Határok nélkül címmel indítunk interjúsorozatot, melyben az ELTE-n tanuló külföldi hallgatókat, illetve nemzetközi mobilitásprogramban részt vevő magyarokat kérdezünk tapasztalataikról, élményeikről, közelebb hozva egymáshoz ezáltal történeteket, kultúrákat és embereket. Az első beszélgetés főszereplője a lengyel Klaudia Fugas, aki az őszi szemeszterben az egyetem magyar mint idegen nyelv mesterképzésére jár. A külföldi tanulás előnyein és nehézségein túl többek között a két kultúra hasonlóságairól és különbségeiről, Budapestről és a magyarok legfurcsább szokásairól is beszélgettünk.
Klaudiát a Prae Műfordító Táborban ismertem meg, ahol naplóíróként dolgoztam, így végig figyelemmel kísérhettem a résztvevők munkáját. Már az ott töltött egy hét alatt sokuk történetét megismertem, ennek ellenére nagyon vártam, hogy még többet megtudhassak Klaudiáról. Egy hangulatos kis kávézóban beszélgettünk a BTK közelében – természetesen magyarul.
Biztosan sokan kérdezték már tőled, hogy hogyan kerültél kapcsolatba a magyar nyelvvel és a kultúrával, most mégis ezzel kezdeném én is.
6 éve kezdtem el magyarul tanulni a Varsói Egyetemen. Az érettségi után úgy éreztem, hogy valami furcsa nyelvvel szeretnék foglalkozni (nevet). Igazából azelőtt nem tudtam sokat Magyarországról, kicsit zsákbamacska volt az egész, de soha nem bántam meg, mert amikor először idejöttem, beleszerettem Budapestbe. Annyira hangulatos és szép város!
Mesélnél egy kicsit az első hosszabb itt töltött időszakodról?
Amikor elkezdtem az egyetemet, már megvolt a fejemben a gondolat, hogy egyszer el kell jönnöm ide hosszabb időre, mert máshogy soha nem fogom megtanulni a nyelvet. Persze nem mondom, hogy rossz az oktatás, de kevés, hiszen elég későn, már felnőttként kezdtem el magyarul tanulni. A tanáraink nagyon melegen ajánlották, hogy menjünk ki külföldre, mert ott fogunk a legtöbbet fejlődni. És igazuk is lett. 2 éve tanultam már magyarul, amikor idejöttem, de alig tudtam beszélni. Valamit értettem, de mondatokat összerakni már nagyon nem ment.
Itt viszont rá voltam kényszerítve, hogy beszéljek, és bátorított, hogy az emberek annyira szerették, ha valaki magyarul próbált megszólalni.
Mindig nagyon aranyosan reagáltak, és segítettek, akkor is, ha eleinte sokat hibáztam. Először a Balassi Intézet hungarológiai képzésére jöttem, ahol csoportokra osztottak minket nyelvtudástól függően. Én a B2-es csoportba kerültem, de az év végére már képes voltam letenni a C1-es nyelvvizsgát.
Tudom, hogy a pandémia a te számításaidat is kissé keresztülhúzta. Milyen volt ezt az időszakot megélni?
Nagyon para. (nevet) Épp műfordító képzésen voltam, szintén a Balassi Intézetben. Szilveszter után már voltak hírek, hogy Kínában kitört valami vírus, de nem lehetett róla sokat tudni. Aztán februárban még sikerült kiutaznom Moszkvába kirándulni, és mikor visszajöttem, a reptéren már mindenhol voltak kézfertőtlenítők, és maszkot viseltek az emberek. Nagyon szokatlan volt. Emlékszem egy napra, amikor kimentem a koliszobából, mert hallottam, hogy nagyon hangosan beszélnek a lengyelek. Vitatkoztak, hogy hazamenjünk, vagy ne. Én akkor az egyetlen voltam, aki azt mondta, hogy „Jaj, gyerekek, nem fogják most egyik napról a másikra lezárni a határokat”. A többiek elmentek, én maradtam, de nemsokára az én fejemben is megjelent a gondolat, hogy talán hosszabb ideig fog tartani ez az egész, mint sejtettem, és haza kéne menni. Megvettem a repülőjegyemet 2 nappal későbbre, de még aznap este felhívott az anyukám, és mondta, hogy lezárják a határokat. Itt kellett maradnom egy hónapig, aztán Lengyelország elindított egy „rescue flight” programot, és azzal mentem haza.
Tehát végül ki lettél mentve.
Tehát ki lettem mentve, ami nagyon furcsa volt, mert én Dél-Lengyelországból származom, Budapestről nagyjából 5 óra az út kocsival. Annyira közel voltam, és mégis lehetetlen volt, hogy hazajuthassak. A képzést ezek után online folytattuk, ami meglepően jól működött, de nagyon hiányoztak a többiek.
Hogy kerültél ezek után az ELTE-re?
Már pár évvel korábban pályáztam, de a pandémia miatt elcsúszott az egész. Most viszont végre sikerült. Ez már az utolsó szemeszterem az egyetemen, szóval ez volt az utolsó esélyem, hogy egy ösztöndíj keretében idejuthassak.
Milyen tárgyaid vannak a magyar mint idegen nyelv szakon? Mennyiben más az oktatás itt, mint nálatok?
Az itteni képzésen a hangsúly a nyelvgyakorlaton van, olyan órákkal, mint például az írásbeli kommunikáció, ahol különböző szövegeket kell alkotnunk: kérvényeket, leveleket, önéletrajzot. Vannak ezen kívül kulturális ismeretek is. A tanárnőnkkel sokat sétálunk a városban, és közben történeteket mesél. Nemrég például a Kossuth téren jártunk, és az 1956-os forradalomról mesélt sokat. Olyan érdekességeket is mond ilyenkor, mint például hogy mennyi ablak van a Parlamentben. Most persze nem emlékszem, de nagyon sok. (nevet) Nálunk ez a szak főként filológiaként működik, nagyon elméleti dolgok vannak benne, mint például irodalomtudomány meg bevezetés a leíró nyelvtanba. Itt nagyon tetszik, hogy azon van a hangsúly, ami a legfontosabb, azaz a nyelvtudáson.
Mivel a műfordítótábor hozott össze minket, ezért erre is szeretnék kicsit kitérni: mesélnél egy kicsit arról, hogy ez az érdeklődés hogyan jelent meg az életedben?
Akkor fordult meg először a fejemben, hogy jó lenne ezzel foglalkozni, amikor a Balassi Intézetben választható volt egy műfordításóra is, és én feliratkoztam rá. Ott próbáltam először egy szöveget magyarról lengyelre lefordítani. Ez annyira jó játék volt. Meg persze akkor még óriási kihívás is, mert minden harmadik szót ki kellett keresnem a szótárból, de nagyon élveztem.
Emlékszel még rá, hogy mi volt ez az első szöveg?
A lyukas zokni. (nevet) Annyira aranyos, cuki mese! És én annyira büszke voltam magamra, hogy ezt a szöveget most el tudom küldeni a barátomnak, és így ő is elolvashat egy magyar mesét.
A táborban tapasztaltam, hogy még a gyakorlott műfordítók is sokszor szembe találják magukat komoly kihívásokkal. Említenél pár ilyet?
Nyelvtanilag ezek a nyelvek teljesen mások, másképp működnek. A magyarban nagyon gyakran előfordul, hogy a legfontosabb információ a mondat végére kerül.
Ha sokat olvasok magyarul, az valahogy befolyásolja a gondolkodásomat is. Amikor utána a saját nyelvemen kell valamit írnom, általában túl magyarosak lesznek a lengyel mondataim.
Ilyenkor kicsit pihentetni kell a szöveget, és utána elolvasni még egyszer lengyel szemmel. A másik ilyen problémát a nyelvtani nemek jelentik, vagyis ezek hiánya a magyarban. Magyarul lehetséges, hogy a szerző úgy ír meg egy művet, hogy nem derül ki a főhős neme. Ez a lengyelben lehetetlen: a fordítónak el kell döntenie, hogy milyen nemű legyen az elbeszélő.
Említetted nekem korábban, hogy valószínűleg télen hazaköltözöl. Mik a terveid a jövőben? Szerepel köztük a műfordítás is?
Szerepel, persze, nagyon szeretnék ezzel foglalkozni, de eleinte szükségem lesz valami állandó munkára is. Talán meglepő, de Lengyelországban nagyon sok munkalehetőség van magyar nyelvtudással. Van egy LinkedIn-fiókom, ahol napi szinten kapok állásajánlatokat.
Beszéljünk még kicsit arról, hogy hogyan lehet Magyarországon külföldiként boldogulni! Volt valami a kezdetekben, ami meglepett, amit jó lett volna előre tudni?
A legnagyobb meglepetést a bürokrácia okozta, amiről tudtam, hogy nagyon bonyolult, de nem gondoltam, hogy ennyire. Amikor például létrehoztam a bankszámlámat, valamit elrontottak, és nagyjából egy hónapig tartott, mire rendeződött a dolog, de közben hetente oda kellett mennem valamit aláírni. Ez nem változott azóta sem. Mivel nemsokára kiköltözöm, megszüntettem a számlámat, és ez még bonyolultabb volt, még hosszabb ideig tartott. De végre sikerült, szóval végleg megszabadultam a magyar bankoktól. (nevet)
Milyennek tűntek a magyarok elsőre?
Szerintem könnyű velük kijönni, főleg akkor, amikor türelmesek. Persze nem mindig türelmesek. (nevet) Ebben nagyon hasonlóak a lengyelekhez, meg általánosan a mentalitásukban is. Nagyon szeretnek panaszkodni, és nagyon mélyen bennük vannak a történelmi emlékek. Ez még mindig mély seb.
Ez tényleg ennyire észrevehető külföldi szemmel is?
Nagyon is! Rengetegszer látom például a Nagy-Magyarországot furcsa helyeken, mondjuk garázsajtókon. És nagyon sok történelmi film létezik, amik egyáltalán nem viccesek. A csehekről például tudom, akkor is mindig tudnak nevetni, ha történelmi filmet alkotnak. Itt ez még nagyon messze van, legalábbis én így érzem.
Azontúl, hogy nyilvánvalóan rengeteget tanultál a nyelvről és a kultúráról, mit adott még neked az itt töltött idő?
Minden hosszabb külföldi tartózkodás valahogy megnyitja a gondolkodásunk.
És annyira sok barátságot kötöttem! Ennek nagyon örülök, mert sok különböző nézőpontot és kultúrát ismertem meg. A legjobb az egészben pedig, hogy minden nemzetközi ismerősömmel magyarul beszélek.
Az elején sem kényelmesedtetek néha el, és beszéltetek inkább angolul?
Dehogynem, és eleinte a bankban vagy a boltban is simán angolul beszéltem, mert féltem, hogy kínos helyzet áll elő. Aztán egyszer jött egy orosz lány, aki egyáltalán nem beszélt angolul, így rá lettünk kényszerítve, hogy a magyart használjuk. Azóta pedig csak magyarul beszélünk. Emlékszem, amikor még az elején együtt villamosoztunk, volt velünk egy koreai lány, egy egyiptomi fiú, egy török lány, és mi akkor még bénán, de magyarul kommunikáltunk egymással, hiába néztek ránk furcsán az emberek (nevet).
Ha már a villamost említetted, beszéljünk még kicsit Budapestről! Van kedvenc helyed?
Egyik kedvenc helyem a Filozófusok kertje. Ide szoktunk járni a többiekkel, mert itt viszonylag kevés a turista, és a kilátás gyönyörű. Sokat boroztunk itt esténként. Nagyon szeretem még a Szabadság hidat is, és a Margitsziget is annyira hangulatos nyáron. Kedvenc helyem még Parlament, az egyik leggyönyörűbb épület, nagyon sok képem van róla. Az őszi Budapestet is nagyon szeretem, annyira csodálatos, ahogy a falakon a futónövények pirossá válnak!
Budapesten kívül mennyire ismered az országot? Voltál kirándulni valamerre az itt töltött idő alatt?
Igen, a Balaton például annyira menő! Úgy tűnik nekem, hogy ez a legnagyobb sétálóhely. Akár a vízben is jókat lehet sétálni, olyan sekély (nevet). Gyönyörű a víz, és olyan jó, hogy biciklizni lehet körülötte, meg hogy vonattal is mindenhova el lehet jutni. És Tihanyba komppal. Annyira aranyos hely! Minden levendulás, minden lila színű. Egyszer például a barátnőimmel jártam ott, igazi csajos napunk volt, mert levendulát szedtünk a réten, még koszorúkat is csináltunk, aztán levendulás fröccsöt ittunk. A Balatonon kívül jártam például Mohácson is, ami teljesen más, egészen történelmi. A busójáráson voltam, ami tiszta őrültség (nevet)!
Volt még valami, ami furcsa vagy meglepő volt számodra a magyarokkal, a kultúránkkal kapcsolatban?
Például az, hogy szilveszter éjfélkor minden magyar egy random helyen elkezd Himnuszt énekelni, ez teljesen újdonság volt. Meglepődtem azon is, hogy nagyon kevés friss zöldséget esznek.
Ez paprikaország, és mégis mindenki csak kovászos uborkát eszik (nevet)!
Az interjú végén villámkérdésekkel bombáztam Klaudiát, hiszen vannak dolgok, amiket egyszerűen muszáj megtudnunk a külföldiektől, például hogy:
Mi a kedvenc magyar ételed?
A paprikás csirke, pogácsa és persze a Túró Rudi.
Ha egyet ki kell emelned, mi a legszebb emléked az itt eltöltött idő alatt?
A karácsonyi bulink a Balassiban. Mindenki főzött valamit, és ajándékokat is hoztunk egymásnak. Családias, igazi karácsonyi hangulat lett, nagyon jó volt együtt ünnepelni.
Mi a kedvenc magyar könyved?
Spiró Györgytől Az Ikszek. És a könyvekről jut eszembe: képzeld, nálunk az iskolában A Pál utcai fiúk kötelező olvasmány.
Mi hiányzik a legjobban otthonról?
A barátomon kívül? A pirog! Ez egy lengyel étel, egy töltött tészta, és nálunk mindenhol lehet kapni, itt viszont nincs, pedig ez az egyik kedvenc ételem.
Az ételekkel zártuk a beszélgetést, amit én a magam részéről még órákig tudtam volna folytatni. Szerencsére még lesz is rá lehetőségem, hiszen Klaudia pár hétig még biztosan itt lesz. Mindig nagyon érdekes külföldieket hallgatni, és az ő szemükkel látni a saját kultúránkat, valamint kapni egy szeletet az övükéből. Tartsatok velünk a sorozat következő részében is!
Fotók: Lazar Anilla
