Hazatérés

Hosszú idő után a magyar labdarúgó-válogatott visszatért méltó helyére. 2019. november 15-én megnyitotta kapuit az új Puskás Aréna. Újra megtelt a szentély, amely már nagyon sok mindent látott. Az egykori Népstadion a világ valaha volt egyik legjobb válogatottjának szolgált otthonául. Egy nagy nemzeti stadion ötlete már 1896-ban megszületett hazánkban, végül ez 1953-ban valósult meg, amikor megnyitották az akkori Népstadiont. A pálya olyan mérkőzéseket látott, mint a magyar–angol 7–1, de százötezer ember előtt Magyarország–Ausztria mérkőzés is volt ott. Honvéd–Fradi 98 ezer ember előtt, kettős rangadók, valamint 1986-ban a Népstadionban megvertük a brazilokat is 3–0-ra – így talán még fájóbb, ami Mexikóban történt ugyanazon év nyarán. Olyan játékosok futottak a Népstadion gyepén, mint Puskás, Czibor, Buzánszky, Kocsis, Dalnoki, Szusza Ferenc, Détári, Nyilasi, de említhetjük Gerát, Dzsudzsákot vagy akár Böde Danit is. Az utolsó válogatott találkozót 2014-ben rendezték, ahol Kazahsztánt vertük. Sok idő telt el 1953 óta, és nagyon sok minden változott. 2014 óta is történt már egy s más, mégis valami változatlan Magyarországon. Ha a nemzeti tizenegyről van szó, legyen bármilyen stadion, az megtelik. Ha a meggypiros mezről van szó, az ország egyesül. És hiába szidják sokan a magyar focit meg a stadionokat, mégis közülük is volt olyan, aki csak ezért a mérkőzésért kilátogatott az új arénába. És ezt semelyik másik sportág nem tudja véghezvinni: hogy olyanokat is megmozgasson, akiket egyébként a hétköznapokban teljesen hidegen hagy a sport. De hát ez a futball! És a magyar szurkolóknak nincsen párja.

Ezt megmutattuk péntek este is, amikor 68 ezer néző, szurkoló látogatott ki a nyitómeccsre. Már fél hat körül özönlött a tömeg a stadion felé, pedig a mérkőzés csak hét órakor kezdődött. Először mindenki kívülről csodálta meg az óriási létesítményt. A piros-fehér-zöld kivilágítással és fényjátékkal csak még szebb lett a stadion. Aztán mindenki megkereste a számára megfelelő kaput. És kezdődött a lépcsőzés. Akinek az első karéjra szólt a jegye, az könnyen megúszta, de a második és harmadik karéjon ülőknek meg kellett mászni jó néhány lépcsőfokot. De a látvány, ami elénk tárul felülről, lélegzetelállító. Már kívülről is látszik az aréna nagysága, de belülről valami egészen más. Az idő elteltével kezdtek megtelni a székek, a kezdésig Berkesi Judit és Gundel Takács Gábor csinálta a hangulatot. Pályára szólítottak néhány korábbi válogatott legendát, majd beszélgettek a stadion építésén dolgozó emberekkel. Például egy vezető áccsal és egy ipari alpinistával. De eközben a Tábor is tartott egy-két hangpróbát, ami igen jól szólt. Felcsendült természetesen a válogatott meccseken megszokott sláger, „Az éjjel soha nem érhet véget” is. Majd negyed hét körül megérkeztek az első melegítő játékosok Dibusz Dénes vezetésével. Utánuk futottak ki az uruguayi válogatott kapusai, majd jött a teljes magyar csapat, akik nagy tapssal köszöntötték a szurkolókat,  és elkezdték a bemelegítést. Ekkor már szépen kezdtek megtelni a lelátók és pár perccel a mérkőzés kezdete előtt dunaszerdahelyi gyerekek vezetésével zúgott a stadionban a Nélküled című dal.

A csapatok pontosan érkeztek, de még valami hátravolt. Gera Zoltán búcsúztatója. Az elmúlt évek vagy talán évtizedek legjobb magyar labdarúgója, az Isten adta tehetség megtestesítője. Neki köszönhetően sokan nőttek fel úgy, hogy volt olyan magyar játékos, akinek a fociját lehetett csodálni. Csányi Sándor és Kubatov Gábor búcsúztatta, majd Gera rövid beszédével elbúcsúzott játékosi karrierjétől. A lelátón zúgott a „Gera Zoli, Gera Zoli”-rigmus. Kezdésig viszont tényleg már csak a himnuszok voltak hátra. Először a vendég, majd pedig a magyar. Csaknem 70 ezer ember énekelt teli torokból, és még egy óriási élőkép is formálódott a névadó és legendás Puskás Ferencről. A hangulatról mindent elárul, hogy az olasz nemzetiségű Marco Rossi, a magyar válogatott szövetségi kapitánya nem tudta visszatartani könnyeit. A csapatok készen álltak, a kezdőrúgást pedig Gera Zoltán kíséretében Nikita Szimonyan végezte el. Ő volt az, aki 1953-ban pontosan ugyanarról a pontról először indította útjára a labdát még egy Honvéd–Szpartak Moszkva-meccsen az akkori Népstadion megnyitóján.

Maga a meccs nem volt egy nagy szenzáció, érezhető volt, hogy ez egy gála. Viszont a dél-amerikai válogatott nem egy gyenge kezdő tizeneggyel lépett pályára és ez meglátszott. Az első 20 percet eléggé megnyomták, és ők szerezték a Puskás Aréna első hivatalos gólját is. Név szerint Edinson Cavani, a PSG világsztárja, aki a 15. percben talált be. Majd a 21. percben jött a második uruguayi gól, Brian Rodriguez mattolta a védelmet és Dibuszt. Ezt látva azért megfogalmazódott a szurkolókban egy erős kétely, hogy mi lesz kedden Walesben a sorsdöntő EB-selejtezőn. Még akkor is, ha ez az Uruguay sokkal komolyabb együttes, mint Wales. De szerencsére ezek után kapcsolt a magyar válogatott és a 24. percben gyönyörű játék után szép gólt lőtt Szalai Ádám. És először robbant fel igazán az új stadion. Az első félidő második felére sikerült rendezni a játékot és felvettük a versenyt a vendégekkel.

Szünetben Puskás Öcsi bácsiról láthattunk egy felvételt az óriás kivetítőkön, majd jött a második félidő, amely nem sok történést hozott. Talán csak a sok cserét érdemes megemlíteni, mindkét oldalon sok játékos kapott lehetőséget és egy örök élményt. A szurkolók végig kitartottak a csapat mellett, üzentek Gerának, majd a meccs lefújása után az egész válogatottnak.  „Győzelmet Cardiffban! Júniusban itt találkozunk!” És ez mindent elmond arról, hogy melyik is az igazán fontos meccs. Kedden este Cardiffban a magyar válogatott úgy lép pályára, hogy ha megszerzi a három pontot, akkor 2020 nyarán hazai pályán szerepelhet az Európa-bajnokságon.

Este a meccs után, amikor mindenki ment hazafelé – volt, aki vidékre, volt, aki maradt Budapesten – azon gondolkodhattunk, hogy igaz, hogy a balsors már régen tép minket, de mégiscsak reméljük, hogy jön még számunkra víg esztendő! Ehhez nem kell más, mint egy győzelem kedden, és az ország akkor újra meggypirosba borul.