A dolgozat Michel Foucault két írását, a Nyelv a végtelenhez, illetve a Becstelen emberek élete című szövegeket elemzi. Mindkét írásban – noha az utóbbinak talán sem célkitűzése, sem legfontosabb aspektusa nem ez – kibontakozni látszik egy irodalomfelfogás. Értelmezésem szerint a két szövegben felvázolt irodalomfelfogások nagyban különböznek egymástól – vizsgálódásom tárgyát ez az ellentét képezi. Ennek megfelelően először röviden összefoglalom a két tanulmány lényegi pontjait, majd azok összehasonlítása során a Nyelv a végtelenhezben kifejtett irodalomfelfogással szembeni ellenérzéseimet is explikálom. Annak, hogy a két Foucault-tanulmány sok szempontból ellentétes megállapításokra jut, hipotézisem szerint az az oka, hogy a hatalom kérdése egyre hangsúlyosabbá vált a foucault-i gondolkodásban. Az alábbiakban az eltérő időben készült írások elemzésével annak bebizonyítására teszek kísérletet, hogy elsősorban ennek következménye, hogy Foucault irodalomról alkotott nézete gyökeresen átalakult.
I. A világ mint szöveg
Foucault Nyelv a végtelenhez[1] című tanulmánya munkásságának korai szakaszában keletkezett. Az íráson egyértelműen érződik Maurice Blanchot hatása. Popovics Zoltán egyenesen amellett érvel, hogy „Foucault-nak ez az írása olvasható akár egy Blanchot-ról szóló szövegként is”. (Popovics 2013:180) Foucault úgy ír itt az irodalomról, mint amelyben a nyelv „önmagáról beszél”. (Foucault 2000:64) Több irodalmi példával is illusztrálja e jelenséget, amely a nyelv felszínén keletkező repedésként mutatkozik meg. Ezek a repedések a nyelv önmagát leleplező gesztusaiként érthetők, amelyek explicit módon is tanúskodnak arról, hogy a „nyelv megkettőződése alapvető jelentőségű a mű esetében”; ezért „e jeleket, melyek a megkettőződésre utalnak, ontológiai jelzésekként kell számba vennünk”. (Foucault 2000:63)
A nyelv felszínén keletkező repedések a nyelv végtelen mormolásának hömpölygő áradását törik meg. Foucault nem magyarázza meg, mit ért „végtelen mormogás” alatt. Sejthető, hogy a kifejezés valami olyasmit jelent, mint a még nem konkretizált, jelentéssel még fel nem ruházott nyelv egészét. És így egy mű nem más, mint a nyelv instrumentumán kivitelezhető végtelen számú lehetséges variációk egyike, a borgesi bábeli könyvtár valamely könyvdarabja: a nagy, elbeszélhetetlen és átfoghatatlan egésznek töredéke. A szövegben az írás mint a halál – önreflexív utalásokkal való – „kijátszása” jelenik meg. A Nyelv egy erősen önreflexív, a világra csak nagyon áttételesen vonatkozni képes irodalmat vázol fel, amely különböző szövegek dialógusából jön létre.
II. Az úgynevezett valóság
A kései Foucault nem szentelt különösebb figyelmet az irodalomnak. A Becstelen emberek életében[2] azonban – véletlenszerűen ránk hagyományozódott történelmi dokumentumok elemzése során – meglepő módon az irodalom kérdéskörére, annak szerepére, feladatára is kitér. Ugyanis véleménye szerint az általa vizsgált történelmi dokumentumok és az irodalom között hasonlóság lelhető fel. Foucault itt egy olyan megközelítést vázol, amely szerint az irodalom a határok megszegésében, újféle kódok létrehozásában, a terek észlelhetetlen szegleteiben történő, láthatatlan események felmutatásában érdekelt. Neki „kell elmondania az elmondhatatlant, a legrosszabbat, a legtitkosabbat, a legtűrhetetlenebbet, a szégyenletest”. (Foucault 1998b:105) Kimondani mindazt, amit valamilyen hatalmi mechanizmus eltakarni igyekszik előlünk.
Foucault feltűnően sokat használja a valóság szót. Természetesen nem reflektálatlanul; nem állítja roppant leegyszerűsítő módon, hogy az irodalom a valóság tökéletes leképezését nyújthatná, nem tagadja el a valóság és fikció közötti feszültséget. Mégis: árulkodónak tartom a szóhasználatot – az alábbiakban kifejtem, miért.
III. A valóság iránti szenvedély
Amint az közismert, Foucault-t sajátos(an szoros) viszony fűzi a történelemhez. Ennek megfelelően mindkét tanulmányban történelmi kontextusba ágyazza megfigyeléseit – azonban nagyon máshol vannak a hangsúlyok az egyik, illetve a másik esetében. A Nyelvben amellett érvel, hogy amit „irodalomnak nevezünk, az […] a 18. század végén jött létre”. (Foucault 2000:69) Míg korábban „a mű a végtelent önmagán kívül” tételezte, e fordulópont után az irodalom önmagában véli felfedezni azt. (Foucault 2000:65) A Becstelenben a modern értelemben vett irodalom létrejöttét és szerepének megváltozását a 17. és a 18. század fordulójához köti. Innentől az irodalom egyre inkább a becstelenség diskurzusává válik, „[e]kkor lépett a fikció a mesés elem helyére” és „[o]lyan nyelvi művészet születik, amelynek feladata már nem a valószínűtlen megéneklése […], azt kell megjelenítenie, ami nem jelenik meg, nem jelenhet meg, vagy nem szabad megjelennie”. (Foucault 1998b:104–105) Az irodalom átalakulását mindkét szöveg a nyelv tárgyának megváltozásaként értelmezi – azonban majdhogynem ellentétes elmozdulást regisztrálnak. Az első szerint a nyelv tárgya innentől kezdve egyre inkább saját maga lesz, a második szerint pedig a hétköznapok jelentéktelen valósága. A Nyelv de Sade márki művei és a rémregények megjelenéséhez köti a változást. A Becstelen a változás okát a hatalom formáinak átalakulásában látja: a 17. és a 18. század fordulóján váltotta föl a hétköznapi életre való hatalomgyakorlásban a vallási intézményt a közigazgatási gépezet (a gyónást az adminisztráció). Jól látszik, hogy míg az első szöveg látókörén kívül esnek a társadalmi és hatalmi viszonyok, a második egyértelműen úgy gondolja, hogy nem lehet ignorálni azokat az irodalomról való beszéd során, mivel azok figyelembe vétele nélkül az irodalomban végbement változásokat sem vagyunk képesek megérteni.
A két szöveg eltérő szemléletmódja egy Foucault által gyakran használt, szövegeiben hangsúlyos szerepet betöltő szó: a mormogás módosult kontextusban, más értelemben való használatán is tetten érhető. Foucault a Nyelvben még egyértelműen a nyelv mormogásáról beszél. A Becstelenben kétszer fordul elő, mindkétszer a gyónással kapcsolatban. A gyónás olyan szituáció, amelyben egyszerre van jelen a hatalom, és az eltitkolt, rejtett bűnök bevallásának, elmondásának kényszere, a nyelv. Ezen a finom eltérésen is észrevehető, hogy a nyelv itt már nem önmagában érdekes Foucault számára; hanem annak a hatalmi viszonyok fényében való működése.
A két szöveg másképp viszonyul a titkok és a határok kérdéséhez. A Nyelv szerint a nyelvnek önmagában van a titka, amely nem más, mint működésének megkettőző jellege. Ezt a nyelv felszínén keletkezett repedések leplezik le – akár öntudatlanul. A Becstelen szerint a titok a nyelven kívül rejlik, azt a társadalmat behálózó hatalmi viszonyok jelölik ki, és az irodalom – a 18. századtól kezdve – tudatosan arra törekszik, hogy leleplezze azt. Az irodalomnak „a legrejtettebbet, a legnehezebben elmondhatót, végül pedig a tilalmast és a botrányost kell napvilágra hoznia”. (Foucault 1998b:104) A Nyelv szerint az irodalom azért lépi át a kijelölt határokat, hogy fokozatosan mindent a nyelv részévé, mindent elmondhatóvá tegyen. Ezzel szemben a Becstelen azt sugallja, hogy az irodalmat másfajta motiváció hajtja a határok megszegésében. Nem akarja a világot szöveggé változtatni; a nyelv itt csupán eszköz, nem pedig végcél. Az irodalom a nyelv eszközének segítségével igyekszik megvilágítani olyan dolgokat, amelyeknek megjelenítése tilalom alá esik.
Alain Badiou A század című könyvében használt valóság iránti szenvedély fogalmára fogok támaszkodni a következőkben. Bagi Zsolt Badiou könyve kapcsán írja: „»Hogyan hozzuk létre a valóságot, itt és most?« […] Az erre a kérdésre adott választ nevezi Badiou a »valóság iránti szenvedélynek«.” (Bagi 2012:163) Eredeti kontextusából némileg kiragadva, ebben az értelemben használva a kifejezést, a valóság iránti szenvedély nem jellemzi a Nyelv irodalomhoz való közelítését. Sokkal inkább a szöveg, a nyelv iránti szenvedély dominál benne. A Nyelv szerint az irodalom, mivel felismerte, hogy nem képes közvetlenül a világra, a valóságra vonatkozni, önmagát tekinti tárgyának. Észleli a valóság és a fikció közötti feszültséget, és belenyugszik különbségükbe, egymásnak való megfeleltethetetlenségükbe, lemond a valóság létrehozására való törekvésről. A Nyelv az irodalmat olyanként kezeli, mint ami szükségszerűen – körkörös tükörmozgását végezve – önmagára zárul; az általa vázolt irodalomnak nincsen kapcsolata semmilyen külső igazsággal, mert nem tekinti mérvadó igazodási pontnak azt. Ezzel szemben a Becstelenben Foucault „az irodalom kettős kapcsolatát” hangsúlyozza „az igazsággal és a hatalommal”. (Foucault 1998b:105) A szöveg szerint az irodalomnak „el kell mondania a valóság minden elemét, még a legmakacsabbul tartózkodó részleteit is”. (Foucault 1998b:104)
IV. Az irodalom mint ellenállás
E helyen kell bevallanom, hogy közel áll hozzám egy olyan irodalomfelfogás, amely az irodalomnak emancipatorikus erőt vagy feladatot tulajdonít. Érzésem szerint a Nyelv által vázolt irodalomfelfogásban nem rejlik emancipatorikus potenciál, a Becstelen által vázoltban azonban igen. Épp ezért bizonyos fenntartásaim vannak az elsőt illetően, s a másodikkal szimpatizálok inkább. Úgy gondolom, fennáll annak a veszélye, hogy a Nyelv által vázolt irodalom, amely végtelen tükörjátékaival van elfoglalva, megbűvölve önnön trükkjeitől, üressé, súlytalanná, komolyan vehetetlenné válik; hogy a végtelen mormogás egy légüres térben visszhangzó, végtelen és semmitmondó locsogássá silányul. Amikor Foucault a Becstelenben arról beszél, hogy „fizikai benyomása” támadt a 17. században elítélt emberekről fennmaradt szövegek olvasása közben, valamint hogy ezek „a két és fél évszázados csöndből felbukkanó »novellák« erősebben megrázták”, mint „az úgynevezett irodalom”, hajlok rá, hogy kijelentéseit a Nyelvben általa leírtak kritikájaként olvassam. (Foucault 1998b:92)
A Becstelenben lényegében Foucault ellenállási gyakorlatként tekint korunk irodalmára, amennyiben azt hangoztatja, hogy az irodalom igyekszik „magára venni a botrány, a túllépés vagy a lázadás terhét”. (Foucault 1998b:105) Az ellenállást nyilvánvaló módon szoros kapcsolat fűzi a hatalomhoz: az ellenállás alakzatai sok mindent elmondanak a hatalmi mechanizmusok működéséről. A lázadás szellemében keletkezett művek arra törekednek, hogy „a lehető legnagyobb számú kapcsolatot tartsák fönn a valósággal”: hogy „ne csak utaljanak rá, hanem hassanak is rá”. (Foucault 1998b:94) Minden fikcionális vonásukat és a nyelv megkettőző jellegét beismerve, nem mondanak le arról, hogy a valóság létrehozására törekedjenek: „az irodalom a nem-igazság tartományában építkezik: rámutat tulajdon mesterséges mivoltára, ugyanakkor jól felismerhető igazságeffektusokat is létrehoz”. (Foucault 1998b:105)
Ha az irodalom csak önmagáról beszél, ha a társadalomban betöltött pozícióját semlegesnek és magát a hatalom mindenre kiterjedő uralmától érintetlennek hiszi, akarva-akaratlanul az uralkodó rend eszközévé válik. A beszéd aktusa ugyanis soha nem semleges. Aki meg tud szólalni, már olyan privilegizált hatalmi pozíció birtokosa, amely ezt lehetővé teszi számára. Ahogy Foucault egyik előadásában, A diskurzus rendjében rávilágít:
a diskurzus nemcsak egyszerűen tolmácsolja a küzdelmeket és az uralmi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem; tehát a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani. (Foucault 1998a:51)
A diskurzusok működését szigorú ellenőrző és korlátozó eljárások szabályozzák: gondosan szelektálják, mi az, ami megjelenhet, mi az, ami nem; és a diskurzusok belülről is folyamatosan ellenőrzik önmagukat.[3] A hatalmi mechanizmusok ignorálása – akár észrevétlenül – könnyen azok kritikátlan kiszolgálásához, az uralkodó állapotok affirmálásához vezethet.[4] Az irodalom, amely nem problematizálja saját pozíciójának ellentmondásait, egy privilegizált társadalmi osztály tét nélküli szórakozásává degradálja magát. A művek maguk is egy adott társadalmi közegben jönnek létre; az irodalom nem tudja függetlenné tenni magát a hatalmi viszonyoktól és a társadalmi kontextustól azáltal, hogy a nyelv segítségével létrehoz „egy teret, amelyben mindig önmaga analógiája”. (Foucault 2000:70) Ebbe a térbe is belopakodnak álruhás előítéleteink, ideológiai elfogultságaink. Nem létezik olyan magaslat, amelyről külső szemlélőként lepillantva objektíven tekinthetnénk a világra. Az önmagát minden tekintetben semlegesnek képzelő műalkotás is szükségszerűen rendelkezik politikai tudattalannal; egyfajta ideológiával, amelyet a semlegesség ideológiájának nevezhetünk. A belátás, hogy az irodalmi mező eleve hatalomtól-fertőzött, még hiányzik a Nyelvből.
Ahhoz, hogy az irodalom ne váljon a hatalom magatehetetlen játékszerévé, a semlegesség illúziójába való menekülés helyett stratégiákat kell kidolgoznia arra vonatkozóan, hogyan képes kitörni önnön szűkös teréből, és meghaladni mindentől való állítólagos különállóságának korlátait.
*
A fenti elemzéssel azt igyekeztem kimutatni, hogy Foucault irodalomértése alapjaiban változott meg az idők során; kiinduló hipotézisem beigazolódni látszik: a Becstelenben egy sokkal valóságorientáltabb, harciasabb (s így számomra, nem titkolt módon, szimpatikusabb) irodalomfelfogást képvisel, mint korábban. Az irodalmat Foucault itt már nem tartja mindentől függetlenül létezőnek, hanem úgy beszél róla, mint aminek mozgásterét a hatalmi viszonyok szabják meg és amelynek feladatát vagy funkcióját épp az ezek ellen való lázadás jelenti. Azonban nem áll szándékomban számonkérni Foucault-t, amiért megváltoztatta véleményét. Ez teljességgel értelmetlen volna. Ő maga így fogalmaz A tudás archeológiája előszavában:
Ugyan már, csak nem képzelik, hogy annyi gyönyörűséggel írnék […], ha […] nem azt a labirintust készíteném, ahol kalandozhatok, ahol mondanivalómat áthelyezhetem […]. Kétségkívül sokan vannak, akik mint én, azért írnak, hogy többé ne legyen arcuk. Ne kérdezzék, ki vagyok, és ne mondják nekem, hogy maradjak ugyanaz: ez az anyakönyvek morálja; ez készíti hivatalos papírjainkat. Hagyjon békén minket ez a morál, ha írni kezdünk. (Foucault 2001:27)
Hivatkozások
Bagi Zsolt (2012): A tett testvérisége. In Helyi arcok, egyetemes tekintetek. Bagi Zsolt. Szerk. Jenei László. Miskolc: Műút könyvek, 159–168.
Foucault, Michel (1998a): A diskurzus rendje. Ford. Romhányi Török Gábor. In A fantasztikus könyvtár. Foucault, Michel. Szerk. Romhányi Török Gábor. Budapest: Pallas Stúdió – Attraktor Kft., 50–74.
Foucault, Michel (1998b): Becstelen emberek élete. Ford. Romhányi Török Gábor. In A fantasztikus könyvtár. Foucault, Michel. Szerk. Romhányi Török Gábor. Budapest: Pallas Stúdió – Attraktor Kft., 92–105.
Foucault, Michel (2000): Nyelv a végtelenhez. Ford. Sutyák Tibor. In Nyelv a végtelenhez. Foucault, Michel. Szerk. Sutyák Tibor. Debrecen: Latin Betűk, 61–70.
Foucault, Michel (2001): A tudás archeológiája. Ford. Perczel István. Budapest: Atlantisz.
Marcuse, Herbert (2007): The Affirmative Character of Culture. Ford. Jeremy J. Shapiro. In Art and Liberation. Marcuse, Herbert. Szerk. Douglas Kellner. London – New York: Routledge, 82–122.
Popovics Zoltán (2013): „Nyelv a végtelenhez” – Foucault és Blanchot. In „Noli me legere”. Popovics Zoltán. Budapest: Pongrác, 179–194.
[1] Az alábbiakban rövidítem: Nyelv.
[2] Az alábbiakban rövidítem: Becstelen.
[3] Lásd (Foucault 1998a:55).
[4] Erről bővebben lásd (Marcuse 2007). Nincs mód itt kitérni rá, hogy a Nyelv által képviselt szemlélet, amely az irodalmat az önreferens nyelviség vegytisztának tartott birodalmába utalja, pontosan miként illeszthető be Marcuse nevezetes – való igaz, a jelenséget kicsit más szempontok alapján vizsgáló – tanulmányának gondolatmenetébe.
A kiemelt kép forrása: https://librarius.hu/2018/02/13/michel-foucault-befejezetlen-muvet-tiltasa-ellenere-jelentetik-meg/
