Robert Eggers új, sokaknak talán megbotránkoztatóan mély, horrorba vagy pszicho-horrorba csomagolt mitizáló pszichodrámája a 2019-es év egyik legnagyobb meglepetése lehet több műfaj kedvelőinek is. Ennek oka pedig egyrészt a kamaradrámára hajazó, egy helyszínes fekete-fehér megőrüléstörténet néhol horrorisztikus, néhol pedig pszichologizáló hatású jelenetei, amit kiegészít a két főszereplő hibátlan játéka, másrészt pedig az emögött rejlő, sokszor megmutatott, de szerencsére mégsem szájbarágós mítosz a modern korban is helytálló kultuszának felelevenedése, kiegészítve új perspektívákkal, ami e tekintetben a művészfilm szintjére emeli az alkotást, de nem válik nehezen befogadhatóvá.
A történet szerint a korai modern idők éveiben, az 1890-es években járunk, amikor a tapasztalt és öreg Thomas Wake (Willem Dafoe) és a fiatal újonc, Ephraim Winslow (Robert Pattinson) egy meglehetősen egyhangú, unalmas és semmilyen izgalommal nem kecsegtető munkára vállalkoznak – egy világítótorony üzemeltetésére az elhagyatott Új-Anglia szigetén. Az első perctől érzékelhető művészfilmes beütése ellenére nem vádolható vontatottsággal a film, ugyanis rögtön az elején elkezdődik a később egyre inkább meghatározóvá váló hatalmi viszony kiéleződése a két főszereplő közt. Az idős Thomas hamar elejébe megy annak, hogy egy percig se legyen kétséges, a szigeten ő a főnök. Ephraim ennek természetesen alá is veti magát, elvégre ő az újonc, Thomas pedig a veterán, ennek eredményeképp pedig a munkabeosztás is önkényes módon tisztázódik kettejük közt: a nappali műszak Ephraimé, az éjszakai műszak viszont Thomasé.
A két karakán személyiség egymásnak feszülése később még szembetűnőbben jelenik meg. Thomas az, aki szabályokat támaszt Ephraim elé, és Ephraim az, aki, mint egy öntörvényű gyerek, megszegi azokat. Ephraimot azonban jól láthatóan nem gyerekes szabályellenesség ösztönzi, ugyanis a film elején saját maga hozza fel érvként a szabálykönyv szavait, amelyet Thomas szabályai aztán felülírnak. Ephraim lázadása tehát nem gyermeki vágy, hanem személyiségjegy, melyet a lényéből fakadó kiteljesedettségre való törekvés motivál. Mindeközben pedig egyre jobban magával rántják mindkét szereplőt a magányosság misztériumai, a bezártság érzésének elhatalmasodása, és a nő hiánya miatti perverzitás vagy vágykeltetés, hiszen egy idő után a sziget szinte cellaként funkcionál (jó példa erre, ahogyan az egymás múltban elkövetett hibáira, előéletére derül fény, és közben arra is, hogy hogyan kerültek ide a szigetre). A párbeszédek érdekessége tehát az, hogy szinte közvetlenül átvihetőek lennének egy börtönpárbeszédbe.
Nagy különbség azonban a börtön és a sziget közt, hogy utóbbin nincsenek őrök vagy kívülállók, akik egy-egy helyzetben képviselhetnék a két egymásra törő akarat közül valamelyik igazságát. A szigeten csak ők ketten vannak, és csakis annak van igaza, aki legyőzi a másikat, akár erőszakkal is. Az erőszak elhatalmasodásának pedig remek talajt nyújt az a tény, hogy a szigeten iható ivóvíz híján a szereplők pálinkát isznak. A hatalmi harc verbális mezeje tehát egy idő után kiürülni látszik, és annak helyét a tettlegesség veszi át. A két szereplő egyfolytában hullámvölgyekben találja magát; hol bizalmas barátok, hol pedig ellenségek egymás szemében, és ez akár az őrület határáig is elmehet olykor-olykor.
SPOILER
Igaz, ennyivel is el lehetne intézni a filmet, ám ez csak az elsődleges szint volt az értelmezésében, a második szint tétje ennél sokkal egyetemesebb és mélyrehatóbb. Könnyű lenne betudni a mitizáló jeleket a részegség szintjének, vagy az őrület felfokozódásának, azonban már a film elején jelen vannak az olyan látomások, álmok (Ephraimnál, amikor még egyáltalán nem iszik, vagy amikor még alig iszik, sőt, csak nagyon rövid ideje van a szigeten), mint például a sellő a vízben, ami mindenképpen összejátszható azzal a fadarabból kivájt sellővel, amelyet Ephraim a film legelején megtalál az ágyában. A mitológia mellé pedig Ephraim nevének említése behozza a keresztény hagyományt is a történetünkbe, hiszen Ephraim (Efraim) a Biblia szerint Jákób (akinek Istentől kapott mellékneve Izráel) unokája volt, akit Jákób a halálos ágyán saját fiának fogadott, és aki később Izrael 12 törzsének egyik ősatyja lett. (A zsidó törzsek letelepedése az ókori Kánaán területén pedig ugyancsak összehozható a filmbeli Ephraim letelepedni vágyásával.) Tehát közvetett módon utal a film két, az európai kultúrát átfedő világra: a mitológiaira és a keresztényre.
A film később többször is előhozakodik mitikus történésekkel, és egyre inkább belengi az eddig még nem említett fény mítosza. A világítótorony fénye, amit csak Thomas élhet át, és amit féltve őriz, olyannyira, hogy amint szóba kerül, rögtön kivetkőzik magából. Ezt a fényt, tekintve a mitikus utalásokat, csakis a Prométheusz-történettel lehet rokonítani. A jól ismert mítosz szerint Prométheusz volt az a titán, aki Zeusztól ellopta a tüzet, és az embereknek adta. Prométheusz ennek értelmében az istenek kegyeltjéből ellenséggé vált, és tudva, hogy hatalmas büntetés fogja sújtani ezáltal, mégis az emberek mellé állt. Zeusz bosszúja pedig utolérte: a Kaukázus szikláihoz láncolta őt, ahol egy keselyűvel naponta kitépette a máját, ami naponta újranőtt. Nagy vonalakban ez a történet ismerős lehet a keresztény hagyományból is. Prométheusz tette maga volt az önfeláldozás, hiszen olyat cselekedett, amiről tudta, számára mi lesz a végkifejlete. A kereszténységben is megvan ez a mozzanat, ugyanis Krisztus is előre tudta, hogy a megkezdett szolgálatának mi lesz a vége, és mégis véghezvitte: az emberek bűnbocsánatáért, az emberek üdvözülésének lehetőségéért, vagyis magáért az emberért.
A két történetet közel sem akarom egyenrangúvá tenni, hisz nyilvánvalóan a kettőnek nem azonos a súlya, azonban mindkettő központi szimbóluma az önfeláldozás. A film pedig az egyik síkján érzésem szerint ezeket szeretné egymásra játszani, és ezért mindent el is követ, olyan gesztusokkal, mint például amikor megsejteti a két szereplő azonosságát. Megannyi jel és utalás van benne, amiket csakis a többször megnézés segíthet észrevenni. Ez az a film, amit ha egyszer megnéztél, még nem láttad. Végtére pedig sosem tudod elégszer megnézni, mert mindig az az érzésed, hogy még mindig nem értesz valamit, mert még mindig nem vettél észre mindent.
SPOILER VÉGE
Ezt a filmet nem lehet elég mélyrehatóan elemezni, csakis hosszú és túlságosan tárgyilagos oldalakon keresztül, ezt pedig meg sem kíséreltem. A világítótoronyt csupán ajánlani lehet, és nem megfejtéseket adni hozzá, hiszen nincs általános megfejtése. Annyi rétege van, hogy ha már csak a legfelsőt vesszük is észre, akkor is remekművel van dolgunk. Ha pedig mélyebben próbáljuk értelmezni, esetleg eltöprengünk rajta, értelmezéseken rágódunk, akkor máris sokat tettünk magunkért, hiszen minden ilyen mélyreható értelmezés valahol önértelmezés is egyben.
