Nem engedtek be a Meggyeskertbe

Silviu Purcărete rendezésében, Udvaros Dorottya főszereplésével idén márciusban mutatták be a Nemzeti Színházban Csehov Meggyeskert (Cseresznyéskert) című drámájának az adaptációját. Kritikánkat olvashatjátok.

A Meggyeskert Csehov utolsó drámája. Magyarul eredetileg Cseresznyéskert címen jelent meg egy félrefordítás miatt, mivel az első hazai kiadás nem az orosz, hanem a német nyelvű mű alapján készült. Többnyire a színpadi adaptációk is Cseresznyéskert címmel futottak, de most a Nemzeti Színházban az eredeti, orosz megnevezést használják. Purcărete rendezésének bemutatója március 2-án volt.

Csehov története alapvetően a múlt elengedéséről, a jövő felé fordulásról szól. A központi szereplő Ranyevszkaja (Udvaros Dorottya), aki évekkel ezelőtt elvesztette a férjét és a fiát is, bánatában pedig Párizsba menekült. Öt év után visszatér Oroszországba, ahol a családi birtokon semmi sem változott, minden ugyanolyan. Hazatérésekor azzal kell szembesülnie, hogy óriási adósság halmozódott föl, s ha azt nem sikerül törleszteni, akkor elárverezik a meggyeskertet. Megoldást jelenthetne a terület üdülőövezetté alakítása, de ehhez ki kellene vágni a fákat, amiről a család hallani sem akar.

A Nemzeti Színház adaptációja szinte pontról pontra követi az eredeti darab cselekményét. Ez alapvetően nem lenne baj, de sokszor görcsössé válik ez a ragaszkodás, és elnyomja azt, hogy valójában miről is akar szólni ez az adaptáció. A múlthoz való ragaszkodás, illetve a jövő előtérbe helyezésének a szembeállítása még csak-csak megjelenik, de már itt is az az volt érzésem, hogy bele kell magyarázni, mert az előadás nem mondja ki határozottan. Ez hatványozottan igaz a másik érintett témára, ami a külföldi lét és a nacionalizmus eszméit próbálja ütköztetni, nem sok sikerrel.

Az előadás helyenként kifejezetten kaotikus, nehéz követni, hogy mi miért történik. Ez részben a látványtervezés miatt van így, ami monumentálisnak hat, de túl gyakran vonja el a figyelmet a cselekményről. Ehhez kapcsolódik, hogy – főleg az első felvonásban – sajátos világítástechnikai megoldásokat is alkalmaz a rendezés. Sokszor félhomályban, vagy majdnem teljesen sötétben zajlanak az események, s ilyenkor a színészek arcát sem lehet látni. Ez különös kihívás lehetett nekik, mert így csak a hangjukkal és a testbeszédükkel tudtak igazán játszani. Rájuk szerintem nem lehet panasz, ők tisztességesen eljátszották a rájuk osztott szerepeket.

Udvaros Dorottya hitelesen alakította a megtört földbirtokost, bár rám nem ő tette a legnagyobb hatást. Számomra a Gajevet megformáló Blaskó Péter játéka maradandóbb volt, az ő esetében éreztem azt, hogy általa közelebb kerülök a cselekményhez, de összességében így is kívülálló maradt a közönség. A legemlékezetesebb pillanatok a 87 éves Firszhez, illetve az őt életre keltő Trill Zsolthoz kapcsolódtak. A középkorú színész rendkívül hitelesen játszotta el a nála sokkal idősebb karaktert, a klisés elemektől függetlenül is elhittem neki, hogy már túl van az élete javán.

Azokon a közhelyeken nem érdemes fennakadni, hogy egy öreg ember megformálásánál elengedhetetlen az, hogy a színész húzza a lábát, csoszogjon. Ennél sokkal kiakasztóbb jelenség, hogy 2019-ben még mindig ott tartunk, hogy egy ládának, vagy egy annak megfeleltethető tárgynak kulcsfontosságú szerepe van egy színházi előadásban. Azt el kell ismerni, hogy amikor ezt a funkciót egy kétajtós szekrény töltötte be, akkor született egy-két komikus jelenet, de többnyire indokolatlannak éreztem ezt az elemet.

Csehov drámája tele van szórakoztató pillanatokkal, a tragikomédia ékes példája. Emiatt jogos elvárás lett volna, hogy az előadás szórakoztasson is, de csak néhány olyan momentum volt, ami megmosolyogtatta az embert. Ez szerintem egyértelműen a rendezés hibája, ahogyan az is, hogy végig vontatottnak érződött a 160 perces játékidő. Talán úgy tűnhet, hogy a Meggyeskert csak nekem nem nyerte el a tetszésemet, de a második felvonás kezdetére több szék is üresen maradt…

 

Képek forrása: Nemzeti Színház

[sam id="10" name="mnb2" codes="false"]