Néha jó itt lenni. Körbenézni az Astorián, futni a villamos után, gyalogolni a Nemzeti Múzeum lépcsőin, végigjárni az összes kocsmát, és kicsit szerelmes lenni a 7-es buszra felszálló ellenőrbe. A hétköznapi semmiségek, a budapesti élet misztikuma és a lét könnyűsége hatja át a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmet és zavarba ejtően nosztalgikus zenéjét.
Reisz Gábor filmjében, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan-ban életre kel az a Budapest, ahol nap mint nap létezünk. Minden apró képkockában otthon vagyunk, hiszen azt a várost látjuk, ami változatlan, ami egy kényszeres flow-élményben hömpölyög a maga útján. Ez a változatlanság vagy talán időtlenség adja meg a film alapfilozófiáját. A főszereplő, Áron karaktere az egész történetet a vállán cipeli, hiszen a létezés válaszait keresi, anélkül, hogy feltenné a kérdést. És hát az élet nagy miértjei sokszor abból fakadnak, amikor épp elhagy valaki minket, vagy amikor nem találunk munkát, vagy amikor túl nagy álmodozók vagyunk ehhez a világhoz. Áronnak több krízist kell egyszerre megoldania ahhoz, hogy rátaláljon saját kis válaszaira.
A szerelem úgy adja a film magját, hogy közben nem lesz sekélyes és semmitmondó. Áron és szerelme, Eszter kapcsolatáról egy villanásnyi képsorozatot tudunk, amiben a kapcsolat hétköznapisága válik szépséggé. A lány mosolya, a fürdőkádban úszó habok közti lábak, a nagyi piros bögréje és az új lakás függönye. A történet elején Áron pont ezeket az apróságokat hiányolja, a közös hűtőmágneseket és a lefolyóban hagyott hajszálakat. A szerelem szépsége nem a lányból fakadt, hanem a közös életükből és annak legkisebb részleteiből. Áron az egész történet alatt ezt próbálja feldolgozni, hogy milyen az, ha ezek a csöpp dolgok is végleg eltűnnek, amikor az utolsó hajszálat is kihalássza a kádból. A filmben egyszer sem hangzik el semmilyen klisés szerelmi vallomás vagy érzékeny búcsú. Szépen sorban mutatja be, hogy egy ember hogyan tudja elengedni a másikat, hogyan válik a közös élet egy bizonyos dezodor illatává vagy egy rongyos pólóvá. A filmben ez az elengedési folyamat először emlékekből építkezik, majd illúziószerű látomásokból, és a végén a valóságból. Eszter csak a történet utolsó kockáiban szólal meg, addig csak Áron emlékeként jelenik meg. A filmben a másik szerelmi szál valahogy ennek a kifordítása, de mégis paradox módon a képmása. Áron egy véletlenül megvett repjegynek köszönhetően Lisszabonba utazik, ahol a teljes kilátástalanság közepén találkozik Mariával. Ennek a kapcsolatnak a némaság adja a szépségét, a pillantások és a szótári szavak. Valahol Eszterrel és Mariával való kapcsolata egy és ugyanaz, az értetlenség és az elengedés szükségszerűsége, mert hiába, nem működik. Végül a harmadik, plátói szerelmi szál egy mesebeli vonás a filmben. Áron beleszeret a hetes buszra felszálló ellenőrbe. A nyomozás a lány után, mintha új célt adna neki, de az elképzelt világuk valójában Eszterrel való kapcsolatának továbbgondolása.
A film másik alappillére a friss diplomások krízise. A munka, a diákhitel, az önálló élet elkezdése. Áron ennek a tanácstalanságnak a megtestesítője. A szülei pénzéből élő, melankolikus, álmodozó fiatal, aki szeretné, hogy több legyen számára a világ. Áron folyamatos álláskereső, úgy, hogy anyukája írja meg helyette az önéletrajzát. Ennek a csúcspontja az, hogy részegen vesz egy one way ticketet és kimegy Lisszabonba. És Lisszabonban sem talál mást, csak mosogatást és irodákat. Áron hiába tágítja a teret, az idő, a változatlanság ugyanannyira rajta ragad, mint a film elején.
És Budapest. A történet egészét a város adja. Az ismerős utcák, a budapesti eső, a kocsmák székei és korsói. Áron világa és élete emiatt még jobban eggyé tud válni a miénkkel. A baráti társaság, akik már iskolás koruk óta ismerik egymást és a tipikus karakterek a bandán belül. Áron a történet során igazából bennük is csalódik. Egy régi sérelem, hogy végignézték, ahogy az osztály legerősebb fiúja megveri, és amikor fontosabb volt a diáktüntetés, mint az Eszterrel való szakítása. Mégis a csalódás után a barátai azok, akik kicsit kibillentik a komfortzónájából. A film abszolút csúcspontja a gyerekkori történetben szereplő fiú és Áron újra találkozása. A jelenetük a film egyik leghumorosabb és egyben legmeghatóbb része. Ekkor döbben rá Áron, hogy nincs egyedül a kétségeivel.
Áron látszólag egyik krízisét sem tudta megoldani, választ találni rá, a film végén mégis két lábon áll már a földön.
A film igazából mindenkinek szól, mert van, aki épp ebben az időszakban van, van, aki már túl van rajta, és valaki épp közelít felé. Mert néha a fel nem tett kérdésekre a válasz ugyanaz, mint ami addig körül vett minket, csak észre kell venni. Hát ez (a) VAN.
Képek forrása: VAN
Kiemelt kép: VAN Facebook
