Végre magyarul is olvasható Lanczkor Gábor, Mohácsi Balázs és Krusovszky Dénes kiváló fordításában John Ashbery a maga nemében korszakalkotó kötete, az Önarckép konvex tükörben.
A fordítás már viszonylag régóta váratott magára. Ez nem csak azért mondható el, mert az 1975-ös kötet az amerikai líra megkerülhetetlen alkotásává vált, hanem azért is, mert a kötet leghíresebb, címadó verséről – némileg szokatlan módon – már azelőtt született magyar nyelvű tudományos elemzés[1], hogy maga a szöveg egyáltalán megjelent volna fordításban. Nagy elismerés illeti tehát a három fordítót és a 21. Század Kiadót, hogy most induló világlíra sorozatukban – amelyben a kiváló Tor Ulven versei is napvilágot láttak magyarul – megjelentették az emblematikus kötetet – valószínűleg nem a profitmaximalizálás céljával a szemük előtt.
Ahogy az Krusovszky Dénes kötetzáró tanulmányából kiderül, John Ashbery 1927. július 28-án született a New York államhoz tartozó Rochesterben. Az irodalommal már középiskolás korában megismerkedett. Egyetemi éveinek első időszakát a Harvardon töltötte, majd innen ment tovább a New York-i Columbia Egyetem francia irodalom szakára 1951-ben. Itt már várták a Harvardon megismert költőtársai, Kenneth Koch, és a háború utáni amerikai irodalom másik meghatározó alakja, Frank O’Hara. Ez a társaság volt a magja annak a költészeti csoportosulásnak, amelyet később New York School-ként emlegetett a szakma.
Első kötete 1956-ban jelent meg a nagy presztízsű Yale Younger Poets sorozatban, Some Trees címmel. (Kis érdekesség: a megjelenéssel járó díjat a díj akkori gazdája, W. H. Auden, kis huzavona után, rendhagyó módon egy másik fiatal költőnek is kiosztotta: Frank O’Harának.) Annak ellenére, hogy a kötetet később a sorozat legkiemelkedőbb darabjai közt tartották számon, az áttörést mégsem ez, hanem az Önarckép konvex tükörben hozta el. A könyvért Ashbery lényegében szinte mindent megkapott, amit amerikai költő kaphat: a Pulitzer-díjat, a Nemzeti Könyvdíjat és a Nemzeti Könyvkritikusok Körének Díját is.
Számomra, mai szemmel nézve, kicsit nehezen érthető a lelkesedés, ami a maga idejében a kötet körül kialakult. A magam részéről ezt azzal magyaráznám, hogy a kötet tényleg valahol az, amiként sokszor méltatják: a posztmodern irodalom (egyik) alapműve. Merthogy a kötet több olyan problémát artikulál, amiket a posztmodernitás legégetőbb kérdései közt tartottunk és tartunk számon.
Ilyen például a középpont, pontosabban a középpontnélküliség problematikája. Az egyetlen dolog ami megmentheti Amerikát című vers például így indul: „Van egyáltalán bármi a középpontban? / Szétszórt gyümölcsösök a tájban, / Városi erdők, rusztikus ültetvények, térdmagas lombok? / Nevezünk még bármit központinak?” (66.). Mintha az európai hagyományban kardinális középpont mint belső lényeg, esszencia szóródna itt szét a látványban, ezzel mintegy meg is kérdőjelezve önmaga létezését. De a címadó versben például ezt olvassuk: „[…] De szemeid azt hirdetik, / Hogy minden felszín. Az a felszín, ami ott van, / És nem létezhet más, csak ami ott van.” (102.). A sorok a festőhöz, Parmigianino-hoz szólnak, akinek azonos című, 1524-ben született önarcképe a vers „pretextusaként” működik, ami által a szöveg egy gigantikus, húsz oldalas ekphrasziszként is olvasható. A fent idézett sorok is mintha a „belső esszencia” nemlétét állítanák; mintha a világ dolgainak valódi léte nem lenne több, mint a dolgok felszínén szétfutó, heterogenitásában megfoghatatlan, pillanatnyi ragyogás. „Akár a fény a szélfútta köd és homok mögött, / Szűrve és alakíttatva, míg nem marad / Részed, mi biztosan te vagy […]” (103.).
A fenti rész nem csak az előző bekezdés gondolatmenetének illusztrálására alkalmas. Megjelenik ugyanis benne a kötet egy másik fontos, a (poszt)modernitás szempontjából centrális kérdése: az identikus Én problémája. Elég csak a címre gondolni. Az önarckép hagyományosan a festő önmegmutatásának tere – méghozzá kettős értelemben. Egyrészt a művész tekhnéjének, mesterségbeli tudásának kifejezési terepe, másrészt önmagának, belső, rejtett és kizárólag birtokolt személyiségének felfedése. Egy konvencionális önarcképben így a fókuszba a festő arca kerül, mely ősidők óta az identitás hordozója, a külvilág – de elsősorban az Én számára. Gondoljunk csak a tükörbe nézés kultúránkba mélyen beágyazódott, szimbolikus rétegekkel mélyített gesztusára, melynek minden rétege valamilyen formában az ön-identifikációt szolgálja.
Parmigianino képén az arc, bár fókuszba kerül, ezzel együtt, mivel egy homorú tükör képét imitálja, torzuláson megy keresztül. Az eddig adottnak tekintett, egésznek és autonómnak mutatkozó identitás itt mindjárt a külvilág feltételeinek függvényévé válik. Sőt, a vers későbbi szakaszában a költő mintha egészen a személyen kívüli világ behatásaiból konstruálódó entitásként tekintene az Énre: „[…] az asztal, papírok, könyvek, / Barátok fotói, az ablak és a fák / Egyetlen semleges szalaggá állnak össze, mely mindenütt / Körbevesz, akárhová nézek. / És nem tudom elmagyarázni a kiegyenlítés műveletét, / Hogy miért kell mindennek összeforrnia ugyanazzá / Az egynemű anyaggá, bensőnk magmájává.” (104.).
Ashbery Parmigianino önarcképén keresztül nem csak az Énről, hanem a művészetről, annak határairól is beszél. A művészet itt, mimetikus értelemben legalábbis, egy többszörösen közvetített, így limitált teljesítőképeséggel rendelkező médiumként jelenik meg. Hisz az ekphrászisz tárgya – maga a festmény – is „csak” egy reprezentáció: a művész arcának reprezentációja, mely a homorú tükör eredendően torzított reprezentációját képezi le. A vers logikája szerint művészet és valóság így csak ebben a sokszorosan deformált alakban érhet össze; és mintha visszaköszönne az, ami fent már kimondásra került: a művészet, a lényeghez (már ha van ilyen) való hozzáférhetetlenség folytán, csak a felszín apró és rejtélyes megcsillantására képes. És ez alól a nyelv sem kivétel: „A szavak spekulációk csupán / (A latin speculumból, tükörből): / Keresik és nem találják a zene jelentését.” (101.).
Látható tehát, hogy az Önarckép konvex tükörben egy problémagazdag, nagy nyelvi erővel rendelkező kötet, amelynek a posztmodern kánonban elfoglalt előkelő helye szilárd alapokon áll.
Mégsem tudom, bár „szakmailag” méltányolom, „olvasói” szempontból a maradandó olvasmányélményeim között elhelyezni az Önarcképet. Sajnos nem tudok jobb szót találni Ashbery verseire, mint hogy túlírtak. A költő a kötet majdnem összes versében (talán csak a kifejezetten tömör Városi délután a kivétel) elveszik a saját – egyébként virtuóz és sokszor gyönyörű megoldásokat eredményező – hasonlat- és metaforaalkotásában. Amivel csak az a baj, hogy ez a burjánzás a fókusz rovására megy. A szövegek, ahogy elkezdenék egy téma köré csatornázni az olvasó figyelmét, hirtelen egy teljesen más irányba indító képet vagy gondolatot hoznak a vers terébe, ami kizökkent az értelmezési folyamatból. Persze a kizökkentésnek is van jól sikerült verziója, de az akkor működik igazán, ha ettől a szöveg provokatív lesz, nem szimplán diffúz.
Sajnos egyet kell értenem Irvin Ehrenpreis-zal, a kötet kortárs kritikusával abban, hogy emiatt néhol tényleg idegesítőek tudnak lenni ezek a versek; még ha azzal, hogy semmiről nem szólnának, nem is értek egyet. Mert szólnának – csak ez a diffúz szerkesztés (vagy épp szerkesztetlenség) szinte befogadhatatlanná teszi őket. Persze, ez a széttartást eredményező túlírtság magyarázható azzal, hogy a kötet nyelvileg-formailag is színre viszi azt a középponttalan, fragmentált posztmodern kondíciót, melyről beszélni próbál. Azzal együtt, hogy ezt az álláspontot védhetőnek érzem, azt is gondolom, hogy ez a forma a versek valódi, intuitív befogadhatóságát teszi nehézkessé. Ez a nehézkesség okozza ugyanis a szövegek „idegesítő” voltát – ami különösen azért baj, mert ezzel a szövegek a fentiekhez hasonló, valódi hangsúllyal rendelkező sorairól vonódik el a figyelem.
A fentiek miatt Ashbery elhíresült kötetét messze nem tartom hibátlan alkotásnak. Tudatosnak viszont annál inkább. Hisz mi más várható el egy olyan szerzőtől, akinek saját bevallása szerint a végső célja egy olyan vers megírása, melyről „a kritika képtelen egyáltalán bármit mondani”.
[1] Kulcsár-Szabó Zoltán: Szövegtükör. In: Metapoétika, Kalligram, 2007.
