Christopher Nolan jövőmozija és az időinverzió: Tenet

Christopher Nolan régóta beharangozott nagy filmje, a Tenet megosztja közönségét: egy részük rajong érte és érti, vagy rajong érte és nem teljesen érti, míg másik részük érti és félresikerültnek tartja, vagy nem érti teljesen, de hasonlóan baklövésnek tartja. Mindegy, melyik csoportba tartozunk, abban talán egyetérthetünk, hogy megéri akárcsak röviden is elmélkedni a filmen, ami már dicséretesnek mondható a mai filmes produkciókat számba véve.

Nolan nem kevés szupermozit tudhat már magáénak, ha csak a Batman-filmeket (Batman: Kezdődik, A sötét lovag, Felemelkedés) illetve a nagy sikerű Eredetet vagy a Csillagok közöttet vesszük, és akkor még nem is beszéltünk eddigi legátgondoltabb filmjéről, a Tökéletes trükkről, illetve a karrierje elejéről két fontosabb filmjéről, a Követésről és a Mementóról. Ennek eredményeképp nem elfelejtendő tény, hogy ilyen alkotások rendezőjének a filmjére egészen másképp ülünk be: tele vagyunk elvárásokkal, keressük a csalódást okozó pontokat, vagy éppen a rendező megmentésére sietünk, esetenként hálából, de akár dacból is. A film első jelenete nagyon ütős, rendkívül jó a zene, és bár nem tudjuk még, hogy lesz-e jelentősége a történéseknek, bele tudunk kényelmesedni az akcióhelyzetek sodrásába egészen addig, míg nem találkozunk az első inverz fegyverrel. Itt még teljesen jól van elhintve a misztikum, nem feszélyez minket, hogy nem értjük a hogyant, azonban később egyre inkább visszafelé sül el ez fegyver.
Főszereplőnk (John David Washington), akinek neve nincs, de néhány jelenetben saját magát Főhősnek nevezi, tényleg egy kiköpött Bond-hasonmás. Számos kritika nehezményezte, hogy semmilyen szinten nincs kidolgozva a karaktere, de ha azt vesszük, hogy mit vállal a film, akkor teljesen érthető döntés. A film vállalása az időinverzió látványos megmutatása, méghozzá úgy, hogy a lehető legmisztikusabbnak tűnjön; nem egyéni történetekre összpontosít, hanem az inverzitás mozi által való megjelenítésére. Mindent erre tesz fel, és emellett csak másodlagosan izgat minket, hogy egyébként a világ megmentése a cél a film történetén belül. Elsődlegesen azon törhetjük magunkat, hogy megértsük azt a fajta idővel való játékot, ami időutazás ugyan, de csak szubjektíven: az inverzitásban az idő ugyanúgy előre felé halad a maga szempontjából, azonban mivel Főhősünk inverz, ezért hozzá képest visszafelé halad. Ha az inverz időben előrefelé megyünk, akkor a lineáris időben hátrafelé, ez pedig lehetőséget ad a kauzalitás viszonyának megfordításához: először látjuk az okozatot és csak aztán az okot. Azonban ha az inverz időbe már úgy megyünk, hogy tisztában vagyunk az okkal, akkor az okozatot könnyen meg tudjuk változtatni, és megakadályozhatjuk a tragédiákat. Az olyan inverz golyók tekintetében pedig, amelyek a mi nézőpontunkból a lineáris időben történnek, de inverzként hatnak (pl. golyó visszapattanása a fegyverbe), azok is ugyanúgy az ok-okozat felborulásának logikájára alapoznak.
tenet2
A fontosabb mellékszereplőket illetően nem láthatunk túl nagy vállalásokat. Neil (Robert Pattinson), a Főhős társa egy egyszerű karakter, akivel a párbeszédek valahogy mindig akkor fejeződnek be, mikor épp adhatna valamiféle kulcsot a történet mélyéhez.

SPOILER

Neil csupán egyszer ad támpontot a későbbiekre nézve, amikor a Főhős megkérdezi tőle, hogyha az inverzitásba át tudunk menni, akkor tulajdonképpen már tudvalevő, hogy a feladat sikerült. Hiszen a jövőből megyünk vissza, és ha van jövő, akkor a múltban nem történt meg a tragédia. Ezt a kérdést nyitva hagyja nekünk Neil, és csak annyit válaszol, hogy „igen, ez az optimista álláspont”. A jövő megmentése egy ilyen sugalmazással még inkább tétnélkülivé vált, és a történet teljesen lemeztelenedett az időinverzitás gyakorlatban való megmutatására. Hiába tudjuk nagyrészt az ilyen világvége filmeknél, hogy mi lesz a vége, rosszul esik, ha a film közepén ezt még az arcunkba is vágják. Itt nincs illúzió, minden a misztika.

SPOILER VÉGE
Tenet3
Másik két fontosabb mellékszereplő az egybites főgonosz, Andrei Sator (Kenneth Branagh) és felesége, Barbara (Elizabeth Debicki). Sator a megtestesült gonosz, erőszakos, alvilági és szívtelen, Barbara pedig mindezeknek az ellentéte. A nem túlságosan bonyolult feszültség így adott. Ennek okán láthatunk egy kevés családi drámát és brutális megszégyenítést, amelyek olyan gyorsan történnek, hogy épp ebből kifolyólag nem sok hatásuk van. A való életben minden bizonnyal tragikus jeleneteket ezáltal nem érezzük elég mélynek, és ez nem az érzéketlenségünknek a következménye, hanem a hanyag kidolgozottságnak. A jeleneteknek nincs ívük, a párbeszédek rettentően sablonosak, mintha csak túl akarna esni rajta a rendező, és végre újra fejest ugrani az időinverzióba.
Tenet4
A filmet az alapötlet mellett mindezek ellenére a látvány némiképp megmenti. Azonban itt alapoz igazán a misztikumra a rendező, hiszen önmagában bármi lehet borzasztóan látványos, ha visszafelé játsszuk le, amihez a szemünk soha nem fog tudni hozzászokni. A titok tehát a tálalásban van, nem tudunk nem emlékezni bizonyos jelenetekre, de nem a mélységük miatt, hanem a szokatlanságuk miatt. Örülünk és tapsolunk annak – egy, a Tökéletes trükkből vett példánál maradva –, hogy a ketrecből egy szempillantás alatt eltűnt a madár, viszont sosem tudjuk meg, hogy hova lett. A különbség pedig a két Nolan-film között, hogy a Tökéletes trükkben megmutatta a madarat, míg itt módszeresen elhallgatta a sorsát.
A film tehát összességében nézhető és megnézendő minden hiányossága ellenére, hiszen valami olyannal találkozunk, ami eddig ennyire nagyszabású produkciókban nem mutatkozott meg, viszont ez nagyrészt rá is nyomja a bélyegét. Azonban a hatásvadász rendezés ellenére korántsem tekinthető akkora blöffnek ez a film, mint például Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodja, hiszen itt legalább kapunk valamit abból, amit megígért és vállalt a rendező. Nolan elsősorban megdöbbenteni és szórakoztatni akart, ez sikerült is, de ezzel maga mögött hagyott rengeteg kiaknázatlan lehetőséget.

Képek forrása: 1 2 3 4