Shakespeare híres drámáját számtalan rendező dolgozta már fel Orson Wellestől Roman Polanskiig. Justin Kurzel ebbe a társaságba szeretett volna beilleszkedni a saját Macbeth adaptációjával, amely feladatot sikerrel teljesítette. A Michael Fassbender és Marion Cotillard főszereplésével készült film van annyira látványos, egyedülálló és magával ragadó, hogy felnőjön a „nagyokhoz”.
Már a legelső képkockák is azt üzenik, hogy egy rendkívül lenyűgöző képi világú történetet fogunk látni az elkövetkezendő közel két órában. Az epikus csatajelenet egyszerre érezteti a nézővel, milyen a harc gyújtópontjában lenni, és kívülről figyelni az eseményeket. Utóbbi esetben hangos csatakiáltások vegyülnek a kardok csörgésével, lábak dobogásával, haldoklók hörgésével, de a katonák számára az idő megáll, a hangok eltompulnak – csak a túlélésre összpontosítanak. Ha Macbethet látjuk, minden lelassul körülötte, csak a halk zenét halljuk, a csata zörejei elnémulnak, ha pedig a tömeget, minden újra vibrál. A csata alatt ez a két kép váltakozik, ahogy Macbeth előtt egyre inkább körvonalazódik a három boszorkány. Tőlük fogja majd hallani a jóslatot, ami megpecsételi sorsát: „Éljen Macbeth, a későbbi király!”.
Hogy e jóslat mielőbb teljesüljön, és Lady Macbeth-ből királynő lehessen, ráveszi férjét a mihamarabbi királygyilkosságra. Egyesek szerint Lady Macbeth a legméltóságteljesebb és tisztelet parancsolóbb karakter, akit Shakespeare megalkotott, ellenben Macbeth kétségkívül az egyik legösszetettebb. Egyszerre hataloméhes, ambiciózus és kegyetlen, viszont az önmagával vívott folytonos lelki tusa, félelem, bizonytalanság miatt képes emberi maradni, sőt mi több, tragikus hőssé válni. Így hát mikor férje vonakodik árulóvá válni, Lady Macbeth előveszi női praktikáit, s most nem a férfi hasán keresztül, hanem kicsit délebbi tájról vezet az út… a gyilkossághoz. A királynői babérokra áhítozó asszony férjura férfias mivoltát megkérdőjelezvén is folyamatosan manipulálja a meg-megingó Macbethet.
A merénylet jelenetének audiovizuális megoldása pontosan mutatja be Macbeth szemszögéből a történéseket. Mikor lesújt a tőrrel, a csendbe hasít bele. Mikor az első szúrásoknál behatol a penge a húsba, áttöri a bordákat, az százszor hangosabbnak hallatszik, mint amilyen valójában. Ahogy egyre többször döfi bele a kést, egyre csak folyik a vér, de egyre csökken a vele járó hang. Bár kétségtelen, hogy remekül játszik a hangeffektekkel a film, a Jed Kurzel szerezte zene mégsem igazán kiemelkedő. Ugyanazok a bús hegedűdallamok szólnak végig, ami ugyan a látvány és színészi játék miatt nem tud álmosító lenni, egy idő után mégis monotonná válik.
Michael Fassbender és Marion Cotillard lenyűgöző alakítást nyújtanak. Fassbender teljesen Macbeth-tá lényegül, minden további nélkül elhitetve a nézővel, hogy „skorpiók nyüzsögnek” a fejében. Egyszerűen fantasztikus ahogy Cotillard átalakul könyörtelen törtetőből egy, a bűntudat által felemésztett nővé. Mivel shakespeare-i nyelvezetet használtak, volt, hogy teljes monológokat vettek át a drámából. Mindkét színésznek voltak nagymonológjai, melyek egytől egyig tapsvihar után kiáltottak. Méltóságteljesnek, felségesnek látszottak, ami –a nyilvánvaló tehetségükön túl–, a jelmez és smink designereknek köszönhető. Kirsty McQueen nem csak a harcosok, hanem a királynő arcát is kékkel díszítette, Jacqueline Durran, jelmeztervező pedig tökéletesítette a korhű öltözéket egy-egy jól elhelyezett fátyollal vagy palásttal.
A film egy csatajelenettel zárul –az eddig helyenként maradéktalanul naturalisztikus ábrázolás immár füstté vált, helyét az abszolút művészi eszközök vették át. A narancsos-pirosas környezetet ugyan a közelben felgyulladt erdő színezte ilyenné, mégis egy teljes világégésként érzékeljük. Macbeth világa égett fel.
Kurzel filmjének képi megjelenítése igazi művészet, ahogy a két főszereplő színészi játéka is. Bár a történet ismerős, sőt rengetegen feldolgozták már, mégis képes újat mutatni. A Cannes-i Filmfesztiválon 10 percig állva tapsolták, a magyar nézőknek október 29-től lesz lehetőségük eldönteni, mennyire jogosan!
