Kicsi a bors, de erős: Döntős rövidfilmek az idei Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválról

A 2020-as Anilogue jó szokásához híven a világ legkülönbözőbb pontjairól szállította el hozzánk az animációs filmeket, és ennek megfelelően elképesztően színes felhozatallal büszkélkedhet. A következő cikkben az idei Versenyprogram A szekciójának nyolc alkotásáról szólunk, amelyek – a többi fesztiválfilmhez hasonlóan – a Toldi Távmozin keresztül voltak elérhetők. Ebben a „csoportban” a 16+-os, azaz felnőtteknek szóló animációk szerepeltek (a gyerekeknek szóló animációkat korcsoportokra bontva, külön szekcióban díjazták). November 28-án, szombat este pedig az is kiderült, melyik alkotás nyerte el a Best of Anilogue Awardot és a közönségdíjat – cikkünkből ez is kiderül.

Idén a verseny döntőjébe került animációs rövidfilmeket három szekcióba osztva tudtuk megtekinteni, amelyek közül az elsőbe egy magyar, egy észt, két norvég, két német, egy svájci és egy svéd alkotás került. Arra a változatosságra és különleges sokszínűségre viszont nem lehetett előre felkészülni, amit ez a nyolc produkció nyújtott. Mindegyik rövidfilm más animációs technikát alkalmazott, más témát és üzenetet választott, és az atmoszférája, hangneme is mindegyiknek egyedi és a többitől élesen elkülönülő. Így ebben a különösen sokoldalú csomagban kaptunk zord, szívfájdító, de bájos és könnycsalogató gyöngyszemeket is, elgondolkodtató, lélekemelő vagy éppen humoros alkotásokat, de olyat is, amit nem feltétlenül kell a klasszikus értelemben megértenünk, sokkal inkább csak átadni magunkat az absztrakt formáknak és hangulatoknak. És most vessünk pár pillantást egyesével ezekre a terjedelmükben ugyan apró, de jelentőségükben annál nagyobb csodákra:

Pá, kis panelom! / Bye Little Block! (Darabos Éva, Magyarország)

A Pá, kis panelom! Darabos Éva diplomamunkája volt tavaly a MOME-n, idén pedig már döntős a felnőtt animációs rövidfilmek szekciójában. A kiindulópont, hogy történetünk főhőse megtudja, vevő jelentkezett lakására, így már biztos: el kell hagynia kis panelét. Egy könnycsepp gördül le az arcán, ami leérve a teraszról hatalmas betonkönnycseppé változik – és ezzel csöppenünk bele a lakótelepi élet absztrakt, szürreális víziójába. Eleinte furcsa és kissé nyomasztó ez a vízió, ám ahogyan fokozatosan érzünk rá ennek a világnak a működésére, már nem keressük benne a logikát, a miérteket, csak hagyjuk sodródni magunkat ezzel az alternatív valóságképpel. 

A Pá, kis panelom! persze nem teljesen valóságtól elrugaszkodott: rövid időtartama ellenére tömve van szimbólumokkal, metaforákkal, valamint jónéhány tipikus panellakó figuráról kapunk jól felismerhető, mégis szokatlanul ábrázolt jellemrajzot. Például a lakótelep padjain ücsörgő és csacsogó idősekről; az aktatáskás fazonról, aki csak vonszolja át az életét egyik napról a másikra; vagy a tacskójával élő idős nénit, akik minden nap kora reggel felkerekednek, hogy együtt látogassák meg a sarki közértet. A Pá, kis panelom! elénk tárja Darabos Éva határozott, markáns érzeteit és képzettársításait, erőteljes belső világával együtt. Mindezek pedig rengeteg geometrikus és absztrakt forma, gyakran túlzó arányok és figurák képében mutatkoznak meg ebben a szürreális alkotásban. 

The Wings (Riho Unt, Észtország)

Riho Unt humoros bábanimációját az észtek egyik nemzeti büszkesége, Eduard Bornhöhe ihlette. Jaan Tatika, a feltaláló mindenáron le akarja győzni a gravitációt, hogy az emberek is képesek legyenek repülni. Ennek érdekében levelezést folytat Leonardo Da Vinci szellemével, akinek tanácsait figyelembe véve talál ki újabb és újabb ötleteket a mesterséges szárnyak kifejlesztésére – a csűr tetejéről való szárnybontogatásokat a megzavarodott tyúkok kísérik figyelemmel minden alkalommal. 

Mindeközben Jaan felesége elhanyagolva érzi magát. A hitvesi ágyban lapozgatja a fotóalbumot, melynek tanúsága szerint férjével egykor boldogok voltak, még mielőtt Jaan az egész életét feltette volna a találmányaira és kísérleteire. A feleség végső elkeseredésében el akarná hagyni a férjét, amikor Da Vinci szelleme közbeavatkozik, és váratlanul a nővel is felveszi a fonalat. Bár a zseniális tudós továbbra is segít Jaan terveiben, talán éppen ő lesz az, aki felnyitja az emberiség (de legalábbis Jaan) szemét, bebizonyítva, hogy a világmegváltás mellett néha az is elég, ha megbecsüljük azt, ami már a miénk. És hogy erre ne akkor kelljen ráébrednünk, amikor már lehet, hogy késő.  

Mother didn’t know / Mor visste ingenting (Anita Killi, Norvégia)

A Mother didn’t know egy álomszerűen kivitelezett, feszült animáció a gyerekdepresszióról. A nehéz témaválasztás ellenére mégis azt érezzük, hogy amit látunk, akár egy álom is lehetne, aminek oka egyrészt az az erőteljes szimbolizmus, amellyel a témát tálalja a film, másrészt a sötét, nyomasztó, mégis hangulatos és esztétikus képi világ. A főszereplő kislány egy hatalmas, sötét és üres hordó alján él teljesen egyedül, mindössze néhány halott madár és egy bicska társaságában. A hordó peremén, emeletekkel feljebb egy bácsi éldegél, aki figyelemmel kíséri a kislány életét, és néha leküld a lánynak egy élő madarat, ami azonban ahelyett, hogy repülne, csak holtan lezuhan a hordó aljára. Ez pedig csak még mélyebbre taszítja a lányt a depressziójában. Egy nap azonban egy ilyen madárka földetérése után mintha mocorogni kezdene: erre a lány egy kis felcsillanó reménnyel figyel fel, és megpróbálja repülésre bírni a madarat.

Az animáció képi világáért a stop motion technika csodálatos nagymestere, Jens Jonathan Gulliksen volt a felelős, akinek többek között a Fantasztikus Róka úr (Wes Anderson), a Halott menyasszony (Tim Burton), a Frankenweenie (Tim Burton) és a Hiányzó láncszem (Chris Butler) animációját is köszönhetjük. Ennek ismeretében máris adja magát, hogy a Mother didn’t know is egy gyönyörűen kivitelezett animáció, ami emellett még – a témához tökéletesen illeszkedve – zord, sötét és álomszerű is. Bár mivel teljes egészében metaforákban, szimbólumokban mutatja be a témát, nem feltétlenül egyszerű rájönni, mi is áll a hordóban élő kislány történetének hátterében. Viszont ha rádöbbenünk a megfejtésre, az egyszerre ér fel egy heuréka-érzéssel és egy brutális gyomorszájon ütéssel. Nem meglepő tehát, hogy Nancy Denney-Phelps, a zsűri egyik tagja Anita Killi filmjét részesítette külön elismerésben. 

Pearl diver (Margrethe Danielsen, Norvégia)

A Pearl diver számomra elsősorban az elszigetelődést és az elszemélytelenedést fejezi ki, valamint a kapcsolatok felépítésének és ápolásának nehézségét – persze mondanom sem kell, hogy ez a film is nagyon sajátos módon ábrázolja mindezt. Cselekmény szinte nincs is: három figurát látunk (egy pingvint, egy jegesmedvét és egy sünt), akik egy szót sem szólnak egymáshoz, így a központi hangsúly azon van, ahogyan viszonyulnak (vagy inkább viszonyulni próbálnak) egymáshoz. A jegesmedve és a pingvin egy aprócska jégtömbön áll, ami kettejüknek is alig elég. Látjuk, ahogyan egyikük próbálna érzelmet kifejezni a másik felé, de a másik ezt elutasítja. És egyszer csak a jégtömb kettészakad, ők ketten pedig elsodródnak egymástól.

Ezzel párhuzamosan egy kis sünt látunk, aki egy lufival próbál barátságot kötni. De minden próbálkozása kudarcba fullad, mert ahányszor elég közel kerülne hozzá a lufi, az kipukkad. De a sün nem hagyja annyiban: ahányszor csak szükséges, megragasztja a lufit, és újrapróbálkozik. 

Sok plusz értelmezést mindehhez nem kell hozzáfűzni: a Pearl diver csöndesen szomorú és egyben szerethető alkotás, amely elgondolkodtat: a szereplő- és helyszínválasztás miatt azonban nem „csupán” az emberi kapcsolatok, de a környezetben okozott károk és a globalizáció is könnyedén beugorhat a film során. Mindezek elegye pedig egy szívszaggató és érzékeny alkotást eredményezett.

Ties (Dina Velikovskaya, Németország) 

És most lehull a lepel, ugyanis a Ties az az alkotás, amely az idei versenyprogram győztese. A zsűri tagjai egyhangúlag ítélték oda neki a Best of Anilogue díjat, majd a közönségszavazatok összeszámlálása után kiderült, hogy a nézők többségének is ez az alkotás tetszett a legjobban.   

A Ties győzelmében nincsen semmi meglepő. A különleges és szokatlan technikát alkalmazó animáció első pillantásra megdöbbent a minimalizmusával: a rövidfilm fekete-fehér, mivel úgy tűnik, mindent és mindenkit drótokból, huzalokból alkottak meg a készítők (ez esetben tehát a ’ties’ jelentése csomó). A történet mondanivalóját tekintve ez pedig egy hatalmas ötlet, ugyanis egy lányról és szüleiről szól. Előbbi elköltözik otthonról, ám mielőtt beszállna a taxiba, a hinta egy kiálló „drótja” beleakad a lány szoknyájába, így az akaratlanul is húzza maga után a drótokból és csomókból felépült szülői ház folyamatosan kibomló részeit – régi képeket, a családi étkezőasztalt, könyvespolcot, sőt végül az apukát is. Így, a tartalmat tekintve tehát már nem elsősorban ’csomóként’, hanem ’kötelékként’ értelmezhető a cím. 

Velikovskaya lúdbőrzős ötletességgel jeleníti meg ezzel a módszerrel a „kirepülés a fészekből” érzést és az elszakadás nehézségét mind a szülői, mind a gyermeki oldalról. A kreativitás mellett az is a film sikere mellett szól, hogy nem szájbarágós, mégis egyértelmű az üzenete, ami ráadásul egy olyan üzenet, amivel sokan tudunk azonosulni. 

Sommerregen (Julia Skala, Oscar Jacobson, Németország)

A Sommerregen apró problémákkal indul, amikkel a hétköznapokban találkozunk. Beborul az idő, elered az eső, majd egyre jobban esik, az esernyőnket felkapja a szél, a kocsik ránk fröcskölik a tócsa vizét, majd végre hazaérünk a biztonságot nyújtó otthonba. Vagy mégsem? 

A történet főhőse egy nő, akinek belső vívódását az egyre fokozódó külső hányattatásokkal párhuzamosan mutatja a film. Ez a belső vívódás is alakot ölt a történetben, méghozzá egy aprócska nő képében, akinek eleinte csak a bokájáig ér a víz, majd a térdéig, a derekáig, míg végül – arányosan a külső problémák mértékével – a képernyőnk tetejét is ellepi a víz, hogy a nő már levegőhöz se jusson. A film valóságában mindeközben azt látjuk, ahogyan a nő lakását fokozatosan árasztja el a kintről betoluló esővíz, a plafonon átázva, majd betörve, az ablakokat kiszakítva. 

Ami nyári zivatarnak indul, egyre súlyosabb viharrá alakul, ez pedig – az én olvasatomban – a nőnek egy nem konkretizált, de komoly és tragédiába fulladó valós problémáját képezi le. Hogy ki mit helyez a nyári záporból viharba forduló metafora helyébe, azt a film a nézőre bízza. A végkifejletet viszont már nem: a Sommerregen egyértelműen állást foglal amellett, hogy az elengedés és elfogadás szinte minden helyzetben gyógyír lehet. 

Signs (Dustin Rees, Svájc)

A Signs egy rendkívül különleges darab (számomra legalábbis a legkiemelkedőbb még egy ilyen nívós társaságban is), amely a maga egyszerűségében, egyetlen szó elhangzása nélkül mesél az emberi kapcsolatokról. A főszerepben egy férfit látunk, akinek munkája, hogy a kivilágításokat, neonfényeket felkapcsolja éjszakánként, de ennek során általában semmibe veszik – eltörik vagy ellopják a kis létráját, félrelökik vagy észre sem veszik. Minden reggel, mikor hazaér, visz az alvó feleségének egy bögre kávét, majd elalszik. Nem sokkal később a feleség ébred fel, aki pedig nappali műszakos egy irodában. Mikor hazaér, a férj még alszik, majd pár óra múlva ő indul munkába. Így él egymás mellett a házaspár: hiába osztoznak egy lakáson és egy ágyon, sosem találkoznak, sosem beszélnek, apró jelzésekkel mégis érzékelteti a film, hogy a megszokásba hajló törődés továbbra is ott van közöttük. A feleség minden reggel elpakolja a férj levetett ruháit, és a férj is ugyanígy tesz este a felesége holmijaival. 

Egy nap azonban bekövetkezik a változás: a feleség ruhái nincsenek rendszeres rendetlenségükben a földön, a férj pedig nem érti, hogyan lehetséges ez, miért törhetett meg az évek óta tartó biztos rutin. Másnap ugyanúgy nincsenek holmik a földön – ekkor a férj, megtörve a megszokott kerékvágást, hosszú évek óta most először lámpát gyújt, és a felesége mellé telepszik: végre újra egymásra néznek, újra találkoznak. A Signs az a fajta egyszerre érzékeny és szemfelnyitó film, amit nézve az ember azt érzi, jobbá akarja tenni a világot, de legalább a film főhőseihez hasonló, becsületes, a társadalom cibálta kisemberek életét. 

Something to remember (Svédország)

Niki Lindroth von Bahr korunk egyik legkülöncebb animációsfilm-rendezője, akinek kézjegyévé vált a stop motion technika és az állatok szerepeltetése, akiket emberekre jellemző hétköznapi élethelyzetekbe helyez, valamint a melankolikus éneklés mint kommunikációs eszköz is gyakori az eszköztárában – ez utóbbi úgy 2-3 éve jellemzi a munkásságát. Ezek a hozzávalók pedig többnyire – mily meglepő – szokatlan végeredményhez vezetnek. 

A svéd rendező talán leghíresebb munkája a 2010-es Tord&Tord című animáció, David Bowie utolsó klipjében pedig jelmeztervezőként dolgozott. Az idei Anilogue-ra érkező Something to Rememberben megvan az összes, fentebb felsorolt jellemvonás: vannak benne emberi jegyekkel felruházott állatok (sőt, az egész rövidfilm arra épül, hogy embereket helyettesít állatokkal), melankolikus dalolászás, mindezek eredményeképpen pedig groteszk hangulat és fekete humor. Az állatkertben pufidzsekiben nézelődő madarak, apa és fia, valamint az orvosnál sóhajtozó, már magát temető meztelencsiga is teljesen szokványos jelenség egy Niki Lindroth von Bahr-filmben, aki végletekig szokatlan módszereivel beszél a hétköznapokról, társadalmi körképet festve rólunk, emberekről – állatok tolmácsolásában. 

Képek forrása: az Anilogue Facebook-oldala