Krasznahorkai László a kortárs irodalmi kánon aktív tagjaként 2021 februárjában adatta ki új nagyregényét a Magvető Kiadó gondozásában. A kötetbemutatóra sajnos csak az online térben kerülhetett sor, ám a kiadó Facebook-oldalán így is egy izgalmas másfél órás beszélgetést tekinthettek meg az érdeklődők. A szerző beszélgetőpartnere Szegő János volt.
A kérdező rögtön rátért a lényegre: első kérdése az volt, hogy mennyire számít egy író életében a ritmus, mennyire számított a mű megszületése szempontjából az, hogy az elmúlt egy-két évben három, rövidebb terjedelmű kötete is megjelent. A válasz nagyon érdekes volt, Krasznahorkai szerint a belső kitárulkozás ugyanolyan mértékű mindig, nem számít, milyen hosszú a szöveg, ám szerinte az olvasó mindig szenved, csak az változik, hogy milyen sokáig. Itt tért rá a műfaji behatároltság fontosságára, ugyanis ő ezt egyáltalán nem tartja regénynek, hiszen szerinte a regény valóságot, világot teremt, míg az elbeszélés teljes mértékben a történetre koncentrál. Számos példát hozott ennek alátámasztásaként, többek közt korábbi regényeit említette, amelyeknek annak ellenére, hogy húsz-negyven oldalasak, a célja az, hogy ne csak egy történetet, de egy egész világot meséljenekk el. A szerző elmondta, nagyon régen elhatározta, nem ír több regényt, mivel azt érzi, nem tud semmin változtatni a világban, az emberek hozzáállásán. Emiatt kezdett inkább a történetekre koncentrálni, nyitott szemmel járva a világban, tudatosan keresni a megírandó sztorik kiindulópontját, valóságalapját.
A beszélgetés tizedik percében hangzott el az a mondat, amelyet talán csak nagyon kevés író merne kijelenteni. Krasznahorkai ugyanis azt mondta, egész életében egyetlen könyvet írt. Szereplőinek státuszáról beszélt, arról, hogy műveiben mennyire hasonlítanak az emberek. Szerinte ez egy folytonos próbálozás, évtizedekig ugyanazt próbálta újra és újra, egyre jobban megalkotni. Ezzel a tudatossággal és önelemzéssel vezette tovább mondandóját, áttérve arra, hogy sok, körülötte történő dologra egyáltalán nem érzékeny, ám az új műben, a Herscht 07769-ben minden feldolgozott téma nagyon megérintette.
A könyv egy angyal története, ami régóta foglalkoztatja a szerzőt, ám eddig nagyon sok mindent figyelmen kívül hagyott, most mégis felfedezte az angyalok kétarcúságát, a segítőkészségüket és a rosszaságukat. Florian Herscht, a címszereplő kapcsán, aki leveleket ad fel a német kancellár számára, megtudhattunk néhány érdekességet a Németországban élő írótól az ottani postáról, annak szokásairól. Gyakoriak a keveredések, a levélhordók nem tartják a szabályokat, olyan nagy a szabadságuk, hogy nagyon ritka, ha a címzett megkapja a neki szánt levelet. Ám Krasznahorkai szerint az árnyoldala mellett ennek előnyei is vannak, elmondása alapján sokszor adnak fel az emberek „Kedves Ismeretlen!” megszólítással leveleket, amelyek kapcsán rengetegféle emberi kapcsolódás indulhat el. Szegő itt említette meg, hogy az író is „küldött” levelet korábbi műveiben a jövőbeli olvasóinak, amelyről az elmeséltek ellenére szerette volna, ha célba ér. Illetve e téma kapcsán derült fény a történet fő szálára, az elbeszélés egészét meghatározó momentumra, ami nem más, mint, hogy Florian Angela Merkelnek ír leveleket, amelyekben a világ pusztulását jósolja, és a kancellárasszony segítségét kéri. A cím pedig abból ered, hogy a főhős ennyit ír csak a borítékokon a feladó helyére: Herscht 07769, amely a vezetéknevét és az irányítószámát jelenti, hiszen meggyőződése, hogy a német vezető fel fogja őt keresni, és ezek alapján könnyű lesz megtalálnia.
Ezután szóba került a helyszín, az, hogy egy regényt, egy elbeszélést, egy történetet mennyire határoz meg, hogy hol játszódik. A szerző elmondása szerint ő nem kereste a megfelelő helyszínt, csupán csak beleélte magát Florian karakterébe, helyzetébe, így talált rá Thüringiára, azon belül is egy képzeletbeli kisvárosra, Kanára. Szegő a dramaturgiai szempontokra kérdezett rá, arra, hogy bizonyos dolgok, amelyek már a történet alaphelyzetekor ismertek, mennyire vezethetők vissza. Ilyen például Floreian árvasága, múlta, angyali mivolta. Florian nem érzi magát soha rosszul, mindenféle nehézsége ellenére örül annak, hogy él, és ezért minden pillanatban igyekszik háláját kimutatni. Krasznahorkai szerint gyökerek nélkül kell ábrázolni egy ilyen jelenséget, mint a címszereplő, aki egy brutális erővel felruházott testbe szorult, ártatlan, mindenben a jót kereső lélek, hiszen állítása szerint az igazi valóságban ezek a dolgok nem férhetnek el, mivel amint valaki rájön arra, hogy valójában kivel is találkozik, ki is pontosan a másik ember, a csoda, amit észrevesz, egyből szertefoszlik.
Szegő legérdekesebb kérdése következett, ami nem volt más, mint az, hogy az író találkozott-e már angyallal, érzett-e maga körül angyali jelenlétet. A válasz meglepő volt: „Amikor egy svájci kisváros cellájába beszorítva kellett élnem egy éven keresztül – ilyen is volt az életemben –, akkor egy adott pillanatban megjelent mögöttem egy angyal, és megérintette végtelen, puha érintéssel a vállamat, és közölte, hogy diktálni fog. Ebből lett az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó. Ehhez a könyvemhez van a legkevésbé közöm. Itt még csak azt sem mertem megtenni, hogy belejavítsak a szövegbe. Milyen próféta, aki belejavít az Újszövetségbe?” Elmondta, hogy ez az angyali találkozás számára teljesen pozitív volt, a regényszereplőjével kapcsolatban nem mindig érezhetnek így az olvasók. Ám Florian Herscht egy és ugyanaz az ember az elsőtől az utolsó oldalig. Üres lapként is funkcionál, nagyon sok minden felíródik rá, gyűlnek benne a dolgok a hatalmas prózafolyam során, végül pedig felrobbantják, kimozdítják nyugodt lelkiállapotából.
Szóba került a neonácizmus, az erőszak, amely a könyvben a cselekmény előrehaladtával egyre több figyelmet kap, az, hogy mennyire befolyásolja ez az eseményeket mind a műben, mind pedig a németországi valóságban. Krasznahorkai mint ott élő megfigyelő elmesélte, hogy az ország különböző részein mennyire eltér a lakosság gondolkodása, milyen nagy ellentétek fedezhetők fel politikai nézeteik terén. Ám ami még ennél is jobban előtérbe kerül, az nem más, mint Thüringia Bach-kultusza. Szegő a zeneszerzőhöz fűződő viszonyáról kérdezte Krasznahorkait, aki már évekkel korábbi művében, Az ellenállás melankóliájában is gyakran említi. Megtudhattuk, hogy az író Bach-képe részben egyezik Herschtével, aki ugyanis felállt egy filozófiai összefüggést, amelynek a híres zeneszerző kulcsfigurája. Ennek kapcsán a szerző rengeteget kutatott, és beszélgetett a kultusz őrzőivel.
Zárásként a két beszélgetőpartner elköszönése után Krasznahorkai felolvasott egy nagyobb részletet az elbeszélésből, amely február 19-e óta kapható. Még annyit elmondott hozzá bevezetésként, hogy nagyon nehéz egy több mint négyszáz oldalas szövegből kiválasztani egy részletet, hogy egyszerre érthető is legyen, és a lényeget is átadja. Ráadásul az a mű egyetlen, több száz oldalon végigfolyó mondatból áll, ami a történet sűrűségét is jelképezi. Hatalmas prózafolyam egy sok mindent felölelő és átívelő megrajzolt világban, amiben rengeteg fikció van, ám minden fiktív elem rendelkezik valóságalappal.
Képek: Libri, Kultura.hu
