Határidőn túl VII. – Kmetty Klaudia: A premachiavellizmus jelenléte Antonio Bonfini és Aurelio Lippo Brandolini Mátyás király-ábrázolásában

Határidőn túl című új sorozatunkba olyan jól sikerült szemináriumi dolgozatokat, évfolyamdolgozatokat várunk Tőletek, melyeket a leadást és a jegybeírást követően sem szeretnétek a laptopotok legeldugottabb mappáiba száműzni, hanem szívesen megmutatnátok másoknak is – akár az adott kurzuson kívül is. A teljes pályázati felhívást ide kattintva olvashatjátok.

A XV. század második felében a közép-európai hatalmi politika (elsősorban a török fenyegettetés miatt) megkövetelte az uralkodóktól az államélet nagymértékű átszervezését a birodalmaik pozíciójának megtartása érdekében. A történelmi szükségszerűségre adott válaszként értelmezhetőek a térségben meginduló központosítások, abszolutisztikus rendszerek kialakítása végett. A birodalmak centralizálása pedig szükségszerűen a kora középkori ideális fejedelemképtől eltérő uralkodói attitűd felvételéhez vezetett. A premachiavellista fejedelem legfőbb jellemvonásai közt szerepel a külpolitika területén tanúsított dinamikus kezdeményezőkészség, az erkölcs vezérelte döntések háttérbe szorítása az aktuális cél elérése érdekében, az alakoskodás, a bölcsesség alárendelése a ravaszságnak, az óvatosság és a határozott fellépés.[1] A premachiavellista uralkodók tehát egy olyan tendencia első képviselői, akiknek egyidejű fellépése és uralkodói módszereik sikeressége államelméletté emelkedhetett Niccolò Machiavelli A fejedelem című munkájában.[2]

Dolgozatomban Antonio Bonfini Beszélgetés a szüzességről és a házasélet tisztaságáról[3] és Aurelio Lippo Brandolini A köztársaság és a királyság összehasonlítása[4] című munkája alapján kívánom megvonni a premachiavellista Mátyás király képét. A két mű összehasonlításakor Mátyás megnyilvánulásain, érvein keresztül vizsgálom a párhuzamokat A fejedelemben[5] megjelenő uralkodói attitűdökkel, valamint a Kaposi Márton által meghatározott premachiavellista uralkodó jellemzőivel.[6]

Érdemes elöljáróban szólnunk a két mű keletkezésének körülményeiről, motivációjáról Mátyás király ábrázolásának tükrében. Bonfini symposionjának megírásakor nem rendelkezett személyes tapasztalatokkal a király személyiségét illetően, [7] alakját Prospero Caffarelli ascolti püspök tudósításai alapján alkothatta meg, aki többször részt vett magyarországi conviviumokon.[8] A kódex megírásának motivációja feltételezhetően a királyi udvar pártfogásának elnyerése volt, különös hangsúlyt fektetve Beatrix királyné jóindulatának megszerzésére (minden bizonnyal ezt a célt szolgálták a saját kezével készített miniatúrák is).[9] Bonfini élen járt Mátyás törvénytelen fiának, Corvin Jánosnak a közvélemény általi legitimálásában, az újdonsült trónörökösnek címezte egyik epigrammás könyvét. A királyné udvarbeli szerepének meggyengülését ezáltal a lehető legkedvezőbb színben kellett feltüntetnie, amelyre kiváló lehetőséget kínált a szűzies életmód felmagasztalása.[10] A symposion így Mátyást nem elsősorban mint az állam intézményének vezetőjét, hanem mint férjet és humanista műveltséggel rendelkező, tudós királyt ábrázolja.

Aurelio Lippo Brandolini dialógusa ezzel szemben egy jól megalapozott személyes tapasztalatra épít Mátyás alakjának megalkotásakor, mivel hosszas ismeretség fűzte az uralkodóhoz. Tudomásunk szerint A köztársaság és a királyság összehasonlítása című munkáját a király buzdítására kezdte el írni; [11] törekvéseként fogalmazta meg a két államforma összevetésének pontos és kimerítő tárgyalását.[12] Mátyás halálát követően azonban visszatért Firenzébe, dialógusa pedig a halála után hosszú ideig kiadatlan maradt.[13]A mű Mátyás-képe az ideális államférfit mutatja be, aki pusztán személyisége kiválóságával képes megszervezni egy centralizált, jól szervezett királyságot.

A vizsgált művek szerkezetüket és forrásukat tekintve is mutatnak hasonlóságokat. Habár eltérő műfajokról beszélünk, Bonfini symposionja és Brandolini dialógusa is a platóni hagyományokat követi. Emellett a tagolásukban megfigyelhető a tematikus egységek eltérő napokon történő tárgyalása, így mindkét esetben három nap alatt folynak le a beszélgetések. Bonfini symposionjában újításnak számít az epikus keretelbeszélés elhagyása, Brandolini dialógusában azonban hagyományos a pusztán drámai narráció. Valamint a platóni hagyománykövetésből következően a disputák felépítése is mutat egyezéseket: a vita egy tárgy körül forog, amelyben tudó igényű érvek hangzanak el, mindkét esetben egy magasztos cél érdekében (Bonfininél a szüzesség erényként való elismertetéséért, Brandolininél az ifjú Corvin János a királyság elsőbbségéről való meggyőzéséért).

A Beszélgetés a szüzességről és a házasélet tisztaságáról Mátyása alapvetően a férj szerepében szólal meg a symposionban, érveit többször személyes élményeivel támasztja alá, ezáltal a király képe együtt konstruálódik meg a magánemberével, a kettő egymástól elválaszthatatlanná lesz. Argumentációjából és a diskurzus továbbvitelét bátorító hozzászólásaiból egyúttal kirajzolódik a tudós, istenfélő uralkodó képe. A műben Mátyás hivatott a zárt, az érveléstől független tudományos fejtegetéseivel az enchiridion műfajával is rokonítani a symposiont, átfogó képet adva a humanista műveltség alapjairól.[14]

Ennélfogva a király megszólalásaiban a tudományos alapokra támaszkodó érvelés az uralkodó. A házastársi erkölcs, illetve a vita activa védelmében[15] felsorakoztatja az antik és keresztény műveltség valamennyi elemét, az álláspontjának megfelelő értelmezésben. Platón idea-tanát a cselekvő, Istent utánozni igyekvő emberre alkalmazza, mondván, hogy a hitvesekben is él a reprodukálni kívánt új ember ideája, akinek megalkotásáért tevőleg kell fellépni a házasság keretein belül.[16] A követendő példát, Isten állandó cselekvését pedig Platón mellett a peripatetikus filozófiából vezeti le. Eszerint az anyag, mint Isten, örökkévaló, tehát Isten, mivel ő maga a cselekvés, nem létezhet tétlenül, így folyamatosan alakítja az örök anyagot. Ugyanígy az ember élete is véget nem érő cselekvések sora kell, hogy legyen.[17] Szintén Platóntól kölcsönzi a lélek eredendő cselekvési hajlamának gondolatát, amelyben kifejti, hogy az emberi felfogóképesség az állatokéval szemben nem a mozgás révén fejlődik, mivel a lélek felette áll a testnek, és maga válik annak mozgatójává.[18] A lélek tevékenységében, tehát az immanens, szemlélődő életmódban is megtalálja az ösztönös cselekvő vágy alapjait. Érvelése szerint az emlékezés, amely alapvetően a lélekből irányul a megfigyelendő külvilág felé, megerősíti a megismerés vágyát, ami pedig az érzékelés által történhet. Az ember számára pedig egy szemlélt dolog vagy azért válik kívánatossá, mert kellemesen hat az érzékeire, vagy pedig azért, mert az élvezet lehetősége akadályba ütközik az érzékelés során, ami csalódottságot és haragot vált ki a szemlélőből.[19] A későbbiekben a gyönyörködtető dolgokat pusztán esztétikai minőségük alapján nevezi értéknek, és ennek kapcsán idézi Epikuros egy mondását. Ez a szöveghely[20] éppen azért válik többszörösen jelentőssé, mivel az első könyvben vitázó Galeotto Marzio hedonista érveivel rokonítja Mátyás argumentációját.[21] A házastársi hűség mellett felsorakoztatja azon ókori népek példáját is, akik önmegtartóztató életmódjuk miatt „nem is élőnek” vagy tökéletlennek neveztettek, ennek kapcsán pedig felveti az államérdek megkívánta kötelesség kérdését, ami a házasfelekre hárul.[22] A király érvei közt felsorakoztatja még többek közt asztrológiai, asztronómiai, számmisztikai, anatómiai, néplélektani és történelmi ismereteit.

Mátyás Istenről szóló megnyilvánulásai egy jámbor, könyörületes uralkodó képét mutatják, akinek legfőbb célja Istenhez minél hasonlatosabbá válni, egyrészt a saját magában való elmélyedéssel, önmaga megismerésével (amelyet Beatrix érvelésében az Úr követésének legelső módjaként nevez meg), másrészt a világ Istennek kedvező kormányzásával, harmadrészt a házasságban Isten teremtő munkájának reprodukálásával.[23] Ennek a vitában legfőbb érvként szereplő gondolatnak az alátámasztására meséli el részletesen Mátyás a teremtéstörténetet, továbbá hangot ad véleményének, miszerint a természet minden kincsével együtt arra teremtetett, hogy az embert kiszolgálja.[24] Arra a kérdésre válaszolva, miért alkotott Isten rossz embereket, azt válaszolja, hogy aki Istenhez fordul, a segítségével igazságossá válik. Azok az emberek, akik pedig önként rossz útra térnek, eleve rossznak teremtettek, hogy a jók számára szolgálhassanak például, és szükségszerű bukásuk a szent férfiaknak hozzon dicsőséget.[25] Ebből tovább gondolható, hogy egy Isten kegyelméből uralkodó király, mivel Isten pártfogását élvezi, tetteiben sosem lehet gonosz és alávaló. A középkori test-lélek distinkcióval szemben Mátyás a korszellemnek megfelelően a kettő egységes kiszolgálásáról beszél. Érvei szerint ennek érdekében alkotta meg Isten a házasság szentségét. Ugyanakkor az utódnemzés sikerességét szintén az Isten kegyétől teszi függővé, amikor Beatrix a vita során személyes húrokat pendít meg, utalva gyermektelenségükre.[26] Eszerint a cselekvés és az akarat maga teszi az embert Istenhez hasonlóvá, nem az, ami ebből az akaratból születik.

A viták során, elsősorban az érvelő felek gondolatainak kiegészítéseként vagy alátámasztásaként beszél Mátyás saját élményeiről, állásfoglalásairól. Geréb László püspök argumentációját megerősítendő őszintén vall arról, hogy számára, mint a hatalom elsődleges birtoklójának nehezebb önmaga felett győzelmet aratnia, mint az országa kormányzását eredményesen végeznie. Ebből az önreflexióból kirajzolódik a Mátyásban élő ideális uralkodó képe, aki képes korlátozni indulatait és vágyait, példaadó viselkedésével mutat utat az országnak erkölcs és morál kérdésében, méltóságát pedig minden helyzetben megőrzi. Véleménye szerint ezek a készségek szavatolják az uralkodó szilárd hatalmi pozícióját.[27] Mátyás méltósága megőrzését kockáztatja, mikor felszólítja Galeottót szemérmetlen érveinek kifejtésére. Beatrix figyelmeztetését a következőkkel hárítja el: „Bevallom, az ilyen tehetségeket én is károsnak tartom. De mégis, semmi sem lehet olyan veszedelmes, hogy valami hasznát ne tudnánk venni.” Véleménye szerint az uralkodó éppen a kényes helyzetekben megőrzött nyugalmával és felsőbbrendűségével képes megszilárdítani méltóságát. [28] Francesco és Giovanni d’Aragona szellemi párbaja kapcsán Mátyás a küzdő felek műveltségét magasztalja, és hangot ad véleményének, miszerint a harc és az irodalom a két legnagyobb ékesség, amit halandó szerezhet magának.[29] Ennek kapcsán fogalmazza meg paradox helyzetét, hogy a kormányzás és a „barbár népek” fenyegetései elvonják attól, hogy kellő időt szakítson a tudományoknak. Márpedig értékítélete szerint egy uralkodónak annyival kell felette állnia erényben és bölcsességben a népének, amennyivel az ember emelkedik ki a többi élőlény közül.[30] A Beatrixszal folytatott vita kapcsán Mátyás elősorolja, mi alapján nevezhetünk valamit kiválónak: egy tárgynak vagy cselekvésnek méltósága, természete, időtartama, hasznossága, szükségszerűsége vagy szépsége és örömszerző volta adja meg értékét. Emellett később sort kerít a személy kiválóságaira is, ami bölcsességben, igazságosságban, bátorságban, önmérsékletben, továbbá reményben, hűségben és szeretetben gyökeredzik.[31] A kiválóság eléréséhez, tehát egy erényes, Istennek tetsző élet megvalósításához Mátyás szükségesnek látja a házasságot, ami, személyes példáján keresztül is, képes megvédeni a férfit a gyönyörszerzés bűnös útjaitól.[32] Ezek mellett meg kell említenünk a vitákat követő bőkezű ajándékokat, amiket Mátyás nagyvonalú ellenszolgáltatásnak tart cserébe a szellemi örömökért, amelynek részese lehetett a társaság, így nem vonja meg őket a vesztes felektől sem.[33]

Brandolini Mátyása a fiával és vitapartnerével szemben is az állam érdekében felszólaló uralkodó képében mutatkozik, fő célja az igazságkeresés mellett Corvin János gyakorlati felkészítése a trón elfoglalására, így a dialógus élőszóban előadott királytükörként is értelmezhető, amely egy királyság kormányzásának legfőbb alaptételeit fogalmazza meg a vita során. Mátyás a dialógus során leszögezi, hogy a király személyével foglalkozó vitapontokban az ideális uralkodót maga elé képzelve fogalmazza meg álláspontját,[34] míg gyakorlati példák statuálásakor személyes uralkodói tapasztalatai és értékrendje alapján állítja fel érveit.[35]

A saját személyére mint királyra vonatkozó érvek és vallomások között elsőként szerepel a Mátyás sikeres katonai tettei mögötti motiváció megokolása. Fiának bevallja, hogy hatalomvágy helyett a dicsőség keresése vezette, mikor megtette kezdeményező lépéseit egy dinamikusan terjeszkedő, offenzív külpolitika felé, hiszen „ki ne gondolná, hogy uralkodás céljából nem szabad fölforgatnia az isteni és emberi törvényeket?”[36] Továbbá kifejti, hogy „mindenkinek azokat a dolgokat kell legjobban megérteni és megítélni, amivel legtovább foglalkozott”[37]. Dominicusszal folyatott disputáját így máris mint a témában leginkább avatott személy kezdi meg, az erény és az igazságosság álláspontjáról.

Tudományos érveinek alapját leginkább történeti és jogi jártassága képezi. A törvényalkotás módjait taglaló beszélgetéskor hosszas felsorolást ad az ókor jeles államférfiairól és jogtudósairól, akik egymaguk alkották meg népük törvényeit, ezzel bizonyítva, hogy a köztársaság kollektíven alakított törvényei is egy kiváló személyiség munkáján alapszanak.[38] A hatalom megosztásának aggályos voltát a második pun háborúban szétforgácsolt haderő vereségével szemlélteti,[39] ellenben felhozza azt a bevált római szokásjogot, miszerint a köztársaság fenyegettetésekor diktátort választottak, akit korlátlan hatalommal ruháztak fel a veszély hatékony és gyors elhárítására.[40] A saját népe történelmével kapcsolatban emlékezetalakító szerepet vesz fel, mikor kijelenti, hogy a magyarokat „a scitáktól kell származtatni”.[41] Ezeknek a tudományoknak a felülreprezentáltsága az érvek közt adódhat természetesen a felvetett témából, azonban Mátyás egy helyütt kifejti, hogy inkább szenteli magát a „harci kedvnek”, mint a „nyugalmas és kényelmes tudományoknak”, ugyanakkor büszkén emlegeti előrelátását, aminek az ország a szellemi felemelkedését köszönheti.[42] A dialógus záró részét képező monológjában Mátyás az ideális uralkodó legfőbb erényei közt említi a bölcsességet, a műveletlen királyt „megkoronázott szamár”-nak titulálja. A király a műveltség legfontosabb diszciplínájaként elsősorban a jogtudományt, majd az ékesszólást és a hadmozdulatok tervezésénél gyakran alkalmazott matematikát nevezi meg.[43] Történelemről nem esik szó, ez feltételezhetően benne foglaltatik a jogi avatottságban. Ezen túl azonban megjelennek Mátyás érvelésében más természetű ismeretek is, mint például a test állapotának determinációja az éghajlat és az alkotó részecskék minőségének függvényében, a platóni lélektan,[44] az állattan, az anatómia, az asztronómia, a számmisztika vagy a kereszténység tanításai.[45]

A király természetről vallott felfogása élesen eltér a Bonfini munkájában taglaltaktól, azonban a vallási érvek jelentős párhuzamokat mutatnak. Brandolini Mátyása a természetet nem mint az embernek alávetett, annak szükségleteit kiszolgálni rendeltetett entitást szemléli, hanem a helyes életmód legfőbb példaadóját.[46] A természet adományait Isten mindenhol egységesen osztotta el, hogy egy vidék se szenvedjen hiányt az élet fenntartásához szükséges javakban. Ez utóbbi Mátyás legfőbb érve a távoli vidékekkel való kereskedelem ellen. A Távol-Keletről importált luxuscikkekről mint felesleges árukról nyilatkozik, ezzel mértéktartó uralkodó képét festi magáról. Sőt, a távoli vidékekkel való kereskedést egyenesen Istennel szembemenő cselekedetnek ítéli, mert hozzásegíti a „barbár” népeket a fejlődéshez, hogy azok leigázhassák a keresztény világot.[47] Istenről úgy vélekedik, hogy ő testesíti meg legtökéletesebben a hatalmi egység dicsőségét. Fia is „abban az időben akart megszületni, amikor a föld egész kerekségét az egy Augustus Caesar tartotta fejedelemként birtokában”. Az ideális uralkodónak legfőbb kötelessége tetteiben, kormányzásában az ő képmásához hasonlatossá válni, jámborságban és emelkedettségben pedig odáig kell jutnia, hogy „ne gondolja, hogy a legcsekélyebb dologba is belefoghat isteni segítség nélkül”. [48]

Az uralkodó legfőbb erényeire vonatkozóan Mátyás inkább a kegyesség, mint a szigorúság pártján áll. Véleménye szerint előnyösebb a királyra és a törvények betartatására nézve, ha az alattvalók szeretik feljebbvalójukat, mintsem hogy féljenek tőle, ez pedig olyan további erényekkel érhető el, mint a hozzáférhetőség, bőkezűség és nyájasság.[49] A döntések során a kirekesztő attitűd helyett a hozzáértő tanácstagok álláspontjának megismerését és a megfontoltságot tartja előremutatónak. [50] A király feladatának tekinti, hogy egy személyben mutasson példát az alattvalóinak az erényes élet gyakorlásában,[51] ennek okán pártolja a nép dicsőséges férfiai emlékének ápolását, amit a tehetséges ifjak legjobb nevelési módjának tart.[52] Mindezen erények meglétét, a kormányzásban való gyakorlati és elméleti jártasságot azonban teljes mértékben a született tehetségtől teszi függővé, álláspontja szerint sem szorgalommal, sem az életmód tudatos befolyásolásával, sem gyakorlattal nem fejleszthető a tehetség, minthogy annak kialakulása természeti tényezők hatása alatt áll.[53] Ha pedig az egyén rendelkezik a született tehetséggel és értelemmel, egymaga is képes meglátni a dolgok velejét, így a kormányzásban sem lesz szüksége más döntéshozók segítségére.[54] Az uralkodó személyére vonatkozó érvekből Mátyás azt a konklúziót vonja le, hogy a köztársaság létrejötte pótcselekvés, több megbízható férfi együttes kormányzása egy minden tekintetben kiváló fejedelem híján.[55]

A helyes kormányzásról a gyakorlatban is alkalmazott tapasztalatai alapján Mátyás a következőképp vezeti fel metódusát: „Kint a katonai fegyelem és dicsőség utáni vágy, bent az igazságosság és a mérséklet.”[56] Katonai tevékenységét úgy kell végeznie, hogy a nép dicsőségének és méltóságának emelése mellett egyetlen célja a tartós béke elérése legyen.[57] A belpolitikát illetően elveti a társadalmi egyenlőség gondolatát és megállapítja, hogy szolgák nélkül nem lehet uralkodni.[58] Ezáltal vállalja a helyzetéből fakadó privilégiumokat, egyúttal nagy tömegek vezetésére rendeltetettnek mutatkozik. A javak felosztásának kérdésében és a törvényhozásban igazságosságra törekszik, és szemére veti Dominicusnak, hogy a köztársaság az élethez legszükségesebbek birtoklásában elkülönülni hagyja az egyes társadalmi csoportokat. Az alapvető javak felosztásában Mátyás nem tesz distinkciót, ugyanakkor a házasságok tekintetében egy elkülönülő, arisztokratikus modellt képvisel.[59] A törvényhozást egyedül királyi felségjognak tekinti, ennek előnyét pedig a felesleges nézeteltérések és viszályok, így az ügymenet kényszerű lelassulásának elkerülésében látja. [60] Véleménye szerint a köztársasági törvénykezési és szavazási forma nem hagy lehetőséget az eltérő megfontolások megismerésének, ellenben tanácsadók bevonásával a király képes hatékonyan uralkodni.[61] A kereskedelem tekintetében, mint ahogyan az a vallásos érveknél is felmerült, Mátyás továbbá az idegen erkölcsök meghonosodásától tartva távolítja el magától a „barbár” vidékekkel való kereskedést, amely a honi törvények semmibevételéhez vezethet. Továbbá az idegen nyelvek túlzott jelenléte az anyanyelv kárára válhat. Ezek alapján inkább az ismerős népek közötti regionális kereskedelmet tartja előnyösnek.[62] Mátyás tehát a királyságot a legideálisabb államformának tekinti, amely a történelem során az első kormányzási formaként jött létre.[63] A degenerációs elméletre támaszkodva[64] pedig bemutatja a királyságok fokozatos pusztulását és átformálódását, amely végül a tökéletlen köztársaság létrejöttéhez vezetett.

A fent tárgyalt művek Mátyás-képének premachiavellista vonásait érdemes a király személyére és az uralkodás módjára vonatkozó jellemzők mentén tárgyalni. Továbbá nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a valóságban Mátyás és a hozzá hasonló premachiavellista uralkodók új és hatékonynak bizonyuló hozzáállása a hatalomhoz vezetett Machiavelli A fejedelemben megjelenő ismeretanyagához, amit „oly sok év alatt, sok veszedelem és hányattatás során” elsajátított.[65] A vizsgált művek kapcsán így kirajzolódik az az eszmetörténeti ív, amely Közép-Európában a rendiségtől (és az itáliai republikanizmustól) az abszolutizmusig terjed.[66]

Ezen a pontok kell megemlítenünk a köztársaság és a királyság szemantikai mezejének éppen a vizsgált korban zajló alakulását és ennek érintkezési pontjait a két szöveggel, különösképpen pedig Brandolini dialógusával. A „respublica” klasszikus latin jelentésköre („az állam ügyei,” „az állam jóléte,” „a közjó” vagy „az állam”), amely tág fogalmi kereteinek köszönhetően nem zárta ki az az egyeduralmi államformákkal való egybeesést, [67] a XIV. század végétől kezdve újradefiniálódik és fokozatos jelentésszűküléssel halad a XVII. századtól ismeretes, kizárólagosan a demokratikus, a privilegizáló arisztokratizmussal és az egyeduralmi rendszerekkel szemben álló fogalom felé.[68] A XV. század második felére a köztársaság és a monarchikus állami berendezkedés fogalmai már bináris oppozícióba kerültek egymással, a döntő ellentét a felek közti egyenrangúság és a hierarchikus berendezkedés kérdésében áll. Machiavelli munkássága is része annak a folyamatnak, amely során a köztársaság mint államelméleti terminus elszakad a monarchikus berendezkedés jelentéskörétől, ám ekkorra Itáliában már a leszűkítő fogalomhasználat bevettnek számított.[69] Brandolini dialógusa ennek a szembenállásnak a lenyomata, Mátyás megszólalásaiban azonban a nyilvánvalóan megfogalmazott értékítélet helyett a kor humanistáinak egyfajta relativisztikus attitűdjét láthatjuk a két államforma összehasonlításakor.[70]

Machiavelli szerint az egyeduralom vagy a nép, vagy a kiváltságos rétegek pártfogása által jöhet létre; mindkét esetben az egyik társadalmi csoport keresi a választott uralkodó kegyét a másiktól való függése csökkentése érdekében. A fejedelemben taglaltak alapján az előkelők segítségével trónra juttatott király nehezebben tartja meg hatalmát, mint a nép kegyeltje.[71] Tudomásunk szerint Mátyás is ilyen módon jutott hatalomra, ez a történelmi tény és az esetlegesen ebből fakadó uralkodói attitűd mindkét fent taglalt műben megjelenik. Említettük Brandolininél, hogy a különböző társadalmi rétegek közt az alapvető javak elosztásában Mátyás igazságosságra törekszik, ám ezen csoportok keveredését a köztársasági normákkal ellentétben nem engedélyezi, ezáltal erősítve a kiváltságos elit helyzetét. Emellett a dialógus és a symposion Mátyása is az egyik legfőbb erénynek tartja az igazságosságot, Bonfini művében a király bőkezű adakozása a vesztes és az alacsonyabb rangú félnek is értékes ajándékokat juttat. Ebben a tekintetben a Bonfini munkájában ábrázolt uralkodó kevésbé körültekintőnek és könnyelműbbnek mutatkozik A fejedelemben előírtakhoz képest, minthogy Machiavelli óva inti az uralkodókat a túlzott bőkezűségtől.[72]

Brandolini királya előnyösebbnek tartja, hogy a népe szeresse, mint hogy féljen tőle. A machiavellista tanok szerint ez is, az is szükséges a király hatalmának szavatolásához, ehhez pedig minden helyzetben kegyesnek, hűségesnek, emberségesnek, őszintének, de legfőképpen vallásosnak kell látszania.[73] Mindezen erények központi szerepet foglalnak el a Bonfini- és Brandolini-féle királykép megkonstruálásában. Mátyás vallásos argumentumai mindkét műben jelentős szerepet visznek a viták folyamán, az egyéni vélemények és tapasztalatok bevonása az érvelésbe egy őszinte uralkodó képét alkotják meg, a házastársi hűség melletti szilárd kiállás pedig Mátyás erényességét szavatolja. Mindezen erények felléptetésével az uralkodó megnyilvánulásaiban elkerülhetővé válik a Machiavelli által meghatározott két gyanú, amely megvetéshez és gyűlölethez vezet: az alattvalók asszonyával és vagyonával való visszaélés gyanúja.[74] Ugyanakkor sejthető, hogy az érvek legtöbb esetben az aktuális vitapartneren való felülkerekedést szolgálják. Legszembetűnőbbek talán a symposion vallásos érvei a házasság mellett, amelyek mögül kiviláglanak Mátyás gyönyörszerzéssel kapcsolatos nézetei. Ezek alapján joggal nevezhetjük Bonfini és Brandolini Mátyását alakoskodónak.

A symposion királya a Machiavelli által is előírt körültekintésről tesz tanúbizonyságot[75], mikor Galeotto szennyes érveinek meghallgatását engedélyezi, többek közt Beatrix óva intése ellenére, mondván: „…semmi sem lehet olyan veszedelmes, hogy valami hasznát ne tudnánk venni.” A haszonelvű érvelés mögött egyaránt meghúzódhat a király méltóságának statuálása kényes körülmények közt is, valamint a törekvés, hogy pártatlannak mutatkozzon minden vélemény meghallgatásakor.

Machiavelli szerint a fejedelemnek leginkább a történelmi tudás és a retorika terén kell feltétlenül jártasnak bizonyulnia.[76] E tekintetben mindkét mű jóval tágasabb és gyakorlati szempontból megalapozottabb ismeretanyagot vár el és tulajdonít az uralkodónak. Bonfini a humanista műveltség egészét felsorakoztatja Mátyás megszólalásaiban, Brandolini pedig a jogi és a matematikai tudományokat is a legszükségesebbek közé emeli.

Az államvezetéssel kapcsolatban a dialógus Mátyásától hangzik el a veleszületett alkalmasság kritériuma, ami alapvetően szükséges a királyság megtartásához és a hatalom növeléséhez. A tanácsadók bevonásával nem veti szét az intézményesült kereteket, így nem tör nyílt egyeduralomra. Machiavelli szerint a tanácsadók, vagyis bölcs személyek meginvitálása az udvarhoz egyike a fejedelem óvatosság irányába tett intézkedéseinek, annak érdekében, hogy elkerülje a hízelgést, és azt, hogy a tiszteletet félrelökve bárki a szemébe mondhassa az igazságot.[77]  A veleszületett alkalmasság mint érv felbukkanásánál érhetjük tetten a leginkább Brandolini relativisztikus attitűdjét, amely a két államforma összehasonlításánál végül mindkét fél számára kielégítő szintézist teremt. Egy jól kormányzott birodalmat alapvetően a regnáló hatalmasság személyes adottságai tesznek erőssé, tehát nem az államforma kérdése lesz a döntő, hanem az uralkodó személyéé. Brandolini, mint humanista kortársai, Mátyás érvelésében azt a doktrinát kívánja érvényre juttatni, hogy nem létezik egy tökéletes, minden földrajzi tájegységnek, népnek és történeti korszaknak megfelelő államforma. [78]

Ezen módszerek, a rögzült keretek önkényes kitágítása, de szét nem rombolása, az egyszemély-központúság egy abszolút monarchia létrejöttére tett első lépések, Kaposi Márton szerint a jelenkori történetírás ebben látja Mátyás intézkedéseinek machiavellisztikus jellegét.[79]

A törvénykezés kérdésében Brandolini királya a törvényhozói, bírói és végrehajtói hatalma révén maga alakítja, reformálja és alkalmazza a törvényeket, érvelése szerint a király jogi jártassága és egyedüli, gyors és vita tárgyát nem képező döntései hatékonnyá teszik a törvénykezést. Az önkény, dinamizmus és kezdeményezőkészség szintén hozzájárulnak, hogy a hatalom észrevétlenül és praktikus szempontokkal leplezve csússzon át az egyeduralkodó kezébe.[80]

A dinamizmus a katonai döntések terén is elvárt jellemvonás Machiavelli munkája szerint. Szerinte a fejedelemnek elsődlegesen a hadsereg kérdéseit kell szem előtt tartania, emellett csak dicsőséges hadi tettekkel és merész vállalkozásokkal vívhat ki tartós megbecsülést alattvalóiból, valamint azzal, hogy mindezt megfelelően propagálja.[81] Bonfini Mátyása hangot ad azon nézetének, miszerint halandót leginkább a hadi és irodalmi ismeretek ékesítenek, a d’Aragona testvérek vitájánál a katona Francesco érvei mellett foglal állást, valamint a második nap felvezető beszélgetésben célzások hangzanak el Bécs ostromáról. Brandolini királya meg is nevezi a katonai erényeket, mint a király számára leginkább elengedhetetlen jártasságot, aminek elsajátításához a gyakorlati részvétel az egyetlen lehetőség. Perry Anderson megjegyzi, hogy a premachiavellista uralkodóknak „nem szórakozásuk, de sorsuk volt a háború”, [82] így a hadi ismeretekben való jártasság a kor uralkodóinak szükségszerűségből elnyert ismérve.

Összegzésképpen elmondható, hogy Brandolini dialógusának és Bonfini symposionjának Mátyás-képe a machiavellista uralkodó jellemvonásaival párhuzamosan konstruálódik meg. Minthogy mindkét mű A fejedelem megjelenése előtt keletkezett (Brandolini dialógusa 1497 előtt,[83] Bonfini symposionja 1484-85-ben[84]), uralkodóképüket nevezhetjük premachiavellista jellemzőkkel átitatottnak. Brandolini munkája explicitebben foglalja magába a machiavellista uralkodó tárgyalt jellemvonásait, Bonfini művében implicitebben, a konnotációk és a történelmi háttértudás révén válnak felfejthetővé. Ez következhet egyrészt a témaválasztásból, másrészt a személyes ismeretségből és annak hiányából. A vizsgált művekre is érvényes Kaposi Márton megállapítása, miszerint Mátyás premachiavellizmusának ismertségét „nagy mértékben gátolta az, hogy a róla szóló és ennek során a politikájának újszerűségét is kiemelő – bár az akkori tudományosság nyelvén, vagyis latinul írt – művek csupán kéziratos másolatban terjedhettek és csak jóval később jelentek meg nyomtatásban.”[85]

Ez lehet az oka annak, hogy A fejedelem modell értékű uralkodói közt Mátyás király nincs jelen, annak ellenére, hogy „a nagy Machiavelli tanítványa volt, Machiavelli előtt”[86]

Bibliográfia:

Angyal Pál, A királyság és köztársaság eszmeharca Mátyás király korában = Lippo Brandolini, Aurelio, A köztársaság és a királyság összehasonlítása, Bp., 1928., 5–41.

Bolonyai Gábor, Antonio Bonfini: Symposion de virginitate et pudicitia coniugali = A Corvina könyvtár budai műhelye. Díszlapok, OSZK, Budapest, 2019, 345–349.

Bonfini, Antonio, Beszélgetés a szüzességről és a házasélet tisztaságáról,

http://mek.oszk.hu/04400/04424/html/ (2021.05.20.)

Daragó Dénes, Az egyiknek sikerül, a másiknak nem? Brandolinus és Machiavelli, Jogi tanulmányok, 2004/1, 215–223.

Daragó Dénes, Brandolinus, Egy firenzei államelméleti gondolkodó Mátyás király udvarában, Jog, állam, politika, 2012/3, 61–70.

Hankins, James, Exclusivist Republicanism and the Non-Monarchical Republic, Political Theory, 2010/4, 452–482.

Kaposi Márton, Machiavelli Magyarországon, A merész kortárs és a reneszánsz klasszikus fogadtatása 1541-1921, Akadémiai nagydoktori tézis, 2007, 37–67.

Lippo Brandolini, Aurelio, A köztársaság és a királyság összehasonlítása, Bp., 1928.

Machiavelli, Niccolò, A fejedelem, Bp., 1993. Pajorin Klára, Bonfini Symposionja, ItK, 85 (1981), 511–534.


[1] Kaposi Márton, Machiavelli Magyarországon, A merész kortárs és a reneszánsz klasszikus fogadtatása 1541-1921, Akadémiai nagydoktori tézis, 2007, 37, 63. old.

[2] Uő, 37. old.

[3] Bonfini, Antonio, Beszélgetés a szüzességről és a házasélet tisztaságáról,

http://mek.oszk.hu/04400/04424/html/ (2021.05.20.)

[4] Lippo Brandolini, Aurelio, A köztársaság és a királyság összehasonlítása, Bp., 1928.

[5] Machiavelli, Niccolò, A fejedelem, Bp., 1993.

[6] Kaposi, i.m., 37–67. old.

[7] Pajorin Klára, Bonfini Symposionja, ItK, 85 (1981), 511. old.

[8] Uő, 519. old.

[9] Bolonyai Gábor, Antonio Bonfini: Symposion de virginitate et pudicitia coniugali = A Corvina könyvtár budai műhelye. Díszlapok, OSZK, Budapest, 2019, 346. old.

[10] Pajorin, i.m., 531. old.

[11] Daragó Dénes, Brandolinus, Egy firenzei államelméleti gondolkodó Mátyás király udvarában, Jog, állam, politika, 2012/3, 62. old.

[12] Brandolini, i.m., 45. old.

[13] Daragó, i.m., 62. old.

[14] Pajorin, i.m., 518.old.

[15] Uő., 524.old.

[16] Bonfini, i.m., 117.old.

[17] Uő., 118.old.

[18] Uő., 138, 140.old.

[19] Uő., 142.old.

[20] Uő., 154.old.

[21] Pajorin, i.m., 528–529.old.

[22] Bonfini, i.m., 147.old.

[23] Uő., 116.old.

[24] Uő., 118-119, 132.old.

[25] Uő., 134.old.

[26] Uő., 151.old.

[27] Uő., 32.old.

[28] Uő., 10, 24.old.

[29] Uő., 78.old.

[30] Uő., 115.old.

[31] Uő., 116, 122.old.

[32] Uő., 152.old.

[33] Uő., 54, 110, 187.old.

[34]  Lippo Brandolini, i.m., 92. old.

[35] Uő., 83-84.

[36] Uő., 60

[37] Uő., 64

[38] Uő., 86.old.

[39] Uő., 122.old.

[40] Uő., 153.old.

[41] Uő., 159.old.

[42] Uő., 113.old.

[43] Uő., 162–163.old.

[44] Uő., 116.old.

[45] Uő., 156–158.old.

[46] Uő., 156.old.

[47] Uő., 97-99.old.

[48] Uő., 158, 160, 163.old.

[49] Uő., 89, 162.old.

[50] Uő., 139.old.

[51] Uő 151.old.

[52] Uő., 109.old.

[53] Uő., 115–116.old.

[54] Uő., 131.old.

[55] Uő., 133.old.

[56] Uő., 50.old.

[57] Uő., 162.old.

[58] Uő., 73.old.

[59] Uő., 109, 117.old.

[60] Uő., 87, 134.old.

[61] Uő., 76, 140.old.

[62] Uő., 95–96.old.

[63] Uő., 155.old.

[64] Angyal Pál, A királyság és köztársaság eszmeharca Mátyás király korában = Lippo Brandolini, Aurelio, A köztársaság és a királyság összehasonlítása, Bp., 1928., 37. old

[65] Machiavelli, i.m., 7.old.

[66] Daragó Dénes, Az egyiknek sikerül, a másiknak nem? Brandolinus és Machiavelli, Jogi tanulmányok, 2004/1, 217.old.

[67] Ahogyan azt Cicerónál és Senecánál is láthatjuk, a „respublica” terminus használata összeegyeztethető az egyeduralom olyan formáival, mint az augustusi principátus. A fogalmi összevonhatóság az uralkodó attitűdjén, annak despotikus hatalmi eszközein bukhat el, nem pedig a monarchikus berendezkedésen. Hankins, James, Exclusivist Republicanism and the Non-Monarchical Republic, Political Theory, 2010/4, 456–458.old.

[68] Uő, 453.old.

[69] Uő, 470.old.

[70] Uő, 469,473–474.old.

[71] Machiavelli, i.m., 30. old.

[72] Uő., 48.old.

[73] Uő., 50, 54, 56. old.

[74] Uő., 55.old.

[75] Uő., 50.old.

[76] Uő., 45, 54.old.

[77] Uő., 70.old.

[78] Hankins, 473–474. old.

[79] Kaposi, i.m., 63–64.old.

[80] Uő., 53.old.

[81] Machiavelli, i.m., 44, 66.old.

[82] Kaposi, i.m., 64.old.

[83] Daragó, i.m., 62.old.

[84] Bolonyai, i.m., 347.old.

[85] Kaposi, i.m., 38-39.old.

[86] Fraknói Vilmost idézi Kaposi, i.m., 38.old.

A kiemelt kép forrása: https://mek.oszk.hu/01600/01646/html/ligeti2.jpg