„A nyelvhasználatom engem jellemez” – Interjú dr. Czetter Ibolyával

– Legtöbben a szombathelyi Magyar Irodalomtudományi Tanszék oktatójaként ismerik Önt, mégis most a nyelvtantanítással kapcsolatban kerestük meg. Hogyan kötődik ehhez a tantárgyhoz?

– Bár a Magyar Irodalomtudományi Tanszék oktatója és vezetője vagyok, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy óraadóként majdnem egy évtizeden át középiskolában taníthattam magyart, így a nyelvtant is – egészen 2020 tavaszáig. A gimnáziumban szerzett tapasztalataim alapján úgy gondolom, a nyelvtantanítás kérdéseiről közvetlen élményeim alapján tudok nyilatkozni. A másik tényező pedig az, hogy a kutatási területem a stilisztika, amely köztudottan határdiszciplína, az irodalom- és a nyelvtudomány mezsgyéjén helyezkedik el. A két terület között állandó átfedések, kölcsönhatások vannak, így a tanszék oktatói közül én vagyok a „határon”, vagy más nézőpontból megközelítve azt mondhatjuk, hogy az én diszciplínám köti össze leginkább a magyar szakon belül az elkülönült tudományágakat.

– Miért tartja fontosnak a magyar nyelvtan tanítását a közoktatásban? Mi a szaktanár legfontosabb feladata?

– Sokakban merül fel kérdésként, hogy milyen létjogosultsága van egy olyan tantárgynak, amely egy már meglévő tudással foglalkozik, hiszen mindenki tud magyarul, aki megtanulja az anyanyelvét. A közoktatásba bekerülve a magyar nyelv tanulásával kétségkívül egy már meglévő tudást, képességet értetünk meg, vagyis tudatosítjuk, kondicionáljuk, elmélyítjük az ismereteinket. Pontosan ezért van szükség arra, hogy külön a nyelvtannal is foglalkozzunk, hiszen mindenféle szöveg értésének, a kommunikációs képességünknek és a nyelvhasználatnak az alapfeltétele az, hogy tudatosan használjuk az anyanyelvünket. Hogy megtanuljunk a célnak, az adott helyzetnek leginkább megfelelő módon bánni vele, hogy abból a gazdag anyagból, repertoárból vagy potenciálból a legmegfelelőbbet tudjuk megválasztani. Ezzel kapcsolatban sokszor felvetődik az is, hogy a diák a középiskolai tanulmányai során inkább a nyelvtani rendszerben legyen képes tájékozódni, vagy a mindennapi társalgásban, a gyakorlati nyelvhasználatban tudjon eligazodni? Ma egyre inkább (a leíró nyelvtani ismeretek elsajátításán túl) a gyakorlati, használati nyelvtudásra van szüksége a fiataloknak. Az elmondottakhoz hozzátenném azt a sokat hangoztatott célt, hogy a kifejező nyelvhasználatra, stílusosságra törekvés, a stílusosság nem csupán a nyelvtantanárok feladata kell hogy legyen, hanem a többi tantárgynál is ügyelni kellene az igényes, választékos és a helyzetnek megfelelő kommunikáció fejlesztésére.

A nyelvi tudatosságnak az olvasással való összefüggésére is szeretnék rámutatni, hiszen a kifejezőkészségünk is fejlődhet azáltal, ha sokat olvasunk és megpróbálunk különböző típusú, műfajú és bonyolultságú szövegekben eligazodni. A stílusérzékünk, a nyelvi értékrendünk azáltal fejlődik, hogy olvasástapasztalatunk során összevetjük a mintáinkat, és a sikeresnek ítélt változatokat követjük, a nekünk nem tetszőket pedig stigmatizáljuk. Ez az anyanyelvi tudás, amely egyszerre vonatkozik a nyelvtani rendszerben való eligazodásra, illetve a használatra, vezet el oda, hogy idegen nyelven is csak az tud hatékonyan kommunikálni, akinek megvan a stabil anyanyelvi tudása, a felkészültsége. Láthatjuk tehát, hogy ez egy eléggé komplex, hosszan tartó tanulási folyamat. Nem túlzás azt állítani, hogy minden megnyilvánulásunk mögött ott van az anyanyelv befolyása: a világunkhoz, az összes ismerethez, tudományterülethez, a boldoguláshoz való viszonyunkat is meghatározza.

Azt is tudatosítani kellene, hogy a nyelvhasználat ugyanolyan fontos kérdés, mint a személyiségünk kialakítása, megformálása, hiszen mindenkit egyénileg is érint. Hasonló, mint az ujjlenyomat vagy a kézírás: mindenkinek más. Mondhatni, a nyelvhasználatom engem jellemez, mintegy a védjegyemmé válik. Tehát az identitásom kérdései mind összefüggnek vele. Ahogy Babits sokat idézett esszéjében írja: „A szó az ember; senki sem titkolhatja el önmagát, nem adhat mást, mint ami benne van.”

– A nyelvtanórák száma jócskán le lett csökkentve az elmúlt években. Ennek ellenére hogyan lehetne kivitelezni ennyi feladatot heti egy-két órában?

– Igen, kilencediktől a tizenkettedik osztályig heti egy nyelvtanórájuk van a diákoknak, ami arányait tekintve hátrányba kerül az irodalommal szemben. Ez jelzi azt, hogy a tanulnivalónak is nagyon koncentráltnak kell lennie, mert heti egy órában nehéz úgy következetesen felépíteni a tananyagot, hogy ismételni is lehessen valamit, ha szükséges, nem beszélve a kreatív feladatokról. Valljuk be, az irgalmatlan mennyiségű tananyag miatt általában áldozatul is szokott esni a nyelvtan, mivel a magyartanárok úgy szoktak kalkulálni, hogy az irodalmi témákra hagyják a legtöbb órát, a nyelvtant pedig vagy tömbösítik, vagy átcsoportosítják. Elmondható tehát, hogy a NAT irodalomközpontú.

Ez akár jó is lehetne, ha az irodalomba integrálva meg lehetne tanítani a nyelvtani kérdéseket is. Nálunk azonban erre nincs lehetőség, ezek az ismeretek tantárgyak szerint mereven elkülönülnek, és az elvárások is hatalmasak a tanárokkal és a diákokkal szemben. Megvalósíthatatlan, hogy minden szempontnak, követelménynek megfeleljünk. Egyszerre kellene hagyományos leíró nyelvtant tanítanunk, valamint a korszerű ismereteket is át kellene adni – szövegértési, jelentéstani, pragmatikai és stilisztikai ismereteket –, a nyelvhelyességről, helyesírásról nem is beszélve. Azt gondolom, ez a heti egy órai keret az igényes és kooperatív munkára kevés. Csak óriási tanítási tapasztalattal lehet ezt megkísérelni, ha a pedagógus képes a hangsúlyokat megtalálni a tananyagtartalomban. Módszertanilag is a hatékonyságra kell törekedni, hogy adott esetben például egy igen különböző képességekkel rendelkező osztályban is elérje a célját az oktató.

– Mit gondol, az alacsony óraszámok ellenére hogyan lehetne a modern módszertani elvárásoknak eleget tenni?

– A diákok nagyon igénylik azt, hogy a felfedezés benne legyen az órákban és ne ismeretanyag-közlő legyen a találkozás, ezért minden tanárnak törekednie kell, hogy az ismeretátadásban visszafogja magát. Még én is abba a generációba tartozom, amelyik szentül hitt a frontális közlés eredményességében, a tanár központi szerepében; azt tanították, hogy a pedagógusnak kötelessége megtanítani a tananyagot, felelős azért, hogy az ismeretanyag odakerüljön a diákok fejébe. Ma már ezt másképp kell elérni, menedzselni kell a diákokat, irányítani: a munkaformákat ehhez alaposan át kell gondolni, hogy a csoportfoglalkozás, a kooperáció bekerülhessen az órák keretébe, és a feladatok inkább problémamegoldók legyenek. Szerintem sokkal több munkát kell otthonra adni, a háttértevékenységet kell ösztönözni, mivel a tanórán igen kevés lehetőség van arra, hogy a diákok elmondhassák a véleményüket. Egy jó projektmunka keretében meg lehet valósítani azt, hogy a problémákról ők maguk akár egymás között is tudjanak beszélni. Törekedni kell tehát arra, hogy ez a heti egy óra ne információátadás legyen, hanem izgalmas, utánajárást igénylő, felfedező munka.

Ebben nagy szerepük van a különböző médiumoknak és az informatikai eszközöknek, amikkel különböző gyűjtéseket tudnak végezni, vagy akár videókat, kisfilmeket, interjúkat tudnak készíteni. Nagyon sok olyan feladatot lehet adni tehát, amely a felfedezés örömét adja meg. A játék, a kíváncsiság motivál igazán, így ha nem tudjuk elérni, hogy a diák maga nézzen utána a dolgoknak, akkor nem tudunk hatékonyan dolgozni.

– Miben mások a Z generáció diákjai, mint az előzőké?

– Szerintem jelentős a változás, hiszen ebben a globalizált, „ideges” és túlterhelt világban a hatalmas mennyiségű információval való találkozás és az ahhoz való gyors hozzájutás igénye mindent megváltoztatott, nagyon érzékelhető a mai generációban a befele fordulástól és az elmélyüléstől való idegenkedés. Igénylik a nyilvánosságot, a „lájkokat”, a megosztás lehetőségét. A tudásnak és a műveltségnek a fogalma, valamint az információ jellege is teljesen megváltozott, ahogyan az ahhoz való hozzáférés módja is. A könyvtár szerepe átalakult, az internetre került a hangsúly. Szinte mindent online szeretnének megtalálni, elérni, ez az igény az egyetemen is érzékelhető: a hagyományos, könyvészeti kutatás háttérbe szorult, a digitális adatbázisok szerepe felértékelődött. A pandémia időszakában pedig szinte ez az egyedüli lehetőség a komolyabb tudományos munka végzésére is.  

A mai fiatalok szeretik használni azokat az eszközöket, amelyek minden nap ott vannak a kezükben – mint például az okostelefonjuk. Nevezhetjük digitális írástudónak is a mostani generációt, amely főleg a technológiai eszközök birtoklásában és használatában különbözik az előzőktől. Amire pedig nekik leginkább szükségük van, az nem az információs, hanem az úgynevezett médiaműveltség (media literacy), mert a médiában megjelenő és az internet közvetítette tartalmak kötik le őket. A médiaműveltség olyan ismeretek és készségek összessége, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy megértsük, milyen médiumokban jelenhetnek meg az adatok, a tudás, ezek hogyan keletkeznek, miképp tárolhatók, hogyan továbbíthatók és prezentálhatók. A tanároknak a tömegkommunikációból nyert információk kritikus használatára kell megtanítani a mai fiatalokat. Többek között arra, hogy felismerjék a manipulációt, tudjanak logikusan gondolkodni, érvelni, tájékozódni és dönteni, jelentéseket, nézőpontokat felfogni és létrehozni egy olyan kultúrában, amelyben egyre nagyobb szerep jut a képi, vizuális információnak.

Abban is különböznek, hogy immáron nem passzív résztvevői szeretnének lenni a tanóráknak – igényük van az interaktivitásra, hogy maguk is alkotórészei legyenek a tanulásnak. Ez a tanórákon is tapasztalható: szeretnek szerepelni, érvelni, vitatkozni és még sorolhatnám. Tehát nem a befogadói, hallgatói identitás jellemzi őket. Ennek örülök is, mert szerintem sokkal dinamikusabbak és változatosabbak így az órák. Nem utolsósorban, ha megnyílnak a diákok, nagyon szívesen vesznek részt olyan feladatokban, amelyek kihívást jelentenek és amelyek inspirálják őket nagyobb volumenű csapatmunkák elkészítésére.

– Ezek szerint az okostelefonokat nem kitiltani kellene az órákról, hanem bevonni az anyag feldolgozásába?

– Igen, én feltétlenül egyetértek ezzel, mindenképp bevonnám őket. Már csak azért is, mert azt tapasztaltam, hogy a diákok nagyon kevés hasznos dologra használják a készülékeiket. Látszatra mindenhez értenek, de ha egy konkrét keresésről van szó, megtapasztalja a tanár, hogy nem tudják a tanulók, hogyan jussanak el ahhoz az információhoz. Meg kell őket tanítani arra is, hogy mire használhatják az okostelefonjukat. Adhatunk nekik kereséses feladatot, például egy honlapot nézzenek át, vagy ott keressék ki a megoldást. A nyelvemlékekhez kapcsolódóan akár elvezethetjük őket oda, ahol eredetiben megtalálják azokat – ahol aztán meg is hallgathatják a szövegeket. Olyan feladatokat is lehet adni, hogy keressenek szómagyarázatokat, ezzel megtanulva a különböző online szótárak használatát. A nyelvjárások kapcsán hangoskönyvek vannak fenn az interneten; segítségükkel akár csoportmunka keretében is el tudják készíteni az adott régió bemutatását, amit utána elő is adhatnak a többieknek. Ezekből a példákból látszik, hogy nem érdemes teljesen kitiltani az okostelefont az órákról, hanem hasznosítani kell őket a tanulásban.

Jó lenne, ha erre az igényre figyelve készülnének módszertani kötetek, segédletek hazánkban a pedagógusok számára, tudomásul kellene venni, hogy a világ rohamos tempóban elindult olyan irányba, amelyben az infokommunikációs eszközök életünk főszereplői. Ezzel szemben a tanároknak nincs meg az a fajta felkészítése, képzése, továbbképzése, amivel lépést tudnának tartani a kialakult igényekkel, pedig a diákok szívesen használják okoseszközeiket a tanulásban.

– Milyen változásokat hozott az új Nemzeti alaptanterv (NAT) a magyar nyelv tanítása szempontjából? Önnek mi a véleménye róla?

– Alapvetően a célkitűzésekkel egyetértek, hiszen hangsúlyozzák, hogy a kulcskompetenciák közül a legelső az anyanyelvi hatékony kommunikáció kompetenciája, és minden más ehhez kapcsolódik, ahogy az idegen nyelvi tudás elsajátítása is. Mindennel, amit az általános cél- és feladatrendszerben megfogalmaztak, egyet lehet érteni, de a mennyiség és a minőség eloszlásának kérdésében egyáltalán nem életszerű, amilyen célkitűzések vannak.

Szerencsére a nyelvtantanítás nincs alárendelve az aktuálpolitikai kérdéseknek, és örvendetes az is, hogy a NAT kidolgozásánál törekedtek arra, hogy megjelenjenek a tananyagtartalomban a nyelvtudomány legújabb paradigmaváltásai. A 2020-as alaptantervben is látható, hogy igyekeztek az újabb kutatások eredményeit beépíteni az oktatásba, mint például a kommunikáció-központúságot, vagy épp a társas nyelvészetet. Ebből a szempontból nem hozott olyan változást, ami a nyelvtan tanítására nézve hátrányos lenne.

Amin változtatni lehetne, szerintem az az integráltabb szemlélet, amire a korábbiakban is utaltam. Ezt viszont a tananyagtartalommal kellene szinkronba hozni, de sajnos esély sincs rá, hogy megvalósuljon. A magam praxisában mindig törekedtem a törzsanyag megtanítására, de ha úgy láttam, hogy a mennyiség az élvezhetőség és a begyakorlás vagy a gyakorlatba való átültetés rovására megy, akkor csökkentettem, és csak a legszükségesebb témákat tárgyaltuk meg. Tehát az elvem az volt, hogy inkább kevesebbet tanítsak, de azt alaposan, és még élvezzük is a közös munkát. Így sokkal hatékonyabban és örömtelibben lehetett tanítani.

– Milyen kihívásokkal kell megküzdenie egy frissdiplomás nyelvtantanárnak?

– Az egyik legnagyobb kihívást az jelenti, hogy a nyelvtan általában a „mumus” tantárgy szokott lenni. Mindenkinek megvan az az előítéletessége vele kapcsolatban, hogy ez egy száraz, elvont anyag, szabályok sulykolásával. Még maguk a diákok se gondolnak abba bele, hogy a nyelvtan egy végtelenül izgalmas terület lehet. Szerintem az a nehézség, hogy hogyan lehet rávezetni a diákokat arra, hogy a nyelvhasználat és a nyelv ismerete egy óriási és élvezetes kaland. Ha erre sikerül őket ráébreszteni, akkor bármilyen nehéz témát meg lehet velük szerettetni.

Mint ahogy már említettem, sajnos nincs olyan módszertani kultúránk, hogy felkészíthessük hallgatóinkat olyan segédletekkel, amelyek azt mutatnák meg, hogy egy adott témát hogyan lehet élvezetesen, felfedeztetve és a problémákra koncentrálva megtanítani a diákoknak, nem pedig sulykolva. A másik probléma az érvényben lévő tankönyvekkel és a munkafüzetekkel van, hiszen ezek úgyszintén a régi beidegződések alapján vannak felépítve. A tanár magára marad, nem tudja igazán használni egyiket se; magának kell kitalálnia új feladatokat, és neki kell azt a sorvezetőt is megadnia, ami a tankönyv és a munkafüzet helyett hatékony lehet. Ezek nagyon sok háttérmunkát, erőfeszítést igényelnek a pedagógus részéről.

– Mit tanácsolna a leendő magyar nyelvtantanároknak?

– Két területen legyenek elszántak: egyrészt a szakmai felkészülést illetően próbáljanak meg a lehető legprecízebben tájékozódni, tehát szakmailag legyenek felkészülve, mert mindennek ez az alapja. Másrészt igyekezzenek minél inkább informálódni a módszertani kultúrában különböző fórumok segítségével, más országok tapasztalatait is figyelve. Ma már több módszertani kézikönyvhöz is hozzá lehet férni, akár idegen nyelven is. Ezek segítségével küszöbölhetik ki azokat a nehézségeket, amelyek a sok elvárás és a módszertani lemaradás ellentmondásosságából erednek. Tehát szakmailag legyenek kompetensek, módszertanilag pedig próbáljanak felzárkózni, vagy inkább előbbre lépni.

Az interjúban szereplő idézet forrása: Babits Mihály: Irodalmi nevelés, Esszék, tanulmányok I. Szépirodalmi, 1978, 97.
Kiemelt kép: ELTE SEK