Jövőre ismét belevág az amerikai diákmunkába – Interjú Tóth Dórával

Egy évvel ezelőtt pontosan ezen a napon, június 18-án indult Tóth Dóra másodéves angol–testnevelés tanár szakos hallgató az USA-ba a tízhetes nyári munkájára. Hatalmas élményben volt része a kint töltött ideje alatt, hiszen egy számára teljesen új kontinens életébe nyerhetett bepillantást. Ha szeretnétek tudni, milyen kalandokban volt része, és mi a véleménye a külföldi munkáról, tartsatok velünk!

Nem mindennapi történet, hogy az USA-ban dolgoztál hallgatóként. Hogyan jutottál erre a nagy döntésre?

Anyu egyik barátnője a Camp Leadersnél dolgozik; ez egy olyan cég, ami amerikai diákmunkát segít intézni a jelentkezőknek. Lili nagyon sokat mesélt erről az egészről, én pedig a sok jó történet hallatán a fejembe vettem, milyen jó lenne, ha kint dolgozhatnék.

Nem féltél attól, hogy teljesen egyedül vágj neki egy ekkora útnak? Hiszen mégis csak egy idegen kontinensre készültél menni…

Dehogynem. Elgondolkodtam rajta, hogy biztosan jó ötlet-e, hiszen végigfutott az agyamon, hogy ott senkit nem fogok ismerni, még a helyet se, ahova megyek. Viszont én mindent így csinálok: egyik napról a másikra eldöntöm, összeszedem az erőmet és belevágok. Így volt ez az amerikai diákmunkával is. Nem akartam azt, hogy ha évek múlva visszagondolok erre a lehetőségre, megbánjam, hogy nem tettem meg azért, mert egy kicsit féltem.

Dórinak óriási álma vált valóra azzal, hogy élőben láthatta a Niagara-vízesést

Mielőtt kifaggatlak arról, milyen jó élményekben volt részed, és mi volt pontosan a munkád, kérlek, mesélj egy kicsit ennek az egésznek a megszervezéséről, hiszen az USA-ba nem egyszerű kijutni!

Így van, elég bonyolult, sok papír kell hozzá. A Camp Leaders viszont segít mindenben. Magyarországon nemcsak velük lehet kimenni, hanem például a Camp Americával is, viszont azt nem ismerem. A Camp Leadersnél lényegében ők szervezik az egészet, de még így is nagyon sok volt a dolgom. Rengeteg adatlap kell hozzá, nagyon hosszadalmas procedúra mindent kitölteni, beküldeni, elfogadtatni.

A vízummal van szerintem a legtöbb macera, mert az internetes részét már eleve legalább egy óra megcsinálni, ezután pedig fel kell menni Budapestre vízuminterjúra, ahol már az útlevelet is le kell adni. Ezután a nagykövetségre is el kell menni, ahol ismételten egy interjú vár rád, megint átnézik az adataidat minden papíroddal együtt, majd ujjlenyomatot is vesznek, ha eddig nem tették. Szóval ez azért nem a legegyszerűbb dolog, könnyű is egyébként belekeveredni az egészbe, viszont a Camp Leadersnél nagyon kedvesek és segítőkészek. Például volt olyan, hogy két nappal az egyik papír leadási határideje előtt felhívtak, hogy nem-e felejtettem el. Nagyon meglepődtem, hogy ennyire odafigyelnek az emberekre.

És mi történik, miután készen vagy a papírmunkával?

Van egy profilod, lényegében egy adatlap. Ha annak a 70-80%-a ki van töltve, akkor látható a profilod a táborok számára. Fontos, hogy nem te választasz magadnak tábort, ahol dolgozni fogsz, hanem ők választanak téged. Amint megtörtént ez a fajta kiválasztás, kapsz egy időpontot egy szóbeli interjúra, ami legtöbbször Skype-on történik meg.

Dóri és társai a képen látható faházban voltak elszállásolva

Nagyon nehéz ez az interjú?

Szerintem egyáltalán nem. Egyébként két interjú van: először egy a Camp Leadersszel, ahol megkérdezik, miért akarsz külföldön dolgozni, ilyesmik. Ez a fajta interjú két nyelven folyik: először magyarul, majd angolul. Egy egyszerű elbeszélgetés egyébként, nem kell tőle félni. A másik interjú pedig az, amiről az előbb beszéltem, amikor a tábortól kapsz hívást, az pedig természetesen már csak angolul megy. Ehhez a munkakörhöz egyébként, amit én kaptam, nem kérnek nyelvvizsgát. Ha viszont a Resort Leaders programjukat választod, ahol szállodában dolgozol, oda kérik a felsőfokú nyelvvizsgát.

Engem egy zsidó lánytábor választott ki. Housekeeper voltam öt társammal együtt, tehát nekünk takarítanunk kellett. Tíz hétre szólt a szerződésünk, június 8-tól augusztus 18-ig. Az első másfél hétben mindent jó alaposan ki kellett takarítanunk, mivel a tábor, ami egyébként egy erdőben volt, csak nyáron van nyitva, szóval volt mit suvickolnunk. Akkor lett igazi napi rutinunk, amikor megnyitottunk, és jöttek a táborozók, hiszen akkor az ő napirendjükhöz kellett alkalmazkodnunk.

Mi volt a napi rutinotok? Megterhelő volt egyébként a munka?

Nem volt megterhelő szerintem a housekeeper munkakör, hiszen öten voltunk rá, és jól össze tudtunk dolgozni. Ketten voltunk magyarok, továbbá két mexikói és egy szlovák lány volt housekeeperként, és jól fel tudtuk magunk között osztani a munkát, jól is szórakoztunk közben. Ráadásul volt egy golfkocsink, mert túl nagy volt a tábor területe, és nem tudtuk volna az összes takarítószert a kezünkben vinni. Nem volt túl bonyolult a napi rutinunk: reggeli után az irodákat takarítottuk és a társalgót, valamint a sportcentrumot. Ebéd után pedig folytattuk a hátra maradt faházakkal, és természetesen a sajátunkat is magunknak kellett takarítani.

golfkocsiscsapat

A tábor területén golfkocsival közlekedtek, és láthatóan nagyon jól érezték magukat még munka közben is

Nem volt nehéz beleszokni az önellátásba? Gondolok itt a saját házatok folyamatos tisztántartására, mosásra, ilyesmikre.

Nem, egyáltalán nem. Mindannyian igyekeztünk tisztán tartani a lakhelyünket: a szobákat, a mosdókat, konyhát, mindent. A mosással pedig nem kellett törődnünk, hiszen minden héten egyszer össze kellett pakolnunk a szennyest, egy autó pedig elvitte mosodába, másnap pedig visszahozták. Meg voltak számozva a ruhás csomagok, mindenki megkapta a számot a sajátjához, így keveredés sem volt.

A tíz hetet egyébként végig kellett dolgoznotok, vagy voltak szabadnapjaitok is?

Minden héten volt egy szabadnap az első és az utolsó hét kivételével. Mindig előre megbeszéltük egymással, melyik napra kérjük együtt a szabadnapunkat, mert így terveztük a közös kirándulásokat is. A szabadnap nekem mindig szerda este hattól csütörtök éjfélig tartott; ilyenkor sok helyre ellátogattunk.

A kép jobb sarkában Dóri éppen a Fehér Házat fotózza

Milyen helyekre látogattatok el a szabadnapjaitokon? Hogyan jutottatok ki az erdőből?

Az erdőt nem a szó szerinti értelmében kell venni. Pembroke-ban volt a tábor, ami egy kisebb város. A város erdős részén található egy nagy tó, pont úgy, mint ahogy a tipikus amerikai filmekben, és amellett volt a tábor. Tehát egy erdősebb részben, de mégsem egy erdő legeldugodtabb pontján. Szerencsére a főnökeink nagyon kedvesek voltak, bármikor megkértük őket, szó nélkül kivittek minket autóval az állomáshoz, szóval ebben nagyon nagy szerencsénk volt. Bostonban például többször is voltunk, autót bérelve pedig még a Niagarához is ellátogathattunk, ami óriási élmény volt. Először átmentünk Kanadába, ott aludtunk, majd a következő nap visszamentünk az USA-ba, tehát mindkét oldalról megnéztük a vízesést.

Voltunk Washingtonban is, megnéztük az Amerikai Egyesült Államok Capitoliumát, ami nagyon szép volt. Láttuk a Fehér Házat is, de nekem a Capitolium sokkal jobban tetszett. Lehet, hogy azért is lett ez a benyomásom, mert előbbi paravánnal el volt barikádozva, viszont TV-ben és a képeken sokkal nagyobbnak és szebbnek tűnik. Egyébként a washingtoni, a philadelphiai és a New York-i kirándulás is a tábor után volt, amire hárman mentünk el, mielőtt hazautaztunk volna. Ez így egyben plusz 12 napot vett igénybe.

Megannyi élménnyel gazdagodtál, hiszen rengeteg mindent láttál, amit az ember feltétlenül szeretne megnézni, ha eljut egyszer Amerikába. A Szabadság-szobrot is volt szerencsétek meglátogatni?

Messziről igen, de így is hatalmas élmény volt. Találtunk egy ingyenes kompjáratot, amiről hirdették, hogy látható róla a Szabadság-szobor. Akit érdekel, mert tervez a későbbiekben Amerikába menni, nyugodtan írja be a keresőbe, hogy: Staten Island Ferry, biztosan kiadja.

A Szabadság-szobron kívül még ami mindenki számára érdekes lehet és meglátogattuk, az New York volt. Ott egyébként anya egyik ismerősénél szálltunk meg. Hatalmas élmény volt ott lenni, egy álmom vált valóra. Pontosan olyan, mint amilyen a filmekben, és ahogyan elképzeltem. Biztos sokan ismerik a TLC-ről Carlo cukrászdáját, nos, ott is jártunk, még egy süteményre is betértünk; isteni volt.

A két jelmezes amerikai úriemberre a július 4-i bostoni kavalkádban találtak rá a lányok

Azt mondtad, június 8-tól augusztus 18-ig voltatok az USA-ban, tehát ott töltöttétek a július 4-ét is. Kaptatok szabadságot arra a napra, hogy megtapasztalhassátok, milyen a függetlenség napja?

Július 4-e szintén hatalmas élmény volt. Mivel nekünk arra a napra volt kiírva szabadnapunk, Bostonban töltöttük a napot. Isteni volt, hogy belekóstolhattunk ennek az egésznek a hangulatába, az amerikai életérzésbe, és gyönyörű tűzijátékot nézhettünk. Mindenki jelmezben és zászlóval a kezében mászkált, koncertek is voltak, úgyhogy nagyon jó volt a hangulat. Amin igazán meglepődtem, az az volt, hogy milyen nagy biztonságban voltunk, holott ez egy nagyon nagy rendezvény volt. A rendőrök folyamatosan figyelték a tömeget, és abszolút fenntartották a rendet. Nem lehetett alkoholt bevinni a rendezvényre, és ezt is teljesen betartatták. Mögöttünk az egyik társaság lány tagjánál alkohol volt papírzacskóban, abból ivott. Amint észrevették a rendőrök, ki is boríttatták vele. Egyszóval ekkora biztonságban még egy rendezvényen sem éreztem magam, pedig egy teljesen idegen országban voltam tele ismeretlen emberekkel.

Július 4-én kívül volt olyan programotok, ahol együtt voltatok a táborozókkal, vagy teljesen elkerültétek egymást a hétköznapokban?

A hétköznapokban eléggé elkerültük egymást, hiszen mi akkor tudtunk takarítani, amikor nekik programjuk volt, valamint előbb ettünk, mint ők. Néha beszélgettünk velük, ha úgy alakult, valamint volt egy Color War nevezetű közös programunk, ahol logót kellett terveznünk, aztán egy sportbajnokság vette kezdetét. Ez egyébként egy teljes hétig tartott, és meg is nyertük.

Dóriék csapata a Color War bajnokságon

Nagyon sok helyen jártatok, jó látni, hogy ennyi élménnyel gazdagodtál. Nem volt közben honvágyad? Telefonon beszélni a családtagjaiddal azért mégsem ugyanolyan, mint együtt lenni velük otthon.

Hát, sajnos nem tudtam túl sokat beszélni az itthoniakkal. Az USA-ban ez úgy működik, hogy kéne venned egy kinti SIM-kártyát, mert a sajátod ott nem működik. Én viszont ezzel a lehetőséggel nem éltem, mert nem akartam folyamatosan az interneten lógni. Persze, ha volt WIFI, azt természetesen használtam. A táborban is volt, de mivel erdős helyen voltunk, sajnos nem mindig működött úgy, ahogyan kellett volna. Na, meg aztán az időeltolódás is közbe szólt, hiszen amikor anyáék ráértek volna beszélni velem, akkor rendszerint dolgoztam. Különben nem volt honvágyam. Hidd el, hogy egy ilyen programban, mint az amerikai munka és utazások, annyi élmény ér, hogy egyszerűen nincs is időd honvágyra gondolni.

Hát igen, ennyi fantasztikus élmény mellett nem csodálom, hogy ezt mondod. Nem is féltél, miközben mindenfelé utaztatok?

Voltak olyan helyzetek, amikor féltem. A szabadnapjainkon úgy utazgattunk természetesen, hogy mindent magunknak intéztünk, tehát egyedül foglaltuk a szállásokat is. Néha nem tudtuk, hova is foglalunk lakhelyet valójában. Anya Amerikában élő barátnői igyekeztek jótanácsokkal ellátni minket, hogy mik azok a helyek, amik esetleg túl veszélyesek, és kerüljük el őket, szóval például Washingtonban tök jó szállásunk volt, de a philadelphiai kiruccanásunkról ez nem mondható el. Amikor odaértünk, akkor jöttünk rá, hogy a gettó közepén van konkrétan a szállásunk, szóval először persze megijedtem, de nem bántottak minket. Beszólogattak néha nekünk, hogy „Sziasztok, fehér barbik!”, de ennél több szerencsére sosem volt. Igazából kellemes csalódás volt, mert alapvetően kedvesek voltak, tehát nem éreztük magunkat egyáltalán veszélyeztetve, mikor jobban megismertük őket és a környéket. A szálláson, ahol voltunk, lakott két srác, akik azt tanácsolták, hogy sötétedés előtt mindenképpen érjünk vissza a biztonságunk érdekében, de azon kívül, hogy viszonylag zajos volt éjjel a gettó, tényleg nem volt okunk panaszra.

Sok ember bakancslistáján szerepel a látni egyszer a híres Szabadság-szobrot

Elsőre nem lehetett kellemes érzés, amikor szólongattak nektek a gettóban, de örülök neki, hogy ennyire bátor vagy. Ha újra kezdhetnéd, akkor is belevágnál ebbe az utazásba?

Egyértelműen. Idén is mentünk volna, ráadásul le tudtuk szervezni, hogy ugyanabba a táborba, ahol tavaly voltunk, hiszen a főnökeink nagyon meg voltak elégedve velünk, így visszavártak minket. A vírushelyzet miatt sajnos nem nyílnak meg a táborok, pedig egy ideig még nagyon reménykedtünk benne. A jó hír viszont, hogy a Camp Leaders adott nekünk egy lehetőséget, amire nem is számítottunk, miszerint halaszthatjuk a következő évre az utazást, úgyhogy természetesen éltem ezzel a lehetőséggel.

Ezek szerint jövőre újra belevágsz egyedül?

Belevágok, semmiért nem hagynám ki, de már nem egyedül indulok útnak. Van egy itthoni barátnőm, aki velem jött volna idén, sikerült is így leszerveznünk, amíg azt hittük, mehetünk 2020-ban is. Ha bejön minden tervünk, jövőre együtt megyünk, így még nagyobb lesz az élmény.

Jó hallani, hogy annyira jó élmény volt ez az egész számodra, hogy visszavágysz. Másoknak is ajánlanád ezek szerint ezt a fajta munkát, igaz?

Természetesen igen. Nagyon sokat lehet ebből tanulni. Egyrészt ugye fejlődik az angolod, hiszen gyakorlatilag csak azt használod. Nálunk hat magyar volt rajtam kívül, tehát legtöbbször angolul szólaltunk meg, ami miatt nagyon sokat fejlődtünk. Ezen kívül pedig magabiztos és önálló leszel. Én is érzem, hogy sokkal talpraesettebb vagyok azóta, hogy kint voltam. Nagyon megéri kint dolgozni még úgy is, hogy közben nyilván az utazásokra, városnézésekre is költöd a pénzedet. Szóval tényleg felejthetetlen élmény. Miután hazaértem, kellett körülbelül fél év, mire felfogtam az egészet. Visszagondolva be kell valljam, sosem gondoltam volna magamról, hogy bele fogok vágni egy ekkora utazásba. Hiszen egyedül repültem életemben először egy teljesen másik kontinensre, ahol lényegében teljesen magamra voltam utalva, nem voltak ott a szüleim, hogy vigyázzanak rám.

Dóri a Washingtonban található Roosevelt emlékműnél

Tényleg rendkívül nagy bátorságra vall, hogy be merted vállalni, a legtöbb ember nem merné. Tartod a kintiek közül valakivel a kapcsolatot?

Igen, pár emberrel szoktunk beszélgetni. Szoros barátság ugyan nem alakult ki köztünk, de gyakran beszélünk, hiszen a jó emlékek összekötnek minket. Egyébként akikkel tartom a kapcsolatot, a legtöbbjük szintúgy vissza akart jönni idén; hozzám hasonlóan sokan a kialakult helyzet miatt halasztották az utazást a jövő évre, de semmi pénzért nem hagynák ki ők se.

 

Ez volt tehát Dóri beszámolója az amerikai munkáról. Ha ti is kedvet kaptatok ahhoz, hogy külföldön dolgozzatok, bátran keressétek fel a Camp Leaderst!

 

Képek: Tóth Dóra archívuma