Anna Kareninán egy világos színű körömcipő volt. Kittyn egy jó vastag talpú, bordó bokacsizma. Vronszkij hol katonai bakancsban, hol klumpában lépkedett. A kazettás parketta nyikorgott, emelkedett és süllyedt minden mozdulatnál. Én meg néztem a cipőket, mert valójában még sosem láttam ennyire közelről, hogy a színészek milyen cipőbe is lépnek.
A Trojka Színházi Társulat Anna Karenina-adaptációjának a KuglerArt Szalon ad otthont, tehát egy lakásszínházzal van dolgunk. A színpad a nappali, a nézőtér a falak, szekrények előtti, oszlopok melletti széksorok vagy éppen a színpad láthatatlan szegélyén elhelyezett ülőpárnák. A Szalon személyes terek hálózata: konyha, étkező, fürdőszoba, rejtett szobák. Mind tele vannak képekkel, apró tárgyakkal, kereszténytől a zsidó kegytárgyakig mindennel. A Szalon él, egyszerre a múltban és a jelenben is. Ez önmagában már adott a színházélményhez egy pikánsabb hangulatot. Ezen kívül még kis büfé is üzemelt, ahol tematikusan Tolsztoj kedvenc tortáját lehetett megkóstolni egy feles vodka kíséretében.
Az előadás első perceiben nehéz volt megszokni a szűk teret, a berendezett nappalit – és kicsit a párnát is –, a színészek szemkontaktusát és a formabontó felütést. Persze ez a kezdeti feszengés csak az előnyére vált az egésznek, mert a bevonódásélmény sokkal intenzívebbé vált ezután. A regényben megjelenő különböző terek itt egy kis szobára szűkültek, de a rendező, hála istennek, nem törekedett arra, hogy vizuálisan jelezze ezt. Tökéletesen működött a vidék és a nagyváros, a szabadtér és a közösségi terek váltakozása, úgy, hogy csak minimális verbális utalás volt rá.
Anna Kareninát komoly, bájos és a boldogságot szinte lányként felfedező nőként jelenítette meg Gryllus Dorka. Vronszkijt Bárnai Péter alakította, aki egyszerre volt a boldogságot megteremtő férfi és a tapasztalatlan ifjú. Gryllus és Bárnai dinamikája ezeket mind felszínre hozták. Gryllus Annaként ártatlanul nézett szembe a tragédiát hozó boldogsággal, míg Bárnai Vronszkijként esetlenül próbálkozott, és végül elbukott. A párbeszédek, a mimika, a teret szétfeszítő mozdulatok és mozgások összhangban voltak. Kitty karaktere ellenpontozta Annáét. Kitty egy hebrencs, szórakozott kamaszlányként volt megjelenítve, aki a szerelmet próbálta elérni. Eke Angéla tökéletesen hozta ezt a jellemet, mégis a karakter kidolgozottsága kissé didaktikus volt. A darabban Kitty az összes kamasz sztereotípiát magán viselte, a beszédstílustól a testtartásig, ami így kontrasztban állt Annával. De valójában Tolsztoj Kittyje nem ennyi. Nem egy egyszerű kislány, aki hiperaktivitásával szétszedi a körülötte lévő világot. És igazából a darab végére sem történt meg a felnövés, amikor már Kitty feleség, illetve anyává érik, megmaradt ugyanannak a bohém kamasznak. Ehhez Levin karaktere is kapcsolódott, az előadásban az egyik fő humorforrás a kettejük kapcsolata volt. Soós Attila szintén remekül alakította a Levinnek szánt karaktert, de ez is túlzássá vált a végére. Levin és Kitty szerelme beteljesíti mindazt, amit Anna és Vronszkij szerelme nem tudott, ugyanakkor ez a darabban nem volt teljesen érzékelhető. Ezt persze nem lehet negatívumként felróni, hiszen ad egy új értelmezést, egy másik perspektívát annak, hogy vajon lehetséges-e megteremteni azt a boldogságot, azt a szerelmet, ami minden szempontból kitölti az embert.
Love is the answer – adhatja az előadás címe a választ. Soós Attila, a rendező, feltehetőleg szimpatizál Michael Jackson munkásságával, mert a darabban a Beat it többször is helyett kapott, illetve a cím is egy Jackson-szám egyik sora. Különösebb okot nem lehetne mondani, hogy ez hogyan kapcsolódik az Anna Kareninához, mindenesetre nem volt kizökkentő. A zeneiség mellett a tánc és a mozdulatok szimbolikája is érzékelhető volt, ami egyébként a társulat ars poeticájaként is értelmezhető. A személyességet nemcsak a környezet adta, hanem a közönséget is beépítették a darabba, például Dollyt és Betsyt alakító Nagy Dóra egyik leghumorosabb jelenetében a nézők adták a társalkodókat. Apró interakciók, amikkel mi is beleléphettünk a történetbe, és amelyekkel nem váltak idegesítően erőszakossá.
A kis társulat néhány tagjának kicsit mintha csillogott volna a szeme meghajolás közben, valaki a szemembe nézett végtelen hálával és valakinek hihetetlen energiát sugárzott a mosolya. Nem láttam még ilyen közelről cipőket, meghajlást és előadást. Két perccel a vége előtt még Anna a vonat elé ugrott, vagyis letette a bőröndjét, aztán Vronszkijjal, vagyis már Bárnaival kézen fogva hajoltak meg a tapsunkra. A világos körömcipő, a bordó csizma, a katonai bakancs és piros tűsarkú maradt, mégis mindenki kilépett belőle. 120 perc utazás, amit az a szobányi ember ért, úgy igazán.
Képek: Trojka Színházi Társulat
