Negyedik alkalommal rendezték meg a Magyar Filmhetet, amelyen 53 előadás keretein belül 150 magyar filmet mutattak be. Lehetetlen lett volna az összes vetítésre eljutni, de 2 vetítés, illetve 3 film erejéig mi is átéltük a rendezvény hangulatát, ezeket az élményeket pedig átadjuk nektek is.
A műsor a szokásostól eltérő módon vette kezdetét: se reklámok, se ajánlók, csak a lényeg, vagyis a film. Szintén különleges hatást keltett, hogy a vetítések felkonferálással indultak, amely annyiból állt, hogy elhangzott a rendező neve, alkotása címe, valamint köszöntötték a megjelenteket. Ilyen körítés mellett kezdődött el a Granny Project, aminek nem csak a címe figyelemfelkeltő. A történet középpontjában három nagymama áll, akik mind valamilyen módon érintettek voltak a második világháborúban. Az angol nagyi kém, majd kódfejtő volt azokban az években, a német kényszerből vallott olyan elveket, melyeket valójában ellenzett, míg a magyar mama származása miatt került kényszermunkatáborba. Különböző oldalakon álltak, mégis mindhármukat szörnyen megrázta a háború borzalma.
A történet attól lesz igazán izgalmas, hogy a három nagymama találkozik egymással, ez pedig egyáltalán nem a véletlennek köszönhető. Mindhármuknak van egy-egy fiatal felnőtt unokája, akik megszervezik ezt a találkozót, közben pedig külön-külön is sokat beszélgetnek az unokák nagyszülőjükkel a háborús emlékekről. A találkozót és a beszélgetéseket is filmre rögzítették, melynek célja egy dokumentumfilm létrehozása. Az eredmény nem más lett, mint a Granny Project, de közel sem csak ennyiről szól a film. Olyan témákat vet fel, melyeket a két szereplő generáció teljesen másképp lát, teljesen másképp gondolkodik róluk. Ezek közé tartozik a halálról és az elmúlásról való eltérő vélekedés, valamint a háború kimenetének az értékelése, az általa kiváltott érzések egyéni manifesztációja.
A Granny Project különlegességét tovább fokozza, hogy egy jellegzetes road-movie, amelyben a srácok olyan helyekre viszik el nagymamáikat, melyek számukra nagy jelentőségűek voltak a háború miatt, emiatt pedig fél Európát bejárják. A nézői szemmel nehezen feldolgozható téma élét élénk humorával próbálta némileg elvenni a film, ami nagyon jól működött. A humorforrást többnyire a nagyik szókimondása szolgáltatta, ami különös bájt kölcsönzött nekik. Egyetlen egyszer tűnt úgy, hogy ez túlzásba megy, amikor a demenciával kapcsolatban viccelődött a film. Ez az egy eset is hamar más megvilágításba került, mikor kiderült, hogy az alkotás ezen része ismét a komoly arcát mutatja már, túllendül a szükségszerű humoradag reprezentálásán. Összességében egyértelműen megnézésre ajánlott film.
A Filmfesztivál egyik különlegessége, hogy egyetlen vetítés során több alkotást is megtekinthetnek a nézők. Igaz volt ez idén is, mi pedig a „D3” (D=dokumentumfilm) elnevezésű vetítésre váltottunk jegyet. Itt először a Válogatott irodalom című összeállítást mutatták be, melyben jeles kortárs irodalmárok meséltek a focival kapcsolatos élményeikről. Minden szerző 5 perc erejéig kapott szerepet, ami alatt felidéztek néhány számukra kedves emléket, majd pedig egy-egy animáció formájában életre kelt mindegyikük saját irományából egy részlet, ami a fociról szól. A film legnagyobb ereje, hogy ezzel közelebb hozza az olvasókat az írókhoz, akiknek egy eddig ismeretlen oldala is bemutatkozik, ezen szegmens miatt pedig nem csak focirajongóknak ajánlott, hanem a kortárs magyar irodalom híveinek is. Akiket így megismerhettünk: Cserna Szabó András, Eszterházy Péter, Fehér Renátó, Gazdag József, Inkei Bence, Kiss Tibor, Kukorelly Endre, Maros András, Nagy Dani és Szálinger Balázs.
Szintén a „D3” elnevezésű vetítésen mutatták be a Tervek nélkül semmik leszünk című dokumentumfilmet, ami egy Borsod megyei szociális munkás tevékenységéről szól. A Miskolc-Lyukóvölgyben dolgozó férfi egyrészt egy mélyszegénységben dolgozó családnak segít új megélhetési módot találni, másrészt pedig közösséget próbál szervezni az aprócska faluban. A családot megpróbálja mezőgazdasági önfenntartásra nevelni, kimondottan a hagyományos parasztság erényeit igyekszik átadni nekik. Ehhez támogatókon keresztül jószágokat intézett nekik, a nézők pedig szembesülhettek az állattartás nehézségeivel, ha ahhoz nincs meg a kellő tudás. S lévén a saját bőrén tanul az ember, az újdonsült gazda minden kezdeti (és a filmben bemutatott) próbálkozása elbukik, ami talán mesterkéltnek is tűnhetne, ha nem egy dokumentumfilmről lenne szó.
Hogy azért tényleges sikereket is bemutasson a film, a szociális munkás közösségszervezése ebbe a kategóriába tartozik, létrehozott a helyiekből egy nagyszerű énekkart, egyúttal közösséget is. Ez remekül szemlélteti, hogy ugyan nem mindig jár sikerrel a munkája, de megéri csinálnia, mert valami nagyszerű is kisülhet belőle. Ennek az alkotásnak a legnagyobb ereje abban rejlik, hogy elgondolkodtatja az embert, aki az általa addig óriásinak tekintett gondokat is máshogy látja a mozi megnézése után. Ez a film ezért elsősorban azoknak ajánlott, akik úgy érzik, hogy a világ minden terhe rajtuk nehezedik, miközben más már annak is örül, ha étel kerül a családja asztalára.
Összességében egy rendkívül pozitív élmény volt kilátogatni a Filmhétre, a megszokottól kicsit eltérő moziélményt nyújtott. Remélhetőleg jövőre is megrendezik ezt a nagyszerű kezdeményezést.
Képek forrása: Magyar Filmhét oldala
