A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Sorozatunk mostantól minden hétfőn és pénteken vár olvasnivalóval titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük a hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy interjút is közlünk. Pénteki szerzőnk: a BTK-s Bocsik Balázs.
1. Az egyetem mely karán, szakán tanulsz? Mesélj szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!
Magyar alapszakra járok, irodalomtudomány a szakirányom. Szakdolgozatomat Mikszáth Kálmán néhány regényének (A sipsirica, Noszty fiú esete Tóth Marival, A fekete város) modern vonásairól írom. Adódik így, hogy a „kutatási területem” – ha egy BA-s szakdolgozat megírása után annak lehet hívni – Mikszáth Kálmán prózája, azzal együtt a magyar próza modernizálódása, a századforduló irodalma. Ennek kapcsán elkezdett érdekelni az is, hogy hogyan illeszthető be a világirodalmi modernség szintetikus narratívájába a századforduló környéki magyar irodalom, tehát ha lesz olyan „kutatási területem”, amiről szívesen lehagyom az idézőjelet, akkor az valami hasonló lesz.
2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?
Elsőként mindenképpen Vitekné Balogh Piroska Klasszikus magyar irodalom óráit emelném ki. A második félévemben ezen a szemináriumon választottam egy Mikszáth-témát, és mondhatni, azóta tart ez az érdeklődés. Paradigmaváltó élménynek tartom az irodalomtudomány szakirányon kötelező Interpretációk-órasorozatot, ahol Bécsy Ágnestől, Margócsy Istvántól és Gintli Tibortól leshettük el a szövegelemzés fortélyait. Egy-egy szöveg alaposabb megközelítése nem csak az irodalomtudományi látásmódomat finomhangolta, hanem nagy hatással volt arra is, hogyan dolgozzak a saját szövegeimmel. Illetve fontos azt is megemlítenem, hogy sok olyan embert ismertem meg itt, akik rengeteget segítettek a „pályára állásban”.
3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?
Ez nálam nehéz ügy, tényleg. Már általános iskolában írtam verseket, ez némiképp tudatosabbá vált a középiskolában, de hermetice elzártam magam a kortárstól. Ezt úgy kell érteni, hogy nem nagyon vettem tudomást a kortárs irodalom jelenségéről, tudtam, hogy van Varró Dani, meg van Tóth Krisztina, esetleg Závada Péter, de ez ennyiben ki is merült. Aztán a gólyatáborban megismerkedtem Csete Somával, aki mondta, hogy van ez a Szálinger Balázs, ismerem-e, én meg persze mondtam, hogy lövésem sincs, ki az. Akkor tudatosult bennem, hogy Babits Mihály után is van magyar irodalom (ez kicsit túlzás, de tényleg csak kicsit). Szóval elkezdtem nulláról felépíteni mindent, amit a magyar irodalomról gondolok, kidobtam mindent (ez is túlzás, mert egy txt fájlban megvan az összes, csak nem szívesen nézegetem), amit előtte írtam, és új fejezetet indítottam. Elkezdtem az irodalomtörténeti órákat, mindent nyilván az elejéről, és szabadidőmben pedig kortárs köteteket, regényeket vettem a kezembe, így beindult egy kétirányú folyamat, amit most (majd 3 év távlatából) nagyon gyümölcsözőnek gondolok. Tervekről emiatt a „lemaradás” miatt kicsit nehéz beszélni, mondjuk azt, hogy egyelőre csak minél több helyen szeretnék publikálni, aztán a többi majd jön magától.
4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?
Az előző válaszaimból kitűnik, hogy prózával foglalkozom jelenleg. És ez nagyon is tudatos döntés. Mindig próbáltam úgy felvenni előadásokat, szemináriumokat, hogy az lehetőleg az adott korszak prózájáról szóljon. Az elején a saját poétikámat próbáltam megtalálni, szóval úgy gondoltam, hogy ebben a folyamatban akár interferenciaként működne az egyetemi órák esetleges líratúlsúlya. De azt gondolom, hogy a prózával való foglalkozásból nagyon sokat merítenek a szövegeim, ennyiben támaszkodik egymásra a kettő. Genette szerint minden elbeszélés egy igei forma kifejlesztésének nevezhető. Nembölcsészen ez úgy hangzik, hogy Az eltűnt idő nyomában, nem más, mint annak a története, hogy Marcel író lesz. Tessék, egy többezer oldalas regényfolyamból csináltál egy mondatot, ügyesen sűrítesz, talán ezt tudod a versírásban is kamatoztatni – vagy nem.
5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkozol még?
Amerikai focival. Általánosban néztem először NFL-meccset, azóta az életem része, az utóbbi néhány évben ez azt jelenti, hogy a ligával kapcsolatos minden hírt elolvasok, tehát elég intezíven. Kedvelem az NFL-hez kapcsolódó magyar sportújságírást is.
6. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?
Hogy egyből egy kicsit hazabeszéljek: A sipsirica. Nagyon izgalmas szöveg, ami az általános Mikszáth-recepció horizontján érzésem szerint méltatlan módon alulreprezentált. Kortársak közül nagyon tetszett Milbacher Róbert debütáló kötete, A Szűz Mária jegyese. A Közönyt és a Bukást nagyon sokszor kézbe veszem, és minden újraolvasás izgalmas tud lenni.
Legyen líra is, abból is klasszikus és kortárs egyaránt: Babits Mihály Sziget és tenger kötete mindig rabul tud ejteni (Az angol lobogó felől is izgalmas), és nagy hatást gyakorolt rám Zilahi Anna A bálna nem motívum című debütje is.
Melyikünk reggele
A harmatból felkapaszkodva – a zsíros őszi falevelekről
bukik alá a reggel.
És a körút ma olyan egyenes,
most se fogok összefutni magammal.
A villamost nézem s vele én is
A mondhatatlanság sínein zúgok:
korai garázsmenet.
Így kaparom ki az utolsó fogható dolgot,
miután felkelt a nap és rendbe tagozódott a világ.
Hogy épületeimben és utcáimban lehessek teljes,
ne csak a megidézés templomaiban.
De aztán elzúg a villamos. Nyomában valami törött zene
félütemei visszhangzanak.
Szilánkos reggel-darabok hevernek előttem,
a járdára festett alakon, akin taposok.
Fölöttem felsejlik egy angyali tánc,
már nem is egy másik határ kontúrja az ég.
Egy bukóra nyitott tetőablakban felviszel,
szemedben odafent járok.
A madarak a szántóra ostromló seregként repülnek, félek,
hogy magukkal visznek,
de te megmenthetsz,
ha lehozol az égből és becsukod a tetőablakod.
meztelen drezda
egy ősi tenger partvonalait
tussal kihúzni
jelezni annak akié volt
a növekvő mélységet jelző
táblákat átrendezni
akkor már nem lehet beúszni
állni meztelen a rajzolt parton
mint a leégett drezda
ami maradt nem szól senkinek
magát segíti minden
a tenger is
hullámvájta redőkbe kapaszkodva
csap a partra
tükrében csak akkor lehetnék szép
ha egyszer megszakadna ez az egész
akkor mint kagylót elraknám akit látok
háttal a tengernek fülemhez szorítanám
ez az én hangom
hazáig vinném visszadobnám
ugyanaz az ismerős
tudod jól
meddig tart a senkiföldje és mettől már menedék
ezt a menedéket nem tőlem kapod jóllehet csak
térközöket adtam ajándékba testemről lefeslett
anyagot hogy megsüllyedjek talán az alapokig
talán a földmagjáig minden süppedés őshazája
álom csak az egyensúly kiknek felébredni nem
lehet megtudni származását egy génnélküli áll-
ománynak hogy kikeverték és kihányták azt tud-
ja hogy apái a szobrok és egy szétlőtt pesti ház
golyónyoma volt a szülőcsatorna ahol a napvilág
anyái már telepeken sírtak büdös ágyneműkben
huzatos harmincévek börtönében hol a vas is
ő a roppant rácsok belsejében kódorog de nyitja
nem lehet magának az ami valójában zár de tudja
jól meddig tart a senkiföldje és mettől menedék
ahol át rajtam mindennap ugyanaz az ismerős
zebra fut
A versek egy része másodközlés, eredeti megjelenési adataik:
Melyikünk reggele: Hévíz 2017/1
meztelen drezda: kulter.hu, 2017.10.31
Bocsik Balázs fotóit Aradi Fanni és Fekete Dénes készítette.
A kiemelt kép Ágai Ágnes munkája.
