Az olimpiai bajnok sportolóval, Oksana Mastersszel a BBC World service készített interjút, ahol a fiatal tehetség életéről is szó esett.
2014-ben a Sochiban rendezett téli olimpián Oksana Masters ukrán ellenfele mögött a dobogó második fokára állhatott fel sífutásban. Büszkén hallgatta a győztes himnuszát, amelyet kicsit a magáénak is érzett. Nem győzött, és nem is ez volt az első ezüstérme, de az biztos, hogy az egyik legkülönlegesebb versenye volt ez.
Masters Ukrajnában született 1989-ben, három évvel a csernobili nukleáris katasztrófa után. A sugárzás okozta következmények nyomot hagytak a teste több területén.
Sochiban az Egyesült Államok színeiben versenyzett, ukrán származása ellenére. Története itt folytatódott (vagy inkább kezdődött el?), amikor egy egyedülálló amerikai nő örökbe fogadta. Sochiban, hazájához közel versenyezni, úgy fogalmaz, olyan volt, mintha hazatért volna. „Olyan volt, mintha leírtam volna egy kört az életemben. Bár nem aranyérmes, de számomra igazi győztes pillanat volt, a legdicsőségesebbnek éreztem minden versenyem közül.” Végül az aranyéremre sem kellett sokat várnia Oksananak, négy évvel később Pyeongchangban 5 medált nyert, amiből 2 arany színben csillogott. Idén pedig az ötödik nemzetközi megmérettetés vár rá a tokiói olimpián.
„7 éves koromig árvaházban nevelkedtem. Nem emlékszem sok mindenre, csak a napraforgómezőre az otthon mellett és a szúró fájdalomra a gyomromban – mindig éhes voltam. Születésem óta rajta voltam az örökbe adhatók listáján, 7 évet kellett várnom, hogy megtörténjen. Hat lábujjal születtem, több csontom is hiányzott mindkét lábamból, térdeim összecsuklottak. A kezeimen bár 5 ujj volt, hiányzott mindkét hüvelykujjam. Nincsen jobb bicepszem, zománc a fogaimon, és egy vesém van csak. Évekkel később fedezték fel a fizikai állapotom és a sugárzás közti kapcsolatot. A sugárzás káros hatása egyébként az árvaház környékén is érezhető volt, előfordult, hogy a rendőrök betereltek minket, mert tilos volt a szabad levegőn tartózkodás.”
„Az egyik legjobb dolog az életemben 5 éves koromban történt. Egy átlagos hétköznapon felhívott az igazgató, hogy mutasson egy képet az örökbefogadó édesanyámról. Végre engem választott valaki! A legmelegebb arc volt, amit valaha láttam! Az érkezéséig minden nap nézegettem a képét, emlékszem, ha rosszul viselkedtem, a nevelők azzal büntettek, hogy nem adták oda a fotót…”
Masters örökbefogadó édesanyja a buffalói egyetem professzora, aki az örökbefogadás előtt már tisztában volt a gyermek testi sérüléseivel, és már tudta, hogy amputálni kell a lány bal lábát. 9 éves korában ez meg is történt, már az USA-ban. Később, 2001-ben a szülő új munkája miatt Kentuckyba költöztek, ahol amputálni kellett a másik lábát is.
„Nem gondoltam, mert soha nem éreztették velem, hogy más vagyok, egészen addig, amíg Amerikába nem költöztem. Akkor jöttem rá, hogy semmi nem volt normális körülöttem. Végre volt mit ettem, felszedtem egy kisebb súlyt, így 8 évesen már 3 éveseknek való ruhát tudtam hordani…. Tisztában voltam vele, hogy amputálni kell a bal lábamat, azonban sokkal nehezebben fogadtam el, amikor 13 éves koromban az orvosok közölték velem: nem tudják megmenteni a másik lábamat sem. Beleegyeztem, tudtam, hogy nincs más választásom, viszont kértem, térd alatt operáljanak, amelybe látszólag bele is egyeztek. Ennek ellenére a kórházi ágyban felébredve azzal kellett szembesülnöm, hogy mégis térd felett amputáltak… őszintén szólva emiatt még mindig dühös vagyok, talán a mai napig nem sikerült ezen túltenni magam.”
Oksana rengeteg műtéten esett át a lábamputációkon kívül is, a kezét is többször kellett műteni.
„A 2008-as paralimpiai játékokra figyeltem fel először, akkor találkoztam először paralimpikonokkal. Emlékszem, azt gondoltam, hogy ez mennyire jó, ennek részese akarok lenni. Végül a 2012-es londoni játékokon debütáltam, akkor éreztem először, én ide tartozom. Ezek után mindent megtettem és a mai napig megteszek, hogy ez így is maradjon.”
„Kislányként rengeteg problémát okozott elfogadni a testemet, amelyben az iskolatársak sem voltak segítségemre, sőt… A társadalom fogyatékosnak címkézett fel, és miattuk annak is éreztem magam. Nem akarom, hogy fiatal lányok és fiúk egész generációja nőjön fel úgy, hogy nincsen példaképe, akire felnézhet. Minden gyereknek van egy Michael Jordan-poszter a falán, a sérült gyermekeknek mért ne lehetnék én a falukon? Miért ne lehetne normális dolog, ha valaki fogyatékossággal születik vagy balesetet szenved? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem tekintem ezt fogyatékosságnak, hanem egyszerűen ez csak egy kifejezés, amivel sajnos a társadalom mindenkit megbélyegez, aki csak egy kicsit is más, mint az átlag. Hiszem, hogy lehet ezen változtatni. Hiszem, hogyha minél többször látnak az emberek paralimpiát és azok versenyzőit, annál normálisabb, átlagosabb dologgá válik.”
Masters ezüst- és bronzérmes lett 2014-ben Sochiban, mindkettő medált sífutásban szerezte. 4 évvel később megnyerte az első olimpiai aranyát. 2018-ban Oksana és párja, Aaron Pike negyedik paralimpiájukat ünnepelhették. Mindketten készen állnak Tokióra is.
Forrás: bbc.co.uk
Képek forrása: paralympic.org, wheelchairssportfederation.com, courier-journal.com
