont Hegedűs D. borzasztó manírosan alakít, gyakran túlgesztikulál, a hangsúlyozását megirigyelné egy színművészetis felvételi előtt álló, izguló tizennyolc éves. Arról nem is beszélve, hogy Halász Judit figurájáról ki sem derül, hogy ő tulajdonképpen kicsoda és miért van jelen, ha pedig mindenki annyira gyűlöli, amennyire mondják, miért nem bocsátják el. Ez még a kisebbik gond, Halász azonban nem tudja a szöveget, belebakizik, feltűnően megáll gondolkodni, mit is kellene mondania, ráadásul még a súgó hangját is tisztán hallani.

Halász karakterének kiléte mellett vannak egyéb elvarratlan szálak is, konkrétan Anna testvére, Sztyiva (Józan László) és felesége, Dolly (Waskovics Andrea), illetve annak húga, Kitty (Antóci Dorottya) és a belé szerelmes Levin (Szántó Balázs) viszonya és megjelenésük fontossága érthető egyedül. Az, hogy Betsy hercegnő (Majsai-Nyilas Tünde) és Jasvin (Csapó Attila) miért kerül színpadra, tulajdonképpen érthetetlen, hiszen a cselekményt előre mozdító szerepük jelentéktelen. Éppen így van ez Levin testvérének, Nyikolajnak (Zoltán Áron) szenvedésével és halálával, ami két rettenetesen túlhúzott és feleslegesen megmutatott jelenetből áll. A felsorolt karakterek a kétkötetes regényben tényleg kibontakoznak és izgalmas mellékszálakkal szövik körül a cselekményt, itt azonban idő szűkében egyáltalán nem jut idejük megmutatkozni annyira, amennyire kellene, csupán fel-feltűnnek néha, de nem adnak hozzá semmit a történet fő szálához. A darab túl sokat akar markolni, foggal-körömmel igyekszik átfogni a mű egészét, próbálkozásai azonban sikertelenek. Valószínűleg nagyban segített volna rajta egy erős húzás, egyes szereplők esetleges kihagyása, de el tudtam volna képzelni egy olyan verziót is, amely nem annyira a főszereplőkre fókuszál – ha már ennyire ragaszkodik a mellékszálakhoz –, hogy egy egészen új, kísérleti előadás jöhessen létre. Így azonban csak egy túlságosan sokfelé nyitni akaró, mégis saját medrében ragadt történetet látunk, ami nem tud kibontakozni rendesen.

Két jelenetet szeretnék kiemelni, amely egyszerűen úgy, ahogy van, felesleges időpocsékolás. Az a Nyikolaj, aki egyébként semmiben sem játszik szerepet a dolgok alakulásában, körülbelül negyedórán keresztül szenved, haldoklik, hisztizik, és élettársa, Mása (Gilicze Márta) amatőr módjára meregetett szemmel kifejezett ijedtséggel ápolja. A férfi két alkalommal tűnik fel, az első színrelépést még csak-csak értem, az egymással régóta nem beszélő testvérek – ő és Levin – kibékülnek. De a halálát bemutató jelenet felháborítóan olcsó, rettenetesen kilóg a produkció egészéből, amikor azt hisszük, meghalt, majd a Brian élete c. film poénjaival egyenértékben levő szinten felül, és közli, hogy még él. Ezután újraindul a haldoklás, vért köpköd és rángatózik, majd nagy sokára valóban eltávozik. És? Nézőként fogalmunk sincs, hogy ezt a valószínűleg megrázónak szánt, egyébként nevetséges és rosszul megrendezett és eljátszott jelenetet miért kellett végignézni.

A másik epizód, abból áll, hogy Jasvin újságot olvas, miközben egy kéjhölgy ül az ölében, és minden érzelmesség nélkül nemi kapcsolatot létesítenek. Közben megérkezik közös lakásukra Vronszkij, aki mindezt szemrebbenés nélkül végignézi, közben beszélget barátjával. Ezt kifejezetten jó epizódnak tartom, bemutatja a katonák érzéketlenségét, Vronszkij előéletét, láthatjuk a kontrasztot ahhoz képest, ahogy Annával viselkedik, érezzük, hogy mennyire szereti a nőt, hiszen képes volt rendbe rakni érte az életét és teljesen kilépnie a posványos mindennapokból. Illetve látszik Anna tisztasága, valamint az, mennyire eltérő háttérrel rendelkezik a két szerelmes. Ez a jelenet lendületes, felráz abból a vontatottságból, ami egyébként áthatja a darabot, illetve kizökkent a kosztümös előadások megszokott fókuszából. Sajnos ahogy véget ér, egyből visszazökkenünk a silány és egysíkú epizódhalmazba.

Jasvin figurája egyébként érdekes lehetne, azonban nem kap elég teret a megmutatkozáshoz. Annyit tudunk róla, hogy Betsy hercegnő rettentő látványosan tudtára akarja adni, hogy szeretne lefeküdni vele, illetve, hogy bár valóban érti Vronszij Anna iránti szerelmét, mindenféle nőket vásárol neki, hogy elterelje barátja figyelmét. Ezt akár még segítő szándéknak is lehetne vélni, azonban abszolút lehúzza a kitörni igyekvő katonatisztet. És bár arra nincs ideje, hogy megmutassa a karakterében rejtőző lehetőségeket, a második felvonás elején kap egy borzasztóan hosszú jelenetet arra, hogy álljon a színpad elején és a semmivel nevettesse a közönséget. Ehhez szintén csak annyit tudok hozzáfűzni, mégis minek?

Az előadást egyértelműen Bach és Wunderlich viszi a hátán, bennük van erő és dinamikusság és bár alapvetően ez természetes lenne, itt dicséretnek számít, hogy ők azok, akik pontosan tudják a szöveget. Működik köztük a kémia, tudnak együtt játszani, szinte látszódik rajtuk, hogy a valóságban férjként és feleségként egy párt alkotnak. Mindkettejük szenvedése hiteles, a nő karaktere a kezdeti boldog családanyából szeretővé, nyugodt életét felforgató, házasságon kívül született gyermekét szeretni képtelen anyává, majd szerelme nélkül elhagyatott, magányos, nyugtatófüggő és őrült nővé válik, aki egyszerűen beleroppan a vele történtekbe, amelyekről tulajdonképpen nem tehet. Bűne annyi, nem férjébe, hanem Vronszkijba szerelmes. Az őt ért csapások után egyetlen menekülési lehetőségét a halálban látja.

Csakhogy ez a jelenet szintén pocsék módon került kivitelezésre. A színpad átrendezése a kulisszák mozgatásával történik, ami ügyes megoldás, itt is majdnem jónak minősülne, ahogy Anna előtt eltolnak egy fehér falat, ő pedig eltűnik, jelképezve ezzel a vonatgázolásos öngyilkosságát, csakhogy a nézőtérről tisztán látszik, hogy aki tolja a falat, próbál elrejtőzni, de nem sikerül neki, és az is, hogy Bach közben hátrafut a takarásba, ami elég illúzióromboló. Ahogy az is, hogy az egyik falon a fejezetcímeket megjelenítő feliratok előre lelövik az egyes jelenetek végét, főként itt, hiszen Anna még nincs is a színpadon, de máris olvashatjuk: „Az öngyilkos monológja”. Tulajdonképpen azok az elemek, amelyek az alkotói szándék szerint valószínűleg hozzáadni akartak az előadás élményéhez, inkább csak elvettek belőle.

Összességében nagyon szeretem a hosszú színdarabokat, de itt egy idő után szenvedést okozott a tudat, hogy még soká lesz vége. Bár olykor nézőként át tudtam érezni Anna Karenina szenvedését, az is kínokat okozott, hogy mindezt végig kell ülnöm. Kifejezetten rosszul sikerült rendezésnek, színészi játéknak lehettem tanúja, ami nem nagyon adott esélyt arra, hogy pozitívan álljak a darabhoz, hogy kapaszkodási lehetőségeket keressek, amik esetleg megszerettethették volna velem a produkciót.

Fotó: Vígszínház