Szinyei Merse Pál egyike azon korszakalkotó festőművészeinknek, akiknek a nevét szinte mindenki ismeri. Egyik talán leghíresebb és mondhatjuk – méltán – legnépszerűbb festménye: a Majális itthon vetekszik Van Gogh Csillagos éjével. Kitűzőkön, felsőkön, táskákon köszön vissza az élénk színeivel és könnyed hangulatával legbenső, gyermeki boldogságunkig nyúló festmény. De mégis, ki volt Szinyei? Egy merész művész, aki megújította kordivatot? Egy polgárpukkasztó festő, akinek egyedi látásmódjában készült festményein megrökönyödtek a kortársak? Egy biztos, nagysága és hatása kortársaira és a ma művészeire megkérdőjelezhetetlen. A Magyar Nemzeti Galéria 2020 novembere óta futó Kép és kultusz című kiállítása Szinyei Merse születésének 175. és halálának 100. évfordulója apropóján még február 20-ig várja a látogatókat.
„Hiába való minden okoskodás, picturát megtanulni nem lehet csak egy mestertől, s ez a mester a Természet” – írta Szinyei Merse Pál önéletrajzában. Azt hiszem, ez az a szemlélet, ami miatt olyan sokan közel érezhetjük magunkhoz Szinyei műveit. Ami miatt mindig elérzékenyülök és könnyek szöknek a szemembe, amikor Szinyei festményeit csodálom. Az élet egyszerű öröme, a természet szépsége, ami a legtöbb képét áthatja, ez szólít meg olyan sokakat, hiszen ezek azok a témák, amiket mindenki ismer, amik mindenki szívéhez közel állnak. Szinyei Merse Pál a plein air, azaz a szabad ég alatt festés egyik hazai mestere, már korai művein szembetűnő, ahogy a szikrázó napfényt, az élénk színeket, a fények és árnyak által teremtett atmoszférát próbálja megragadni. A színek Szinyei művészetében kitüntetett szerepet töltenek be. Nézzük csak meg a Ruhaszárítás című 1869-es festményét. Egy egyszerű jelenet, sallang nélküli, hétköznapi téma, a színek játéka mégis különlegessé varázsolja, ahogy legtöbb képétől, ettől is mosolyoghatnékja támad az embernek.
„A kiállítás Szinyei fő műveit magyar és nemzetközi – elsősorban osztrák, német és francia – kontextusban, az egykorú rokon törekvések és tematikus összefüggések tükrében mutatja be. A tárlatra több mint 20 külföldi festmény – köztük Monet, Sisley, Corot, Courbet, Gainsborough remekművei – érkezett neves köz- és magángyűjteményekből” – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria honlapján a Szinyei-kiállítást bemutató oldalon. Egészen különleges élmény volt számomra az, hogy nem csupán egyetlen festő műveibe engedett betekintést a tárlat, hanem a Szinyei kortársai, barátai által festett képek is helyet kaptak, sőt, a kiállítás végén még néhány mai festő Szinyei inspirálta alkotása is felsorakozott. Sokkal komplexebb képet kapunk így Szinyeiről, érdekes összevetni az ő festményeit például Monet impresszionista alkotásaival.
Szinyei Merse Pál a magyar képzőművészet egyik első koloristája. Egyik személyes kedvenc festményem – nem csak tőle, hanem általánosságban – a Pacsirta: 1882-es, hatalmas olajfestmény, amely előtt az ember akarva-akaratlan megáll és megborzong. Ez a kép számomra a Szabadság, a Fény, az Életöröm. Órákig tudnám nézni és az sem lenne elég, a színei, a részletessége, a fekvő hölgy bája erősen hatnak a szemlélődőre. A kompozíció kifejezetten érdekes, nem szokás az, hogy a kép legnagyobb részét a szinte hihetetlenül kék égbolt foglalja el, mégis, nem ez az első Szinyei-festmény, ahol ez a megoldás visszaköszön. A másik meglehetősen ismert és kedvelt képe Szinyeinek, ahol ezzel az ötlettel játszik, az 1878-as Léghajó. A Pacsirta az első festménye, ami Bécsben készült, ezt néhány további művével együtt 1883-ban a Künstlerhausban állították ki, de nem aratott velük elsöprő sikert. A kritikusok – és ez általában igaz a korabeli kritikusokra, ha Szinyei-képekről van szó – nem értékelték Szinyei újszerű művészetét: a kép színeit harsánynak, erőszakosnak titulálták.
Az erős zöldek, a színek kontrasztja visszatérő eleme a Szinyei-képeknek. A kiállításon találkozhatunk pipacsos sorozatával is, ami e kettőnek a fantasztikus kombinációja. „Szinyei képeinek átütő ereje, üdesége, merész színhasználata és természetábrázolása kiemelkedő” – olvasható a Magyar Nemzeti Galéria honlapján. Pipacsos képeit 1985-től kezdte festeni, a piros virágok és a mélyzöld mező kontrasztja életteliséget, lenyűgöző vibrálást kölcsönöz ezeknek a festményeknek. Ezek a naturalista tájábrázolásai azok közé a festmények közé tartoznak, amik örökké emlékeket idéznek az emberekben.
„Magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. Bevallom, azon kritikusokra gondoltam, kiknek képem nem fog tetszeni…” – Szinyeinek bőven kijutott a kritikából. Önéletrajzában írta ezeket a Majális című festménye kapcsán. Amikor Szinyei Merse Pálról van szó, egyszerűen nem lehet lezárni úgy a témát, hogy ne kerüljön elő a magyar képzőművészet egyik legkiemelkedőbb alkotása, amit akár a legismertebb magyar festményként is aposztrofálhatnánk: a Majális. Szinyei fiatalkori fő műve 1873-ban keletkezett, egy üde májusi napot örökít meg szerelmes fiatalokkal a középpontban. Ez az az időszak, amikor Európa-szerte az impresszionizmus és a realizmus válik kordivattá, Magyarországon viszont még tovább élt a romantika világa, melynek jellemzője, hogy mindig nagy témákat, nagy eszméket dolgoz fel. Ez lehet az oka annak, hogy Szinyei Merse Pál festményei nem győzték meg a kritikusokat. A kép monumentális méretű, de a nagy mérethez nem kell feltétlen nagy téma, vagy, ahogy Szinyei fogalmaz, nem mást akart lefesteni, mint: „egy szép tavaszi napot, melyet a városból kirándult víg társaság élvez…”
Ha még kiélveznétek a február végét, valamilyen romantikus programot kerestek a párotokkal, vagy csak már nagyon várjátok a tavaszt, akkor szívből ajánlom Szinyei Merse Pál kiállítását, nem fog csalódást okozni. Február 20-ig még látogatható!
A képek forrása:
mng.hu
