Életének hetvenedik évében meghalt Szkárosi Endre József Attila-díjas költő, előadóművész, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, az ELTE Olasz Tanszékének professor emeritusa. Aki nem ismerte, már ebből a felsorolásból is láthatja: sokoldalú embert veszítettünk el személyében. Akik pedig ismerték, azokban már az első pillanatban egészen biztosan nyomot hagyott; most pedig döbbenten állunk, és próbáljuk felfogni, hogy már csak bennünk, ezekben a nyomokban, emlékekben él tovább. Feladatunk tehát, és vigaszunk is az egyéni és közös emlékezés: az alábbiakban kollégák, művésztársak, egykori és jelenlegi hallgatók osztják meg gondolataikat, emlékeiket Szkárosi Endréről.
Rendkívüli ember volt, és ennek a rendkívüliségnek részét képezte művészi és oktatói énje egyaránt. Szuggesztív és érzékeny volt, örökké nyughatatlan. Legjobban a mindig kíváncsi tekintete fogott meg, ami állandóan megújuló és kísérletező lényének leglényege volt; azt próbáltam ellesni, megérteni és feltérképezni diákjaként, olvasójaként és beszélgetőpartnereként egyaránt. Persze sosem sikerült, hiszen leírhatatlan, megfoghatatlan jelenség volt, épp ezért iszonyú űrt hagy maga után. Egy évvel ezelőtt az Irodalmi Jelenben közölt barokk fordításválogatását a sírás motívuma köré szervezte – a további személyes megemlékezések előtt álljon itt egy részlet Torquato Tasso A szent kórushoz című költeményéből Szkárosi Endre fordításában. (Békefi Teodóra)
Ma, amikor a Nap sír,
ma, amikor gyászos sötét ruhában
széles világ s természet sír magában,
mondd, ó, lélek, ki nem sír?
ki nem sóhajt és nem siránkozik?
Ó, lélek, mennyi sírás hozna gyógyírt,
s mely sóhajok Etnája, s mely könnyár nyit
folyót, mint Po és Gangesz,
mely gyászára elég lesz?
Lelkiismeretemre zuhant a hír. Az agyamba vájta magát, és hallgatom/nézem… hordozom magamban. Lassanként megértem, a halál utolsó nagy performansza adja meg jelentését a kapcsolatoknak. Ahogyan a tavaszi szél, hol itt, hol ott, beléd kapaszkodik, majd elenged, úgy sodortak össze a találkozásaink. Nem volt barát, bár „dupla barátsággal” – ezeket a szavakat írta a borítóra. Nem volt barát, bár az őszinte szó sosem hiányzott közöttünk. Nem volt barát, bár magától értetődő természetességgel vettük fel a beszéd fonalát akármennyi idő után.
Az első meghatározó ember a pályámon. Nehezen jönnek a szavak, zavaróan személyesek, minden mondat róla szól, az alanya mégis én leszek, mint ez is: „Sokat köszönhetek neki” – tartalmát veszítette, mihelyt formát nyert.
Szegedi egyetemistaként ismertem meg. Jelenség volt, szuggesztív és felkavaró. Jelenléte betöltötte a ter(m)et, magával ragadott, ahogyan ugrált korok és irodalmak között, a nyelvek közöttiségben, mert egyazon ívre volt felfűzve az olasz és a magyar szó, egymást váltva, egymásba folyva, soha egyik sem kizárólagosan. Ismerte a vers születését, az artikulálatlan hang szóvá silányulását, majd jelentéses felemelkedését. Sohasem átadta az anyagot: belülről ragadta meg, a versek belső összefüggéseinek titkos receptúráját feltárva alkotta újra előttünk/nekünk a szöveget, mi pedig zavartan mosolyogtunk. Azon ritka tanárok egyike volt, akiknek máig fel tudom idézni az óráit.
És az azt követő beszélgetéseket… Majd a rohanást a könyvtárba, mert mindent tudni akartam, amit tőle hallottam – lám, újabb suta mondat, hisz ő volt a tett motorja, aki motivált és figyelt. Őszinte érdeklődéssel fordult a tanítványhoz, soha nem ítélkezett. Emlékszem, egyszer azt mondta egyik munkámat olvasva: „Tudod, Kinga, azon gondolkodtam, tényleg érdemes erre ennyi szót vesztegetni?”. Kisebbfajta szentségtörés volt szemében egy írónak nem a szépirodalmi műveiről beszélni… De az érdeklődés mindig megmaradt benne. Évekkel később is. Bármikor, ha találkoztunk, vagy csak telefonon hívott, az első kérdése az volt: „Mesélj, mi van veled?”, majd hallgatott. Ahogyan én ismertem: ember volt. Az elmúlt napokban késztetést éreztem újból fellapozni a könyvét. Nála jobban nem lehet megfogalmazni tűpontos metszetbe helyezett személyének polarizált természetét: az extremitásba hajszolt alkotó egzaltáltságának és a fegyelmezett tanár póznélküliségének kontrasztját. „Mint az idők folyamán, bizonyos élettapasztalat után – amikor az ember már mer némiképp általánosítani a saját életével kapcsolatban is – megfogalmazódott bennem: a színpadon (vagyis a művészi tevékenységben) kell szerepelni, nem az életben” – írta. Én inkább ezt az utóbbi Endrét „ismertem”, aki készséges, segítőkész és megbocsájtó volt mindig velem.
Nincsenek szavak, lassan az érzések is aláhullanak. Csak a felismerés. Csak az üres tekintet és a néma telefon. És némi tiltakozással vegyes szégyen. (Dávid Kinga)
Számtalan közös emlékről írhatnék: doktori védés, konferenciák, kirándulások, könyvbemutatók; de ahogy lenni szokott, egy apró mozzanat maradt meg legjobban.
A fél cukor.
Az egyik doktori kirándulás után Cserépfalun, a nyaralójukban látott minket vendégül Endre egy éjszakára. Reggelinél kiderült, hogy míg én másfél zacskó cukorral iszom a kávét, ő féllel. Mindig együtt kéne kávéznunk – állapítottuk meg –, így nem veszne kárba a sok fél cukor.
Kívánom, hogy odaát mindig akadjon fél cukrodra jelentkező, kávédhoz társaság, amíg egyszer mind összegyűlünk újra. (Gerencsér Anikó)
Endrével kollégák voltunk, mindig emlékezni fogok a mosolyára, a lelkesedésére és a kedvességére. (Annamaria Mastroviti)
Endréről mindenekelőtt a szűnni nem akaró tettvágy jut eszembe. Az elszántsága, amellyel a jó ügyekért küzdött, legyen szó akár az irodalomról, akár a tudományszervezésről, akár a fiatal kollégák útjának egyengetéséről. Volt tanítványaiként, doktoranduszaiként, kollégáiként rengeteget köszönhetünk neki, hála elsősorban a szakmai előmenetelünket segítő, folyamatos biztatásának, néha kellemetlenkedésének, feltétlen támogatásának, és annak a rengeteg lehetőségnek, amelyet a tanítványai és fiatalabb kollégái számára teremtett – méghozzá olyan lendülettel, hogy alig tudtuk tartani vele a lépést. Endre 2014-ben elutazott Bariba, azt hiszem, nyaralni, de ha már ott volt, elő is adott a kortárs olasz költészetről az olasztanárok nemzetközi konferenciáján, az AIPI-n, ahol azonnal a szervezőbizottság tagja lett, az addig nem létező magyar szekció vezetője, és mint az ELTE Olasz Tanszékének oktatója és az olaszos doktori program vezetője, rögtön bejelentkezett a következő, 2016-os konferencia megrendezésére. Mondanom sem kell, hogy két év alatt a semmiből, rengeteg résztvevővel fantasztikus konferenciát szervezett, amelyről azóta is szuperlatívuszokban beszélnek az olasz kollégák. És ez csak egy a nagyszabású olaszos munkái közül. Endre a hazai italianisztika megkerülhetetlen alakja volt, a 20. századi és a kortárs olasz költészet talán legavatottabb ismerője. Egyszerre volt művész és tudós, és épp ettől az utánozhatatlan kettősségtől, színességtől volt évtizedek óta a tanszékünk egyik legizgalmasabb tanáregyénisége. (Török Tamara)
Még mindig azon töprengek, honnan merítette azt a végtelen derűt, amely szemének csillogásán keresztül egész lényéből sugárzott. Az egyik legbölcsebb professzor volt, akit italianisztikai tanulmányaim során megismerhettem. Tudása az avantgárd művészeti irányzatok és a modern kortárs olasz költészet témájában páratlan volt és inspiráló; ám emberismerete és egyedi világlátása talán még inkább lenyűgözött. Hitt a tanítványaiban és mindig arra buzdította őket, hogy ne érjék be a „felszínnel”, ássanak a mélyre, mert csak így ismerszik meg a jelenségek valódi természete, amely sokkal összetettebb, sokkal gazdagabb annál, mint ahogy azt első pillantásra gondoljuk. Az olasz műfordítás-irodalom rengeteget köszönhet neki, ahogy számos tehetséges költő és irodalmár is az ő révén tudta kibontakoztatni tehetségét. Csak annyit tudok mondani, még mindig elfogódottan, hogy munkássága és személyiségének hatása sokunkban tovább él, és hogy nagyon köszönjük Önnek mindezt, Tanár Úr! (Burkus Dóra)
Ha Endrére gondolok, mosolyogni látom. Amikor találkoztunk, rendszerint valami szellemes mondattal köszöntött, vagy lelkesen mesélt egy eseményről, amin részt vett, vagy amire készült épp. Energikus, önironikus, kreatív ember volt, aki képes volt átadni a körülötte lévőknek azt, amit szenvedéllyel csinált és szeretett. (Caterina Di Bella)
Szkárosi Endre az a fajta tanár volt, aki minden diákjában mély nyomot hagyott oktatói stílusa, humora és életvitele miatt. Szenvedéllyel állt bizonyos témákhoz, amelyekről, ha felkészült előadást hallott tőlünk, baráti szinten beszélgetett velünk. A vizsgái mindig nagy fejtörést jelentettek a számunkra, sosem tudhattuk pontosan, mire számítsunk, gyakran szabad kezet adott a felelőnek. Szemináriumain egészen sajátos emlékként maradt meg bennem, ahogy szemüveg helyett nagyítót használt az olvasáshoz. Legkedvesebb emlékem róla, azt hiszem, az az óra volt, amikor léggitározva Beatles-számokat énekelt nekünk. (Cséby Hanna)
Hallgatóként volt lehetőségem egy ideig szerkeszteni az Olaszissimo blogot, amely, nem mellékesen, Endre ötlete nyomán valósult meg. A felület sokáig a tanszék félhivatalos blogjaként működött érdekes cikkekkel, közérdekű adatokkal és persze olykor nekrológokkal is. Hárs Ernő (†2014) halála alkalmából Endre saját kezűleg írt egy gyönyörű és megható nekrológot, amelynek utolsó sora örökre az emlékezetembe vésődött. Szó szerint így hangzott: „A fák azonban, mint írva van, állva halnak meg, és, teszem hozzá, árnyékuk itt marad.” Endre, a te árnyékod is maradjon velünk örökre. (Berényi Márk)
Még 2018-ban, amikor mesterképzésre jártam az olasz szakon, írtam Szkárosi Tanár Úrnak, hogy nem tudok bemenni a szemináriumra, mert a kormányhivatalba kell mennem. A válasz csak ennyi volt: „Részvétem, Szk.” Sajátos stílusa a tanításában is jelen volt. Az olasz irodalomórákon mindig magával ragadott lelkesedése, akár a középkori, akár a kortárs írókról, költőkről beszélt. Örültem, hogy a diákja lehettem. (Lendvai Gyula)
A futurizmus háború, veszély és lázítás, halálugrás és ökölvívás. A megszokott széttörése, erő, lendület! Éljenek a katonák, vesszenek a nők! – Ilyesmit hirdettek a futuristák, akiket gyanakodva szemléltek, mint minden izmus követőjét a század elején. Szkárosi tanár úr a tábla mellől az ablakhoz sétál a 3. emeleti 328-as előadóban, ahol már májusban fülledt meleg van, szelíden leül egy székre, hogy kifújja magát. Rutinos mozdulattal hátradobja hosszú hajfonatát, felszegi az állát, és a jövőt kémlelve előkapja legyezőjét. A futurizmus minden eszméje ellenére most leginkább az sugárzik róla, milyen jó ez a tantermi béke! És csupa nőből álló italianista hallgatósága csendben egyetért vele. (Huszthy Viola)
Szkárosi Endréhez nagyon sok személyes emlék köt, s felfoghatatlan számomra, hogy többé nem tudunk beszélni. Az elmúlt tíz évben, olaszos egyetemista éveim alatt és a doktori képzésen rengeteg emberi és szakmai segítséget kaptam tőle. Emlékszem, hogy óráin mennyire közvetlen és barátságos volt, hogy igazi beszélgetések alakultak ki. Ezek az órák egyszerre voltak személyesek és műhelyszerűek, s ugyanúgy szóba kerülhetett rajtuk a kortárs olasz, mint a kortárs magyar irodalom. Olyan műfordítási feladatokat oldottunk meg, amelyek most is segítenek a munkám során. Nehéz elhinni, hogy nem lesz többé ilyen alkalom, hiányozni fog. (Kerber Balázs)
2006 szeptembere volt. Az érettségi vizsgák, a sikeres felvételi az ELTE olasz szakára, na és az olasz futballválogatott frenetikus világbajnoki címét követő, felhőtlenül boldog nyaram után úgy éreztem, hogy valami lezárult. Rengeteg fiatal között, mégis egyedül ballagtam a campuson, hogy beiratkozzam életem új szakaszába, amelyet imádni fogok, de ezt ekkor még nem sejtettem. „Felnőttem, meg kell komolyodnom” – mantráztam magamban tétován, amikor jobbról előzve, határozott léptekkel elviharzott mellettem egy férfi. Öltözéke lezser, hosszú copfja ütemesen csapkodta a hátát. Tekintetem követte őt, egészen addig, amíg a parknál balra fordulva eltűnt a szemem elől, derűs nyugalma azonban megragadott, és – mint később kiderült – velem is maradt a következő 6 évben. „Fog a fene megkomolyodni!” – gondoltam. És tudtam, hogy minden rendben lesz. (Tóth Barbara)
Emlékszem az első órára (talán Hang. Nyelv. Vers volt a kurzus címe), amikor Endre belibbent az előadóba, mindkét csuklóján karóra, vörös haja varkocsba fonva, és belevágott egy avantgárd hangköltemény előadásába. Az a kép is él bennem, mintha ezt a tanári asztalra felpattanva tette volna, de tudom, hogy ezt a performanszmozzanatot már az emlékezetem színezte bele. Akkori, irodalomról való fogalmaimmal a költeménnyel semmit sem tudtam kezdeni, értetlenül pislogtam körbe, hogy ez meg mi. Endre előadása sokkal nyitottabbá tett.
Később, főleg a doktori iskola évei alatt Endre vette át a témavezetésem, mikor Takács tanár úr eltávozott. Ekkor megismertem a szelíd mosolyát, most is így látom. Ahogy a téma kapcsán, vagy csak az utcán összefutva (két sarokra laktunk egymástól) elbeszélgettünk, Endre mindig képes volt egy-egy jól eltalált és bölcs mondattal irányt mutatni kifelé a tudományos holtpontról vagy a haragból, ami egy-egy közéleti kérdés kapcsán elöntött. Hálás vagyok érte, hogy ismerhettem, és hiányozni fognak a spontán összefutásaink. (Nemes-Jakab Éva)
Endre ikonikus figurája volt az Olasz Tanszéknek. Nála szóbeliztem a felvételin, akkor még nem is sejtettem, hogy a doktori iskolába való belépésemkor is ő üdvözöl majd. Pár éve, amikor külföldről hazaköltöztem, újabb nyelv tanulásába szeretett volna fogni, ebben kért segítséget tőlem. Lendülete, ahogy meglátásai is, irigylésre méltók voltak, és biztos vagyok benne, hogy sok-sok terv maradt befejezetlenül utána, ami nagy kár. (Szabados Edina)
Kedves Endre, Torinóban ért váratlan távozásod híre, és még mindig nehezen hiszem el, hogy igaz. Mióta eljöttem Budapestről, időnként írtunk egymásnak, és vártam, hogy meglátogass itt, Torinóban, a városban, amit szerettél, ahová barátságok, kulturális és művészi szálak kötöttek. Vártalak… És most? Nagyapám mondta mindig, hogy fentről majd látunk mindent, és megtehetjük mindazt, ami befejezetlen maradt utánunk. És mindig hozzátette: csak másképp. Szeretnék hinni benne, és tudni, hogy jó ott Neked, ahol most vagy.
Az elsők között voltál, akit megismertem, amikor a Tanszékre kerültem: megfogott a különleges lényed, a szőke hajfonatod. Nekem, aki Kijevből érkeztem akkor, mindennek különleges jelentése volt: a haj egy ember erejét jelképezi, és neked minden pórusodból erő áradt, ahogy a mosolyod is rokonszenvet sugárzott. A következő találkozásunkkor még egy tradicionális, copfos ukrán babát is ajándékoztam Neked, és elmagyaráztam a jelentését – mindenki számára, akit hátrahagysz, szép emlék marad meg rólad.
Mindig is sokra tartottam a képességeidet, azt, ahogy meg tudtad ragadni a diákjaidat az órán, egymásba szőve a témákat, a találékonyságod és az iróniád, a sok kezdeményezésed; még jobban az őszinteséged és az önkritikád, melyek egyre ritkább tulajdonságok manapság.
Jó volt, ahogy kinyitottad az üvegajtót, és megálltál néhány szót váltani velünk, a lektorokkal, akiket szerettél a „három Gráciának” nevezni. Mosollyal köszöntél el, ami végigkísérte a napunkat, sokszor még az egyetem falain kívül is.
Hogy ismét „találkozzunk”, rád kerestem az interneten és visszaolvastam mindazt, amit most írtam Neked. Űr marad utánad, és nemcsak a családod, a barátaid és a kollégáid számára. A művészetben is nyomot hagy a hiányod.
Mindig emlékezni fogok Rád. (Elisabetta Rolando)
Nekem rögtön az az emlék ugrott be tanár úrról, amikor beleegyezett, hogy életútinterjút készítsek vele a másik szakom egyik órájára. Nagyon kedves és készséges volt, még akkor is, amikor szegénnyel közöltem az interjú végén, hogy elfelejtettem bekapcsolni a hangfelvevőt. Végül megismételtük a beszélgetést, mindkét alkalom nagyon jó volt. Köszönöm! (Tódor Zsófi)
Még egyetemista sem voltam, amikor hallottam róla, hogy „a Szkárosi” nagy szám. Az ő óráira gimisek is belógnak. Aztán az olasz szakon kiderült, hogy sokkal több van benne a copfos, kortalan, bohém figuránál. Egész lényében magáévá tette az olasz mentalitást, bármikor lehetett vele kávézni és a költészet (művészet) bármely formájáról beszélgetni. A párbeszéd volt a gondolkodásmódja. Személyesen én is sokat köszönhetek neki, ő indított el a kísérleti költészet felé, végül az ő nyomdokain haladva szereztem a témából doktori fokozatot. Önálló kérdésfeltevésre és tudatos kutatómunkára tanított. Arra, hogy több nézőpont is lehet érvényes. Példa előttünk szellemi szabadsága és derűs öntörvényűsége. (Szirmai Panni)
Endre: ragyogó diák volt, emlékszem vörös hajára, csibészes arcára, az ártatlan és a ravasz között mozgó tekintetére. Rokonszenves volt, az unalmas, megtanulandó szószedetekből ironikus és nehezen érthető költeményeket fabrikált. Már a legelején látszott, hogy megvan a tehetsége az íráshoz. Mindnyájunknak hiányozni fog! (Maria Teresa Angelini, egykori tanára)
Drága Endre, az első, budapesti találkozásunkkor rögtön kipattant köztünk a művészi cinkosság szikrája. A pillantás, ami minden szónál többet fejezett ki, végül egy kitörő multimediális performanszban teljesedett be, a „Linguae Vortex Verticalis”-ban, amit 2018-ban mutattunk be a genovai Palazzo Ducaléban. Egy olyan projektben, ami túllép a szó behatárolt és behatároló jelentésén, földönkívüli, interdimenzionális hangok szólamaival… Ugyanazokkal a szólamokkal, melyeken most megszólaltatod – így képzeljük – testetlen, emelkedett költészeted. A hangod élénkebben visszhangozzék, mint valaha! (Maurizio és Roberto Opalio audiovizuális művészek)
Ahogyan egy jubileumi ünnepségen maga Göncz Árpád is megállapította, a budapesti bölcsészkaron a legszebb lányokkal mindig az olasz tanszéken lehetett találkozni. De közöttük ott voltak azok a tehetséges fiúk is, akikből az évek során neves alkotók, költők, írók lettek. Mint az a Horváth Endre, aki művészi pályájának kezdetén a Szkárosi előnevet választotta, mintegy azonosulva azzal a hasonló családnevű XVI. századi kálvinista prédikátorral és énekszerzővel, akinek egyik erőteljes költeménye ma is szerepel a református zsoltárok között. Később ez a kiváló hallgató eredeti családnevét elhagyva Szkárosi Endreként vált ismertté, s egyben „egy másik emberré”, hogy nagyszerű könyvének címét idézzem. Sőt, több emberré, hiszen egyszerre költő volt és műfordító, egyetemi tanár és intermediális előadóművész. „Életem minden szintjén kettős vagyok, például az Ikrek jegyében születtem”, indokolta meg sokoldalúságát egy interjúban. Nappal lelkiismeretes, komoly oktató, este a Vigadóban emlékezetes performansz főszereplője, melyben a Nemzeti Dal „Lemossuk a gyalázatot!” felszólítását alakítja át látvánnyá. Mindazonáltal mindig ügyelt arra, hogy a hétköznapi életet elválassza a művészettől. „Több évtizede tanítok, de sohasem terheltem hallgatóimat művészi identitásommal” – mondotta. Persze, hallgatói így is érezték, hogy kivételes tanáregyéniséggel állnak szemben; tiszteletükkel és szeretetükkel honorálták. Ennek akkor lehettem először tanúja, amikor a szegedi olasz tanszéken felkértem tanársegédnek, s a diákok határozottan kifejezték ragaszkodásukat hozzá. Emellett zokszó nélkül megosztotta velem a leutazásokkal s az elszállásolással kapcsolatos spártai körülményeket (ugyanis jobb híján a tanszéken aludtunk, ahol – mint valami performanszban – Endre egy terepszínű sátorlappal takarózott).
Most hogy sajnos „megy a sereg, megy a sereg”, és fizikailag már nincs köztünk, az agyunkban felvillanó sok emlékkép mellett a lemezeken, videókon rögzített művei és megszólalásai segítenek abban, hogy továbbra is társai legyünk ennek a nagyszerű reneszánsz embernek. (Dr. Szabó Győző, a szegedi és a budapesti olasz tanszék volt vezetője)
Endréről – a legszenvedélyesebb költő-tanárról, akit ismerek – három kép és hang jut eszembe először és marad meg – remélem – egy életre.
1. 2002-ben a szóbeli felvételi vizsgámon vagyunk, Endre ül velem szemben a bal oldalon: műfordításról beszélgetünk; Endre lebeszél arról jóindulatúan, racionális érvekkel, hogy kizárólag ezt a hivatást tűzzem ki célként magam elé.
2. A második képen, 2009-ben, két mankón bebotladozom az államvizsgámra, ahol Endre biztat, hogy jelentkezzem PhD-ra. Ezután Édesapám tragikus halála miatt még lelkileg is összetörten, Endre és José „emeltek fel” és külön kérvényeztek nekem állami ösztöndíjas doktoranduszhelyet. Mind emberileg, mind pedagógusilag nagyon erős az a példa, amit ők akkor, ezzel a gesztussal elém állítottak.
3. A harmadik emlékkép pedig 2012-ben, José temetésén készült, ahol egyszercsak Endre tekintetét vettem észre magamon: hosszan figyel okos, analitikus, mélyrelátó, mélyen érző, meleg és jóindulatú szemekkel.
Ezzel a tekintettel marad meg bennem Endre, aki kétségtelenül útmutató és segítő szerepet töltött be az életemben. Ha vele nem találkozom, most nem ott vagyok, ahol vagyok – amiért nagyon hálás vagyok. (Serkédi Orsolya)
(…) Az ajtó egyszer csak kinyílt, a felejthetetlen Takács José tanár úr mosolygott rám, és kérdezte barátságosan:
– Szkárosi tanár urat nem látta?
– Nem… illetve nem tudom – habogtam –, mostanában nem láttam errefelé tanárnak kinéző egyént.
Tény, a kicsivel korábban Vele beszélgető, vörös szakállú, derékig érő, befont hajú, hátizsákos ismeretlent – akivel első félévesként még nem volt órám – inkább idősebb diáknak néztem.
– Rendben, köszönöm – mondta José.
Kisvártatva megtalálták egymást, együtt léptek be az üvegajtón a hosszú folyosóra. José előreengedte Endrét, talán azért is, hogy mögüle rám kacsinthasson, s csak szája mozgatásával azt susogja felém:
– Ő az!
Aztán Ő volt az is, aki a második félévtől kezdve bevezetett minket az avantgárd, különösen a futurizmus rejtelmeibe. Mikor lejátszotta nekünk Marinetti kiáltványértékű hangkölteményét, a Zang Tumb Tumbot, döbbenten néztünk össze a padokban: „ez valami egészen más, mint eddig bármi!”. Hogy aztán, újabb néhány szemeszterrel később, mikor hallatlan kifinomultsággal elemezte Michelangelo szonettjeit, új meghökkenéssel állapíthassuk meg magunkban: „ez egy másik ember!”. De aki ott volt abban az italianista házibuliban, ahol egyszer csak előkerült Endre 2002-es CD-je, a Szkárosicon, az sem felejti el az átható, lenyűgöző élményt, melyet az egyetemen mindig halkszavú, joviális Tanár Úr szavalatai, rivallásai szereztek. „Ez… egy másik ember” – mormoghattuk magunk elé ismét. (…)
A mai napig nem tudom, hány ember is volt Szkárosi Endre. De ahogy Karinthy mondta: „Álmomban két macska voltam és játszottam egymással” – úgy azt gondolom, benne is jól megfért, sőt, közösen harmonizált az a sok mindenki, aki, mint most Füst Milánnal mondhatná: „mind én voltam egykor”. (…) (Részletek Faragó Dániel visszaemlékezéséből)
Azon túl, hogy sokra tartottam mint embert és mint költőt, és túl a képességén, amellyel megtalálta a közös hangot és együtt tudott működni mindenkivel, nagyon becsültem az olasz irodalom olyan területeinek mély ismeretéért, melyek nemcsak külföldön, de Olaszországban is szinte ismeretlenek voltak. Megtiszteltetés volt két irodalmi eseményen is közösen részt venni vele: az egyik a Budapesti Olasz Kultúrintézetben, a másik a Müpában volt, ez utóbbi 2019-ben. Mindmáig őrzöm az intézmény lapját, melyben egy cikk neki volt szentelve Szó, hang, kép címmel. Ciao, Endre. (Daniele Benati)
Emlékeim ködösek, a távolba vesznek, de megpróbálom őket valamelyest hűen visszaidézni: 2010-ben vagyunk, szervezzük szorgosan az Itadokt-konferenciát. Mindenki ideges, szaladgál fel-alá, Endre sokszor ránk pirít, csináljuk már, nem leszünk kész, káosz a köbön, mi lesz már gyerekek?? A beharangozót le kell fordítani, nincs még kész? Még ezt beletoldanám, ne már, de már, nincs olyan, hogy nincs, nem bírom… közben én a Pázmánnyal is szervezkedem valamin, már nem tudom, hogy min, de emiatt lemarad egy másik dolog, ami ugyancsak fontos lett volna, de hát két dolgot egyszerre nem lehet: Endre szerint de, viszont ez nincs kész, miért nincs kész? Ahhh, én vagyok kész, nem az anyag…. berágok. Igen, sajnos hirtelen természetem megmutatkozik itt is, utána persze megbánom, de Endre annyit mond csak csöndesen: Eszter, több buddhizmust! Igen, Endre, több buddhizmust, mennyire igazad van: hol maradt a te buddhizmusod? Ez a világ mindenkit kikészít, háború, pandémia, igazságtalanság, pénztelenség, munkanélküliség. Az eszmék, az erkölcs romokban, ezért küzdöttünk idáig? Nem bírtad… Hiányozni fogsz. És az akkori buddhizmusod is, melynek morzsáit próbálom magamban megőrizni, te lángoló lelkű költő. (Papp Eszter)
(A fényképeket Burkus Dávid készítette a Szkárosi Endrével megjelent interjúnkhoz 2018-ban.)
