„A város jobbat érdemel” – Batman: Fehér Lovag

Az tesz hőssé, amit az igazságért teszel, vagy az, amit a gonosztevőkkel? Az tesz hőssé, aki lenni akarsz, vagy az tesz menthetetlen bűnössé, aki egykor voltál? Válhat-e az ember közellenséggé, ha a jó ügyért tesz durván és önfejűen, és válhat-e ünnepeltté, ha jó ügyet üldöz, de aljas önérdekből? És mivé válik körülöttük városviláguk, aminek utcái, lakói folyamatos életveszélyben élnek két megszállott magánháborúja alatt? Ezekre a kérdésekre keres – és nyújt! – válaszokat a Fehér Lovag, minden idők egyik legmaradandóbb Batman-története. Nem is akármilyeneket. Füligszáj és szarvak fel! *A kritika enyhe spoilereket tartalmaz.*

A legendás felnőtt, műfaji, szerzői és korhatárokat feszegető Vertigo imprint helyét átvevő DC Black Label széria alig múlt 2 éves, de máris kultikus sorozatokat tudhat istállójában. A diadalmenet a Batman: Damneddel kezdődött, a Three Jokersszel folytatódott, ma pedig olyan, az egész piacot és szakmát tűkön ülve tartó sorozatokat hoz, mint a The Last God, az American Vampire 1976 vagy a Sweet Tooth: the Return. Kiadóközelibb, szorosabban tartott, ám brutális, mély benyomásokat hagyó címek ezek, amik máris átformálják a kortárs képregényről alkotott mércéket és fogalmakat.

Jack rémálomra ébred.

A vonal talán legnagyobb (és legváltozatosabb) visszhangot kiváltó tétele Sean Murphy saját Elseworlds (Másvilágok) sztorija, egy általa újraírt, mocskos-kopott, ‘70-es évekbeli akciófilmposzterekről leugró, alternatív Gothamről, és a benne tomboló, veszélyes, erőszakos… hősökről? Bizony. Egy városról, ahol (az egykori) Joker vállalja fel, hogy rendet tesz, miközben Batman (úgy tűnik, kiérdemelten) zuhan az köztörvényes bűnözővé válás felé. A Fumaxnak hála idén végre hazánkba is eljutó Fehér Lovag a kánon felforgatását tűzi ki céljául, és a Batman-mítosz szívszorító felforgatását ígéri. Bár a peremeken szétforgácsolódik, a mély vitákat robbantani képes részeken pedig elvékonyul és gyorsan továbblép, a nagy egész, akárcsak Gotham, mégis lenyűgöző.

Izmos a nyitány és úgy zúdul ránk, mint Bat-tank a háztetőkre. (Konkrétan.) A rajongás rémítő mélységeiről prédikáló Joker egy légdeszkán húzza a csíkot Batman, Éjszárny és Batgirl elől Gotham lepusztult külvégén, Backporton át. Első blikkre cilingár hipster, nagydumás bonviván – EZ a Joker inkább közveszélyes trickster, mint tömeggyilkos pszichopata. Bruce sutba vágja az óvatosságot, balesetet és sérüléseket okoz az útjába kerülő munkásoknak, majd a rendőrség (és egy telefonkamera) szeme láttára kegyetlenül péppé veri az ellenállni sem tudó Jokert. Amaz felveti, hogy csak a gyógyszerek választják el őket az őrület ködén át, erre Batman fulladásig töm az arcába egy marék ismeretlen tablettát. Az „I can’t breath” profetikus szavai Joker ajkán Eric Garner 2014-es, George Floyd 2020-as, rendőri erőszak okozta halálát idézik, melyek világszerte tüntetéseket robbantottak ki – és innentől már tudjuk, hogy tele leszünk politikai felhangokkal és az áldemokrata, Rend & Erő értékeit valló hatalom kritikáival.

„MI vagyunk az igazi Dinamikus Duó, én vagyok a legnagyobb rajongód” – visszhangzanak Joker szavai a tetthelyet könyékig véresen elhagyó, fogcsikorgató Batman fülében. Éjszárny, Batgirl és Jim Gordon felügyelő arcára őszinte döbbenet és undor ül ki. A kálvária nem itt kezdődik – ez pusztán az első dominó egy hatalmas játszmában. Innen minden csak dől, dől össze, egyre gyorsabban és pergőbben.

„Nem… kapok… levegőt

Legalábbis Batman körül. Murphy egy roppant finom írói bravúrral él: ez ugyanis, ahogy címe is tudatja már, elsősorban nem Batman története. Ez a sztori Jack Napieré: a gyógyszerektől váratlanul józanságra ébredő bukott komikusé és lángészé, aki oly régóta Jokerrel egy testbe zárva él, s akiből a Joker nevű szörnyeteg kifejlődött egykor, megannyi törés és szerencsétlenség eredményeképp. A Joker testében lakó, “normális” és eredeti, (most már) másik személyé: meglepő húzás, hogy a Joker pszichózisának gyökere itt nagyon világosan a személyiséghasadás.

Amíg más Batman-sztorikban Bruce belső narrációja vezet, és az írói távolba látásának hála pislanthatunk csak (külső szemlélőként) a gonosztevők terveibe, itt épp fordítva állunk: a narráció mindenki előtt Jacket követi, és Batman fejébe nem látunk bele, mindössze (egyre veszettebb, ingerültebb) tetteinek, makacsságának, brutalitásának, hideg dühének lehetünk elborzadó tanúi. A (sérült, intrikus anti)hős itt tényleg Jack, és a fináléig a történetszövés és -keretezés egyértelműen az (anti)villaint megillető módokon ábrázolja Brucet. Az olvasó éppúgy a sötétben marad elnézve tetteit, mint bárki más, aki segíteni akar neki, vagy megítélni kényszerül őt. Mi sem tudjuk, hogy éppen végleg elhatalmasodik rajta a harag és a vérszomj, vagy ha az lesz a legjobb, ha ezek ellenére is bízunk benne és a hosszú távú terveiben (amiket újabban, nos, nem sző). Ez a „felcserélt kamerakezelés” bravúrosan megy egyszerre alá és ellen az elvárásainknak.

Jack Napier ugyanis tényleg új karakter a Denevér-kánonban. Megismerjük vívódását, mélyen eldugott szükségét a kötődésre és a bizonyításra, eddigi őrülete által csak részben kiaknázott zsenijét. A benne élő Joker pedig kellemesen más, mint az eddigiek. Laza, szinte punkos ruhatárú, pompadúr-sérós, lila bal szemében pedig örökké egy denevér-logó csücsül, megszállottságának szerves megtestesüléseként. Ez a másutt sokat emlegetett megszállottság Batmannel most nem merő provokáció, fanatikus fanboyok lelkének tébolyult sötétjébe láthatunk bele a szokatlan szemek fenekén. Ő maga olvassa Batman fejére, hogy csak fegyveres rablást tudtak eddig rábizonyítani, még azt is feltételezhetjük, hogy nem ölt! Mégis, még így is rohadt félelmetes…sé válik a sztori előrehaladtával. Sajnos az olyannyira belengetett morális tengelyt az írás nem viszi falig, hamar kezdjük megismerni Jack valódi motivációit, de sebezhetősége, vágya a nyugalomra, irányításra és boldogságra, és egyre kétségbeesettebben kontrollált öngyógyszerezése tanújaként nem tudunk nem szurkolni neki. Is. Szurkolunk eközben Batmannek is, bár egyre kevésbé lelkesen: látjuk, hogy bármekkora manipulatív szentfazék, Napier vádjai szép lassan igaznak bizonyulnak, Bruce pedig maga alatt vágja a fát. Egyre érzéketlenebb, durvább, egyre türelmetlenebb, s lassan kiderül az is, miért képtelen fékezni magát… 

Állj! Mindenki vissza!

A rendőri korrupció és az „önkényes törvényalkalmazás” (lepusztulni hagyott Backport, működni hagyott Batman, szabadlábon hagyott sikkasztók és kétes alakok a városi tanácsban – bár eggyel se találkozunk –, kézi vezérléssel működtetni kívánt, frissen kipucolt, de még mindig megvetett rendőrség, s az, ahogy Gordonnak is megparancsolja a felettese, hogy hozza be Napiert, nem érdekli, mibe kerül) az igazi ellenség, nem csak Napier, de Gotham mögé álló népe szerint is. Batman egy outlier, akaratlanul is a külső tengelye, ugyanakkor egy önkéntes szimbóluma is ennek a jogrenden kívül “működő”, veszélyes igazságosztó (és: -megtagadó) rendszernek. Egy-két hátborzongató párbeszéd során még az is kiderül, hogy bár nem ismeri a korrupció mélységeit, és nem részeltet a javaiból, mégis, igenis elfogadja ezt a rendet, nem hisz a jog és a törvények uralta Gothamben, se abban, hogy más is képes (vagy akár jogosult) lehetne rendet tenni benne. A Fehér Lovagban Batman karaktere saját mocskos gyökereihez ér vissza: az öntörvényű igazságosztó “vigilante” veszélyes archetípusához. E ponton kénytelenek vagyunk felülvizsgálni saját igazságérzetünk helyességét – és Batmanét egyaránt.

Sean másik két „írói batarangja” a referencialitás és a szubverzió. Egyfelől ez a Gotham, amit vizuális esztétikája gyönyörű egységbe kovácsol, valójában montázsa a Batman-mítosz különböző korábbi leképezéseinek. Joker (ismét) Jack Napier alakjában bukkan fel, ill. tér vissza az émelyítő józanság világába (Jack Nicholson karakteréhez és a klasszikus Going Sane Batman-történethez visszanyúlva), Backport bevezetése a szettingbe ismét az utcai és kikötői bunyók valójába rántja az egzotikus szuperbarlangokba szokott mítoszt, a hipererőszakos, marcona bunkó Batman megnyilvánulásai (és állvonala) visszanyúlnak Miller és Sienkiewicz Sötét Lovagjaihoz, a mord Bruce és a vihogó Joker eszmecseréi Kevin Conroy és Mark Hamill legjobb pillanatait idézik, és akkor a rajongói könnyeket fakasztó batmobilos kivonulás még hátravan. 

„Egy légfrissítő viszont nem ártana. Szantálfa?”

Másfelől minden egyes szereplő legalább egy téren másképp (legrosszabb szokására, gyengeségére, elfojtásaira hallgatva) viselkedik, mint ahogy várnánk tőlük több évtized Batman-olvasása után. Bullock vérmes és bulldogszerű, a kortárs Harley impulzív, szociopata vágyfantáziából rideg terroristává vedlik át, a klasszikus pedig okos és szerelme mellett kitartó társsá, Duke Thomas most nem komor tiniként lesz a szomszédsága védelmezője. Jim Gordonnál végre-valahára betelik a pohár Batmannel szemben; Dick Greyson bőrdzsekis badass, aki keserű beszólásokkal és temetéseken lehúzott töménnyel kompenzálja lázadásra cserélt apakomplexusát; Barbara Gordon pedig szinte naiv, törődő, optimista – és nem fél megmondani a magáét, akár Bruce-szal szemben is feláll. Öröm nézni, ahogy kiosztja marakodó csapattársait. A női szereplők végig mind kompetensek, öntudatosak és az előtérben mozognak itt. 

Murphy brillírozik a karakterdizájn terén is: az újratervezett jelmezek egyszerűek, de korszerűek. Bruce egyszerre kecses és nehéz, áramvonalas ragadozónak tűnik, amihez a rövid motoroskesztyű, a feltűrt gallér és az egyre elvadulóbb borosta egy melós bunyós brutalitását nyújtja. A később bejövő Gothami Terrorosztagos uniformisokon minden karaktert követnek vezérszíneik, gyönyörű látni, hogy bárki száll be az alakulatba, megkapja a maga árnyalatát. Látjuk és érezzük, hogy ez nem alkalmi összeállás, ezek a lehetetlen alakok most tényleg egy eltökélt csapatként fognak odavágni a bűnnek, egymás helyett. Egészen megható, amikor a legváratlanabb gothami arcok is felöltik a mellényt.

Mindezeken át kiviláglik a képregény másik nagy húzóereje: a vizualitása. Sean írja ÉS rajzolja az egész művet, de Todd Klein ízléses, ezt a korszerűen gritty Gothamet tökéletesen kiszolgáló betűszedése és Matt Hollingsworth főleg alkonyi színpalettája kerekítik ki azt. Dúskálnak az izzó narancssárgák, az egyre közeledő vérontásig a perifériákon villogó pirosak, és velük szemben (nem csak, mert Joker alapszíne) a sejtelmes, nyomasztó, hűvös éji lilák… Ha ehhez hozzácsapjuk a karakterek színezését és az utolsó 2-3 részben gyökeresen megváltozó, magából kifordult városi palettát, kitűnik, micsoda narratív eszközzé emeli a színhasználatot két remek rajzoló. Sean azonnal felismerhető, „stilizáltan realista” stílusa egyszerre idéz poszterillusztrációkat, ponyvahősöket és az örökbecsű 1994-es Batman rajzfilm Bruce Timm-i alakjait, mégsem válik egy pillanatra sem rajzfilmessé, pláne gyermeteggé. A szereplők vonásai lecsupaszodnak a legkifejezőbb vonalakra, sűrű satírok inkább a látóperem vizuális zajához társulnak, ezzel is mélyítve Gotham porosságának, kopottságának, ziláltságának érzetét. A gyakran széteső, eleve aszimmetrikus, inkább folyamatábrákra, mintsem szigorú gridekre emlékeztető panelkezelés (vagy a panelek teljes hiánya fojtogatóan zsúfolt nagytotálokon), a képszerkesztés szinte észrevétlen átlós, feszült dinamikái, és a gótikára jellemző függőleges térkezelés szélsőséges váltakozása a mozivásznak szűkös-de-széles, egy irányba mozgó paneljeivel, megannyi mélyre tett súlyponttal, mind a sötét metropoliszban vagy saját „biztonságos” tereik magányában elvesző, majd azokra dühödten sújtó alakok sorát vázolják fel. A fejezetek (lapszámok) borítóira nem kerül felirat, fantasztikus summák, előzetesek és átvezetők ezek a sűrű portrék két taktus között, az új rész “eleje” egy kiemelt mondat az elkövetkezőkből, egy fekete-fehér állókép közepén – ez a fajta tagolás drámaivá, egyben tévésorozat-szerűvé is teszi a fejezetek folyását.

E mesterfogásokra szükség is van, ugyanis a Fehér Lovag, történetvezetése szempontjából, már messze nem tökéletes. Egy lassan induló hard-boiled detektív- és megváltástörténet felől egyre gyorsabban egy Ready Player One jellegű tempóba (és látványorgiába) sodor, ami eltereli a figyelmet arról, hányszor nyúl a sztori „kézenfekvő hasznos véletlenekhez”. Ugyanis a lelkes felforgatás során túlmegy a karakterek új, „valódi” mozgatóinak feltárásán, és idővel a vaskalapos Batman-mítosz szerint elképzelhetetlen távokat vagy már nagyon meredek, majdhogynem stílusidegen „csavarokat” (vagy inkább kicsapongásokat) enged meg magának. Napier mégiscsak kiüti az amúgy súlyosan sérült és kimerült Batmant – aki ledobta az szerszámövét ellene… Senki nem világítja át Napiert, mikor az politikai pályára áll, nincsenek oknyomozók, se politikai ellenfelek a sarkában, a nép pedig (tényleg) nevetséges gyorsasággal bekajálja a megtérést… A rendőri korrupció, amit annyit emlegetnek, csak egyszer villan meg közvetlenül… Egyes helyeken túl elmés (Napiert többen ugratják a sminkeléssel, ehhez képest mikor Joker kibújik belőle, egyik pillanatról a másikra ÁTVÁLTOZIK – ami durván ellentmond a maga módján realisztikus szettingnek), másutt pedig meghökkentően együgyű (a széria „főgonosza” fájdalmasan ötlettelen; a Batmobil-szervizelés közben nem tűnik fel a szakiknak, hány alkatrészt és patentet hasznosítanak a Wayne Művek gyártmányai közül; még Gordon is rájön, hogy Bruce finanszírozza a Batman által okozott károkat, mégse köti össze a pontokat. És azt se hiszem el, hogy a gothami alvilág minden egyes tagja gyanútlanul megitta a toastot Napierrel, ahelyett, hogy a torkának esett volna a Joker egykori birodalmáért, vagy rajtaütést szervezett volna a találka helyére). 

Értjük, hogy a gyorsan ítélő nyilvánosság bedől a karizmatikus és morális fölénybe jutó Napier (sz)ámításának (vagy már maga is hinni kezd az állítólagos elveiben?), értjük, hogy ennek roppant aktuális üzenete van (a tévés bemondók felismerhetően az egykor neves elemzőpáros, a CBS The Morningját vezető konzervatív Charlie Rose és progresszív Gayle King gothami alteregói), de a sebesség és könnyedség, amivel ez sikerül, miközben a gyilkos tréfákba minimum rokkantak tömegei kéne készüljenek lincselni őket az utca túlfelén, egyszerűen népmesei, egyáltalán nem illik e sztorihoz.

Szavazz rám! Terrorista voltam, de a többiek politikusok.

Akár 2 teljes számot megérdemelt volna Napier közéleti felfutása – ahogy egy populista politikus születését látjuk személyében, legalább olyan ijesztő és időszerű, mint egy Joker-tréfa… Munkáspózokba áll, felgyűri az ingujját, egész arcos vörös molinók előtt feszít, elit kapuőröket emleget. Főleg, mert egyre világosabb, hogy igaza van – de az is, hogy nem (csak) Gotham felvirágoztatása hajtja, hanem hosszú játszmát tervez, amihez a városi tanácsi tagság „csak”(?) egy alkatrész. Plusz azért elfért volna emellett Harley színeváltásának hosszabb taglalása és a Batman lelke sötét barlangjának feltárása is. 

Sean Murphy kétségkívül korunk egyik legnagyobb rajzolója (ahogy ezt a Punk Rock Jesusban, az American Vampire 2 alcímében és a frissen hazánkba eljutott Tokyo Szellemében is bizonyítja), s bár mintha történetszövése is vizuális alapokra épülne, íróként is tehetséges… de még van hova fejlődnie. A képregény sorozatosan próbára teszi a kétkedésünk felfüggesztését, sokszor sok dolog kényelmesen és gond nélkül összepasszol a szereplőinek. Engem szerencsére az erős karakterírás és a lenyűgöző flow elvitt magával: ha négyszer is felcsendül az ember fejében a Batman-dallam, az egy jel. Ehhez Sepsi László a hazai közegben szokatlanul színvonalas, igazán élő fordítása is hozzájárul!

A véghajrá az utóbbi évek „hosszú csata mint verseny/karnevál” kliséjének (amúgy roppant élvezetes és látványos) forgatókönyvét követik, bár itt röpködnek a már öncélúan awesome és hihetetlen fogások, de még belefér. Lélekemelő élesben látni együtt dolgozni olyan karaktereket, hősöket, antihősöket, zsarukat, bűnözőket, maszkban és anélkül, akiknek ez a megtiszteltetés talán évtizedek óta kijárt volna már. Minden mellékszereplő megkapja a maga kis diadalát, még ha ez sokba is kerül nekik. Különösen szép és egyáltalán nem felesleges Dr. Fagy (ill. Fries) tragikus történetszála, Alfredé pedig a történet ékköve, és a Wayne család körül sötét felhőkként gyülekező titkok is megágyaznak a folytatásnak. (Ami már meg is érkezett: a Curse of the White Knight bemutatja Azrael, a Bosszú Angyala saját verzióját, és az eltitkolt múlt felfejtésével s az elszámoltatás terhével jár haláltáncot. Dr. Fagy különszáma felvezeti, Harley Queen új, saját sorozata pedig folytatja az Átok regéjét. Reméljük, nemsokára itthon is!)

❤️ Bűn & Bohóckodás ❤️

Közülük is külön kiemelkedik Harley Quinn újrafeltalálása, illetve a régi (a rajzfilmből származó, kezeslábasos, bohócsipkás, kislányosan elragadó és játékos) és az új (az Öngyilkos Osztag óta elterjedt, copfos, forrónacis, trendi pszichopata whatever ribanc) Harley Quinnek szétválasztása, s a különbség magyarázata. Annyira meglepő és egyszerűen nagyszerű húzás ez, hogy azt se bánnám, ha kánonba emelnék. A „két Harley” markáns eltérése után mindkét végletben elmerülünk: az előbbiben egy, a párjáért tűzön-vízen át küzdő, betonkemény és hihetetlen agyú nőt, az utóbbiban egy gagből valós fenyegetéssé növekvő élvhajhász szörnyeteget ismerhetünk meg. S bár a szerző világossá teszi, számára melyikük az „igazi” Harley, valójában mindkettő az.

A végeredmény sodró lendületű és monumentális. Én 2 ülésben olvastam ki a kötetet, inkább fent voltam hajnalig, nem lehetett letenni. A felszínesen megírt, de érzelmileg megmozgató karakterdráma rohamosan változik egy közepes (itt-ott azért erősen billegő) krimithrillerré, hogy egy nagy team-upra kifuttatott (picit butuska, de teljesen lenyűgöző) blockbuster akciófilmben tetőzzön. Közben elhangzik, ha eléggé figyelünk, minden számban egy nagy hatású, sajna kissé prédikáló párbeszéd is, amik olvastán egyszerre tapsoltam ujjongva, és húztam a számat. Joker Batman markában; Harley és Batman (mind a kétszer); Napier és Duke; Napier választási beszéde; Batgirl rendet rak a családban; az új Harley Jokerről („ő nem csak egy ember, ő maga a buli”); Batman és Gordon az epilógusban. Ezen monológok nagyon régóta értek már, a hivatalos kánonban évek óta kezeletlen, kimondatlan konfliktusoknak adtak hangot, irányt és keretet, de a kivitelezés valahogy színpadias, vagy akár, urambocsá, néhol egész kellemetlenül hollywoodi. Végül az szól a legemberibben, aki ott sincs. (Nem lövöm le a csattanót, olvasd el).

„Batman. Segítened kell.

A központi kérdések azért megdolgozzák a várost és az olvasót is egyaránt. Kicsoda Joker igazán? Kicsoda Batman a maszk ÉS Bruce Wayne arca alatt? Mi történik, ha a Joker megkapja azt a figyelmet, törődést és szeretetet (no meg gyógyszert), ami kihozza belőle az embert? Mi történik Batmannel, ha az ő erkölcsi iránytűje, személyes védműrendszere, amely embernek tartotta meg az álarc alatt, pillanatok alatt összeomlik, és az évek óta gyűlő, epekeserű harag és bosszúvágy gátlástalanul kitörhet belőle – és ellene? Meg tudnak változni? Vagy kiderül, hogy mindig is mások voltak, mint akiknek hittük őket?

Valamiképp persze Gotham és ők is végleg átalakulnak, mire Arkham ismerős kapui bezárulnak utánunk.

Sejthetjük azt is, hogy bármennyi bűn nyomja őket, nem végérvényesen.