20 éve jelent meg a mozikban Mary Harron sokat vitatott, de egyértelműen sikeres filmje, az Amerikai pszicho. A Bret Easton Ellis könyve alapján készült film a pszichothriller pár évtizeddel azelőtt, Hitchcock által rendkívül elismert műfaját hozta vissza az ezredfordulóra. Ezért pedig felettébb hálásak lehetünk.
A film főszereplője Patrick Bateman (Christian Bale), akinek a nevét nem érdemes megjegyeznünk, ugyanis nem létezik. Patrick Bateman csak egy álarc, amelyet történetünk főszereplője bármikor levehet, és bárki más álarcát a helyére illesztheti. A történet nem hagy kétségeket, ugyanis már a címből tudhatja mindenki: egy pszichopatáról lesz szó. Nincs dilemma a főszereplőről, hogy most tényleg pszichopata vagy sem, a tét itt egészen más. Azonban fontos jól megnézni az első jeleneteket, amelyekben egy nagyon erős társadalom- illetve kapitalizmuskritikát kapunk röviden és nem szájbarágósan. Az első három fontosabb jelenet ugyanis egy étteremben, egy szórakozóhelyen és a főszereplő házában játszódik. Az étteremben sorolt ételek nevét végighallgatni is fárasztó, de ez hozzátartozik ahhoz a Wall Street-i miliőhöz, ahova bepillantást nyerhetünk, ugyanakkor jól példázza azt a burzsoá attitűdöt, amely azóta nyilvánvalóan még ennél is tovább fokozódott. A szórakozóhelyen történő készpénzes fizetés egyenesen lealacsonyítónak tűnik, sőt annyira az, hogy szembesülhetünk a főszereplő első dühkitörésével. Aztán pedig megérkezünk a házba, amely minden ember álma, és amely annyira tökéletes, hogy már-már nyomasztó. Az így megteremtett frusztrált hangulatot pedig mindvégig fenntartja a film, annak ellenére is, hogy sokan támadták gyenge morbidsága miatt a könyvhöz képest. Azonban jól látszik, hogy akik ezen a véleményen vannak, nem érzékelték a film intencióját. Nem a tett morbidsága a lényeg, hanem a főszereplő megfigyelése mindeközben; nem a hatásvadászat a lényeg, hanem a dokumentáció; és nem az elborzasztás a lényeg, hanem az esszenciális megértés.
A tökéletességnek kulcsszerepe van egy pszichopata életében. Minden tette és a napi rutinja is a tökéletesség jegyében alkotódik meg. A pszichopata átlagon felüli intelligenciával rendelkezik, nincs énje, nincsenek érzelmei, csak amelyet mímelni tud vagy kell éppen, és soha sem vallásos, nem hívő, illetve mégis, van egy istene: saját maga. A pszichopata magában hisz, de nem olyan értelemben, hogy nagy az önbizalma, hanem hogy ő maga Isten, Isten helyére saját magát helyezi. Ezért látjuk a tükör előtt annyit, imádja magát. Érdekes megfigyelni még a nagyobb társaságban elhangzó mondatait, amelyek sokszor annyira meg vannak válogatva, mintha előre betanulta volna őket. Nagy valószínűséggel ez így is van, ezért van az, hogy több jelenetben sem értik meg, csodálkoznak megszólalásán, mert gyakran egy adott beszélgetésen belül is váltogatja az álarcát. Amikor pedig nem készül előre, és megkérdezik, mit gondol, a válasza csak annyi: „Akármit.” Ez példázza a legjobban a személyiség nélküliségét, a saját gondolatainak nem létezését.
Egy pszichopata élete, aki 27 éves korára elér mindent, amit csak lehet, elkezd unalmassá válni. Ez pedig egyre frusztrálóbb, azonban ekkor szembejön vele a két véglet, amely cselekvésre készteti: a nagyfokú tökéletlenség, és a nála nagyobb tökéletesség. Ez a két véglet vezeti el őt a legfontosabb tettekig, a többi pedig csak egyszerű szórakozás, amelyben a hatalma és az intelligenciája fitogtatására megy ki a játék, tehát a saját istenségének megőrzésére. A nagyfokú tökéletlenséggel, vagyis a társadalom azon szegletével, amely épp leszakadóban van, vagy már le is szakadt, könnyű hatalmaskodónak lenni, viszont mulatságos számára, hiszen pár száz dollárért, vagy csupán a jobb élet reményéért máris megalázkodnak, hálálkodnak neki. Ez a hozzáállás a kapitalizmus kritikáját is magával hozza. A nagytőkés, aki sikerhajhász, és mindenkit elnyomó életfelfogásával eljutott a csúcsra, könnyen átgázolhat az alsóbb rétegek tagjain, hiszen azok a vesztesek, a kapitalizmus vesztesei, akik nem voltak képesek elérni, vagy nem volt meg a lehetőségük elérni azt, amit ő, ezért életük értéktelen számára.
A másik véglet, a nála nagyobb tökéletesség pedig egyenesen fenyegetést jelent rá nézve. Megkérdőjelezi kiválóságának megingathatatlanságát, és kétségbe vonja istenségének érdemi voltát. Ezt jelképezi újabb kapitalizmuskritikával egybekötve a névjegykártya milyensége. A névjegykártya, amely csak egy darab papír, mégis a mindent jelenti egy ekkora ember szemében. Szinte szánalommal tölti el az embert, ahogy megnézi, micsoda vérre menő harc megy a legjobb névjegykártya cím elnyeréséért. Olyan gyermeki rituálé ez, amely a folytonos versenyben tartást tűzi ki célul, ugyanis egy olyan világban, ahol az ennyire gazdag emberek élnek, minden apróságban magának a teljességnek kell megmutatkoznia, miközben egy névjegykártya tulajdonságait csupán színe, betűtípusa és az adatok elhelyezése jellemzi, semmi több.
Legnagyobb riválisa, Paul Allen (Jared Leto), akinek személye végigkísérti a filmen, rendkívül beszédes, ugyanis miután túllépi Pault mint riválist, egyenesen a helyébe lép. Patrick Bateman szerepét olykor még magára ölti, de igazán jól már Paul Allen szerepében érzi magát. Érdekes végignézni, milyen otthonosan érzi magát a szerepében, egyre bátrabb lesz, egyre nagyobb istennek képzeli magát, ezzel párhuzamosan pedig tettei is egyre súlyosbodó mértékűek lesznek. Mindemellett fontos a zenés rituálék kiemelése is, amely megmutatja a pszichopata intelligenciájának határait. A zenék, amelyekről műkedvelői szinten, azonban untatóan választékosan és túlságosan is adatközpontúan beszél, elárulják, hogy a művészetben közel sem olyan okos, mint azt elsőre gondolnánk, ugyanis ahhoz érzések is kellenének. Megtapasztalhatjuk ezeknél a jeleneteknél, hogy a magabiztos és jó hangzású szavak mennyire üresek tudnak lenni a művészettel kapcsolatban, ha azt egy olyan ember adja elő, aki semmilyen érzelmet nem élt még meg. Szembesülhetünk a pszichopata műveletlenségével, amit műveltségnek álcáz, és amiben igyekszik vergődve ugyan, de felfedezni saját magát, miközben tudvalevő, hogy ez lehetetlen.
Nem árulok el nagy titkot, ha leszögezem, hogy ez nem egy egyszer nézős film. Christian Bale egészen kiváló játéka és a végén lévő fordulat – vagy jobban mondva inkább álfordulat, ami csupán annyit jelez, hogy még nem most következik be, hanem majd később –, jó indokot ad arra, hogy pár nap múlva újra megnézzük. Az addig logikai bukfencnek vagy isteni csodának gondolt dolgok pedig a helyükre kerülnek, és szépen lassan a félhomály is eltűnik előlük, ezzel pedig megérthetjük egy pszichopata gondolkodásmódját a kapitalizmus bölcsőjében, ami nyilvánvalóan tüntetően költői túlzással él, azonban ez nem változtat a benne rejlő igazság mértékén.
