Felőlem! – avagy a kis kelet-közép-európai egzisztencia

Az Első Magyar Webszínház és a Litera közös drámapályázatának keretében mutatták be Kovács Dominik és Kovács Viktor legújabb drámáját, a Cifra palotát. A fullasztó karanténhelyzetet mikroközösségi szinten is igen plasztikusan ábrázoló felolvasószínházi előadást a Trip Hajó Facebook-oldala közvetítette.

„Az embereket gondolkodásra a katasztrófák kényszerítik.” – mondta Krasznahorkai László, a Cifra palota pedig mintha éppen ezt az önmagában is súlyos tézist akarná sokszorosan megerősíteni. A veszélyhelyzet ugyanis nem lokális, nem temporális: állandó. Különösen az önmagába záruló kispolgári világban, ahol bármiféle újrarendeződés elképzelhetetlen, hiszen az emberek önfelszámoló gondolkodási praxisuk közben folyamatosan ugyanazokat a koncentrikus köröket róják. És amikor azt hinnénk, hogy mégiscsak sikerül megbontani az alá-fölérendeltség determinált viszonyrendszerét, alattomosan a nyelv hegyére kúszik a látszólag ártalmatlan kis szócska: „felőlem”. Aztán kezdődik minden elölről.

kovacs2

Ági (Bakonyi Csilla) is a járvány hatására, illetve barátnője, Móni (Danis Lídia) kitartó ágálásának köszönhetően kerül egyre közelebb a felismeréshez: egész életében egy másik emberen, férfin keresztül határozta meg önmagát. Saját vágyképzetei mind-mind ezekhez az alakokhoz tapadnak, a kötődés, a menekülés, a tehetetlenség és a düh egy origóból ered, hiszen ebben a világban a normalitás mindenekelőtt a család fogalmával kapcsolódik össze. A nyugalom, az elfogadás csupán azok monopóliuma, akik készek konzerválni a patriarchális modellt – és ezzel párhuzamosan saját kiszolgáltatottságukat –, azoké, akik fejet hajtanak a „Papa” (Újvári Zoltán) szabályai előtt.

És ez elsőre nem is tűnik olyan nagyon kényelmetlennek: Papa operetteket daloló, kedves, törődő öregúr, aki autoriter hatalomgyakorlását éppen az önzetlenségére épülő retorikájával tartja fenn. Ági azonban ezáltal válik a család alárendelt kiegészítőjévé: szétszálazhatatlanul belegabalyodott nemcsak (immár elhunyt) férje, hanem apósa életébe is, és hiába is kiabálna, nem jön ki hang a tisztára suvickolt üvegbura alól. Legfeljebb annyi, hogy „felőlem”.

Igazi 21. századi Nóra-történet ez, amely éles portrét fest nemcsak mások privát uralmi stratégiáiról, hanem önmagunk kényszeres elnyomásáról is. A szöveg mozaikszerű építkezése, a jó ritmusban váltakozó monologikus és dialogikus részek egyszerre érvényesítik a külső és belső nézőpontokat, ez az izgalmas, feszültségteremtő játék pedig az utolsó pillanatig fenntartja magának a meglepetés, a változás lehetőségét. A jeleneteket tagoló debanalizált operettbetétek nemcsak világosan ábrázolják a Papa kettős természetét, hanem egyszersmind egy nagyobb távlatba is integrálják a történetet: az elnyomás módozatai társadalmi örökségként tűnnek fel, miközben a dráma a 2020-as valósághoz igazítja a ma már bulvárként elterjedt műfaj legismertebb betéteit.

Kolos István klasszikussá szelídített rendezése meglehetős pontossággal láttatja ezt a viszonyrendszert, a puritán, vágásokkal kiválóan felosztott játéktér pedig hol idézőjelbe teszi a Papa által felkínált „bőségkosarat”, hol determinálja a szorongató környezet aszimmetrikus pozícióit. Ugyanakkor talán érdemesebb lett volna nem megelégedni egy felolvasószínház kamerafelvételeivel, de ez már a magyar online színház súlyos hiányossága, hiszen aligha láthatunk olyan törekvéseket, amelyek az internetet nem pusztán közvetítő csatornaként regisztrálják, hanem a mediatizáltság sajátosságait kiaknázva igyekeznek új formanyelveket kidolgozni.

A hagyományos rendezői eszköztár realista játékmódot követelt, pedig a változatos, reflexív narrációnak jót tett volna egy kevésbé pszichologizáló megközelítési mód, az ábrázoló színházi nyelv ugyanis olykor akaratlanul is semlegesíti a kritikát. Persze igaz az is, hogy a színészi játék révén hamar ráhangolódunk erre az illedelmes vonalvezetésre: Bakonyi Csilla feszes gesztusrendszerrel rögzíti karaktere zavaros próbálkozásait, Újvári Zoltán szintén jól keveri a Papa árnyalatait, hanghordozásában épp csak egy-egy pillanatra érhető tetten annak mesterkéltsége, Danis Lídia pedig már az első pillanatban nyilvánvalóvá teszi, hogy ebben a viszonyrendszerben az ő kívülálló karaktere tapad leginkább az élethez.

Az élet ugyanis kívül van. Kívül az otthonon, kívül a Papa tervezte Cifra palotán. Kovács Dominik és Kovács Viktor olyan feladatot végeznek el a szöveggel, amelyre éheznie kellene a magyar színháznak: nők sorsáról nők beszélnek – méghozzá úgy, hogy nyilvánvalóvá teszik: semmiféle el- és bezártság nem tárgyalható az akut társadalmi problémák figyelmen kívül hagyásával.