A bűn határán: A gonosz érintése (1958)

Vannak olyan alkotók, akik egyszerűen arra születtek, hogy egy művészeti ágon belül irányt mutassanak, vagy éppen lezárjanak egy korszakot – Orson Welles A gonosz érintésével az utóbbit tette meg. Folytatjuk régi filmekről írt kritikasorozatunkat.

A gonosz érintésére gyakran hivatkoznak úgy, mint az amerikai filmművészet egyik kitüntetett műfajának vagy stílusának, a film noirnak a végére. Máig viták tárgyát képezi a film noir besorolása; egy biztos, vannak eléggé erőteljes jegyei, amelyek alapján Welles kidolgozta és annak rendje és módja szerint át is írta a műfaj/stílus jegyeit. Pont emiatt is lehet A gonosz érintését „a klasszikus noir sírfelirata” jelzővel illetni.

A történet az amerikai-mexikói határon játszódik. A mexikói oldalról az amerikai kisvárosba érkezik egy autó, amely egy pokolgép miatt felrobban. Tanúja lesz az esetnek egy Mike Vargas nevű mexikói ügyész (Charlton Heston), aki éppen mézesheteit tölti amerikai feleséségével, Susannel (Janet Leigh) a kisvárosban, amikor merénylet megtörténik. A nyomozás Hank Quinlan (Orson Welles) vezetésével kezdődik meg, aki megengedi, hogy Vargas részt vegyen az ügy felderítésében. Nem sokkal később találnak egy gyanúsítottat, ezután pedig az ügy elkezd még bonyolultabbá válni.

A g.é1

Valójában azt lehet mondani, hogy nem is maga az ügy válik bonyolulttá. Welles a cselekményt szinte elemeli ettől a bűnténytől, és a bűnről, a törvényességről és a moralitásról kezd gondolkodni művében. Mindezt úgy teszi meg, hogy magát a cselekményt is szétszálazza, és a kiinduló bűntényt szinte el is hagyja. Welles ezen húzása egyébként kicsapta a biztosítékot a stúdiónál, meg is vágták a filmjét rendesen, azonban szerencsére hozzáférhető az eredeti változat is. A gonosz érintésében a fent említett tematika pedig két kitüntetett szereplő párbajában világlik ki. Azt lehet mondani, hogy a két pólus, ami köré fel lehet húzni a cselekményt, az a törvény oldalán lévő Vargas, és a megkérdőjelezhető módszerekkel dolgozó Quinlan. A két férfi erkölcsi „párbaja” és a törvényhez való hozzáállása adja a gerincét a filmnek. A gonosz érintése pedig azért egy kiváló alkotás, mert nagyszerűen árnyalja a felvetett témát.

Természetesen Welles nem lenne Welles, ha nem máshogyan közelítene a hollywoodi trendekhez, mint más alkotók. Filmje egyszerre hordozza erősen a film noir jegyeit és hagyja el azokat, miközben számos elemet, amit feltüntet, háttérbe szorít. Nagyon fontos például, hogy a történet nem nagyvárosban játszódik, hanem határmenti kisvárosokban, illetve hogy a protagonista, Vargas egyszerűen képtelen a kezébe venni a cselekmény irányítását. Még a saját feleségét sem tudja megvédeni, akit az egyre bonyolultabbá váló események során többször is felhasználnak a férfi ellen. A film noirra jellemző femme fatale karaktere is csak nyomokban tűnik fel, miközben a szubjektív elbeszélést vagy a flashbackek alkalmazását a rendező teljesen elveti. Vagyis Welles jól láthatóan ügyesen formálja a saját képére a műfajt, mindezt azért, mert így tudja eléggé hangsúlyosan elmondani a bűn és a törvény közti egyre nehezebben megfogalmazható átmenetet. Minderről pedig karakterein és motivációjukon keresztül sokrétűen képes beszélni. Emellett bármennyire is széttagolt a film cselekménye, még több mint hatvan évvel később is izgalmasnak mondható.

A g.é.2

Már csak amiatt is, mert Welles olyan virtuóz módon kezeli a kamerát és rakja tele filmjét apró szimbólumokkal, hogy azt öröm nézni. Eleve okos választás a helyszín, maga a határ, amely egyértelmű metaforával tölti fel a cselekményt, de emellett számos utalást kapunk a Vargas és Quinlan között futó párbajra is. Emellett Welles olyan vizuális bravúrokat hajt végre, melyek akkoriban egyáltalán nem voltak megszokottak. Például kézikamerával felvett jelenetet rögzít úgy, hogy az lényegében simán működne napjainkban is, vagy jó példa a virtuozitásra az azóta legendássá vált nyitójelenet, ahol több mint négy percen keresztül nem látható vágás, és a kamera hihetetlen utat jár be az első vágásig.

A színészi játék rendben van, bár nyilván van egyfajta színpadiasság benne, ahogy az egy ötvenes évekbeli amerikai alkotásban még időnként előfordul. Charlton Heston jól hozza az elvhű Vargas figuráját, és nyilván ki kell emelni magát a rendezőt, aki Quinlan szerepében nagyon karizmatikus és emlékezetes alakítást nyújt.

A gonosz érintésén tényleg kevéssé fogott az idő. Máig kiemelkedő alkotása az amerikai filmtörténetnek, amely eleinte a nézők tetszését nem nyerte el, csak később ismerték el érdemeit. Ekkor viszont számos nagy rendező által megidézett és hivatkozott alapművé vált.

A képek forrása: rogerebert.com, npr.org, hollywoodreporter.com