A szorongásgyár felszámolható – de hogyan?

Mit érzel most? Órán vagy, vagy tanulnod kellene… gondolataid elkalandoznak a szorgalmi időszak végének fásultságában… Vagy éppen állnak, miközben a képernyőt pörgeted. Pörgeted az Indexet, lehet, nem is törődve azzal, milyen lesz a kreditindexed, vagy a facebookot, nem baj, ha lesz még egy bukód, esetleg a ELTE Online oldalát, és meglátod ezt a friss cikket…  A Szorongásgyár felszámolható…  Bumm, mint a villámcsapás vág beléd a várva várt olvasási vágy, hiszen megjött a stressz ellenszere…? Aztán eszedbe jut, hogy az összes frappáns megoldást kínáló hacknek ilyen hangzatos címe van. Gyanús, ha valami gyors és biztos megoldást kínál… Megszoktad, hogy a megoldás nem kiváltság, hanem csak fáradságos úton-módon lehet kiváltani. Itt vannak a megváltási alapok, és ez az útmutató tényleg hasznos. A szorongásgyáradat viszont neked kell ledózerolnod a megfelelő agymanók aktiválásával vagy likvidálásával. Na de hogyan? Valljuk be, elég makacs képződmény, és jogosan érezhetjük úgy, hogy atombombával sem lehetne kirobbantani a helyéről. Habár ezzel mint az élet szükséges rossz velejárójával legtöbbünk megtanult együtt élni (vagy ami még rosszabb, benne élni), azért látszik, hogy ízig-vérig emberből vagyunk gyúrva, és nem adjuk fel a reményt: az eseményre már októberben megtelt a regisztráció, a 400 fő befogadóképességű Mária Terézia terembe 600 főnek engedtek volna férőhelyet. Ugyan hozzá kell tenni, hogy ez nem kizárólag a téma érdekessége miatt történt, Limpár Imre ugyanis, mint az ELTE Karrier Központ állandó előadója, sokadik alkalommal örvend ekkora népszerűségnek olyan, a hallgatókat érintő, izgalmas témakörei miatt, mint például a pénzügyi tudatosság vagy a beosztandó idő problematikája, amelyekről már korábban itt és itt írtunk, vagy mint most a diákideg kitartó mételye, a szorongás. Előadásai tanulságosak, emellett könnyen befogadhatóak, az azokat átszövő kellemes vagy éppen kissé rettentő humor pedig minduntalan emlékeztet a lét már-már elviselhetetlen könnyűségére. Ő másfél óráig beszél, majd úgy hagyod el az előadótermet, mintha meggyóntál volna. Ez egyébként sem, de az adventi időszakban főleg, nem egy rossz érzés, hiszen ilyenkor a vizsgák és a karácsony dupla terhe alatt hatványozottan könnyülne a lélek.

Szorongás vagy félelem?

Limpár Imre az év utolsó előadásán jó előadóhoz és még inkább jó pszichológushoz méltó magabiztossággal besétált, majd olyat tett, ami miatt több száz ember lapult bele úgy a székébe, mintha egy vámpírsereg előtt meglóbálnának egy füzér fokhagymát. Milyen más „kegyetlen” felütéssel lehetett volna kezdeni, mint azzal a kérdéssel, hogy „Mi volt a valaha legcikibb felelésed?”, majd ördögi vigyorral felmutatott egy általános iskolai ellenőrzőt. „Mindenki emlékszik erre?” Biztosan tudván, hogy mindenkiből egy csapásra előhívott valami szép emléket, szerencsére nem kezdett el találomra vizsgáztatni, hanem elmesélte saját történetét, melyben általános iskolában Zsófi néni Imruskájaként az „Ősszel érik, babám, a fekete szőlő” kezdetű népdallal kissé felsült. A kamasz-tavasz és a lámpaláz gonosz együttese énekeltethették vele az „ősszel érik a babám” verziót. A példából el is jutottunk az első szakmai megállapításig. Egy ellenőrzőtől, egy tanító nénitől, a nyilvános szerepléstől, bármitől lehet félni, megijedni, rettegni, lehet bármitől fóbiánk. A lényeg a tárgyiasítás, muszáj tárgyiasítanunk, mert „nem olyan nagy buli az ürességben szorongani”, a psziché keres magának egy tárgyat. Eleve hajlamosak vagyunk a szorongásra: ezt szorongáshajlamnak vagy vonásszorongásnak hívjuk, amelyet félelemmé tárgyiasíthatunk.

Mikor alapították a te szorongásgyáradat?

Mert nem is olyan biztos, hogy azt te alapítottad. Limpár Imre állandó tárgyi kísérője a pulpituson a három szék, a múlt, a jelen és a jövő széke. Ezek segítségével mutatja be, hogy a problémák általában a múltban, és nem is feltétlenül a saját múltadban gyökereznek. A vonásszorongás például genetikai és szocializációs alapon működik. „Mitől rettegünk mi, ami soha nem ment nekünk mint családnak? Mi az, amiben mi sosem voltunk jók?” És itt a „mi”-n van a hangsúly, amelynek tárgyát a családtagok transzgenerációs téglaként hagyományozzák, nemzedékről nemzedékre, amelytől a gyár egyre csak erősödik, és megingathatatlanná konzerválja a felfogást. Így lehetséges, hogy a gyáradat még ükapád alapította az 1800-as években, s azóta gyártósoron halmozódnak az aggályaid, amelyeknek pont a kattogásod a hajtóerejük, és általában semmi alapjuk sincs. A transzgenerációs téglák azonban nem csupán önostorozó gondolatok, hanem felfogásbeli hagyományok is lehetnek. Szimonetta, egy rögtönzött nevű páciens leghőbb vágya az otthoni teraszon, nyugágyban limonádét szörpölni, egyedül, úgy, hogy senki nem zavarja. Viszont náluk nem lehet „csak lenni”. Úgy nevelkedett, hogy ki kell várnia a sorát, figyelnie kell másokra, és ő ezt mindig így is tette, viszont már szétvetette az ideg. Ráadásul ha kijön a dühe, megkapja szüleitől, hogy „én nem ilyet neveltem”, és ez bűntudatot gerjeszt.

Kőbe vésett hagyományok, avagy érted kelt fel a Nagyi!!!

A szorongás nem ismeri az adventi időszakot, sőt, ebből a szempontból szinte ez az év legdurvább szakasza. A 24-e, 25-e és 26-a ráadásul egyenesen brutális. – mondja Limpár Imre, mintha csak rezignáltan nosztalgiázna. – A karácsony az igazság pillanata. Sok jó ember, kis helyen összezárva, egész évben nem láttuk egymást, majd legyilkoljuk a másikat ötvenhatszor.  Mert mi baja van az anyámnak, a gyereknek, azt a rokont miért kellett meghívni, és még 26-án is megyünk valahova? Amália álnévre hallgató páciense elmesélte neki: szörnyen érinti, hogy karácsony mindhárom napján ünneplőben kell lenniük. Ez is a gyári elvárásokhoz tartozik, mint ahogy az is, hogy eszel-e a sütiből, mert azt meg kell enni, hiszen miattad kelt fel a nagyi. Vagy, ha ebből ettél, abból miért nem eszel, esetleg „csomagolok még, aztán nehogy kidobjátok”. A szemléltetett gyári elvárások a családban általában az idősebb generációk mártírszerepe, abszolút jóindulatú, de azért felér egy százas szöggel való piszkálással… A nyomásgyakorlás ezen szorongáskeltő módjának ellenszerét ugyan nem kaptuk meg, valószínűleg nincs is, s arra tudok gondolni, hogy a titok talán az asszertivitás tökélyre fejlesztése…

A szorongás nem objektív és nem is racionális

Ezt megérthetjük, ha most mélyen magunkba nézünk, és rájövünk, mennyire apró dolgokon szoktunk feszengeni, amelyeknek utólag semmilyen jelentősége nincsen. Vagy, ha szemtelenül, nem túl kedves hangsúllyal megkérdezik: „Te ezen rágódsz?!” Ulrich nevű páciensének például az volt a problémája, hogy magas. Ez azért furcsa, mert nem 220-as felhőkarcoló-termet, hanem egy olyan normális 190 centi. De mivel a psziché szubjektív, Ulrich belső konfliktusként élte meg, hogy ő serdülőkorában fizikailag lenézte a szüleit. Technikailag ezt azzal kompenzálta, hogy rogyasztott, aminek következtében magabiztosságával is gondok adódtak, és gerincproblémák is előjöhettek volna.

Andornak nehézségei vannak a beszéddel, nem is kicsik. Ezek nem fizikai nehézségek, hiszen beszélni tud, a fejében pedig csak úgy cikáznak a gondolatok, viszont nem meri közvetíteni őket, főleg, ha egy barátnőjelölthöz kellene intéznie a szavait. Miért szoronganak az Andor-típusúak? Egy leegyszerűsített folyamatábra szerint felmerül bennük a kérdés: mit mondjak? Erre teljes zárlat, mert: mi van, ha rosszat mondok? Ha rosszat mondok, nem leszek szerethető. Majd: én még kérdezni sem vagyok jó; s a konklúzió: engem nem szeretnek… Teljes csőd, és indulhat a páncélnövesztés.

Ottwaldnak az a baja, hogy nincs második randi, ugyanis már az első randin azon szorongott, hogy lesz-e második randi. Petronella pedig az a típusú lány, aki amint belép egy partira, rögtön a férjét keresi, majd az ő szorongásgyára legyártja a sztorit a válásig.

A munkaerőpiaci szorongás mintapéldája: „vállalkozok, és a vállalkozás elhozza a csodát”… de ha eddig szorongó alkalmazott voltam, és létrehozom a vállalkozást, akkor szorongó vállalkozó leszek…

Induljunk el a felszámolás útján: légy önreflexív!

Az, hogy hogyan alakul az ember test- és énképe, az önreflexión múlik, mint egyébként minden. Akkor tudod másként szemlélni magad, ha megszabadulsz a gyártott rögeszméidtől és tudatosan változtatsz az énképeden. Például ha egy nehézatléta macisnak látja magát, ez akkor is így marad, ha kigyúrja magát, amennyiben az énképén nem változtat és öltözködése is a régi énje szerint alakul. És a csajok imádnák, csak erről nem szóltak neki…

Önreflexió az, hogy mennyire tudod, mi történik veled. Ha fejleszted ezt a képességet, tudod, mi zajlik benned, és ez mind-mind lehet beszédtéma, hiszen az sosem unalmas, ami téged érint. (Itt most nincs szó az előadás módjáról, ami lehet bármilyen.) Így Andor gondolatairól is lehetne beszélni. Arról, mit érez most. Mit érzel most? Az agyad kalandozik, hogy milyen sorozatot fogsz nézni a két ünnep között? De lehet, hogy a szorongásgyárban kalandozik: leesett a hó, beállt a fagy… elesel-e, ha kimész… elesik-e anyád?  Lefagysz, ha beszélni kell? A lefagyást is lehet önreflexió témájává tenni: mitől fagytam le? Az, hogy „halvány gőzöm sincs”, még mindig jobb, mint ha nem is mondunk semmit. A félelmeket, de a mumustémákkal az élen minden érzést érdemes összegyűjteni, és ha semmi mást nem is csinálsz velük, kezdd el leírni őket. Igen, a naplóírás nem egy rossz ötlet. A pszichológus kiemeli: nem lehet két perc alatt megváltoztatni mélyből gyökerező gondosan beépített gondolati struktúrákat, elképzeléseket, az eddigi élet során felgyűlt frusztrációmennyiséget nem lehet egy alkalommal kikukázni, szükség van a rendszeres konzultációra.

A szorongásgyár államosítása és új struktúrák létrehozása

A pszichológus szerint igenis nagyon hiányozna a szorongásgyárad, ha államosítanák… hiszen hány órát rágódunk hetente? Ha megszűnne, üres lenne az életünk… A megoldás új struktúrák létrehozásában rejlik, no meg abban, hogy habár objektíven működni aligha vagyunk képesek, néha mégis próbáljuk meg kívülről nézni szorongató érzéseink forrását, és elzárni a csapot, ha rájöttünk, hogy ez a negatív áradat valójában légből kapott gondfelhőből ered. Az összehasonlítás kijózanít ugyan, ám ehhez gyakran az is szükséges, hogy az ember valami megrázó élménnyel konfrontálódjon, ami mellett korábbi szorongásai, félelmei eltörpülnek.

Korábban volt szó a vonásszorongásról, ami örökölt. Ezen kívül létezik még állapot-/szituatív szorongás. Limpár Imre szerint az „aranykombó” a vonásszorongás megspékelve a szituatív szorongással, az „aranykombó extra” pedig az erős vonásszorongás, amelyhez hozzáadódik a te saját szorongásod, illetve a generációk hagyománya, a család szorongása. A hozott anyagot, mely szerint szorongó gyermek voltam, meg lehet munkálni, reagálhatsz másképp is, hiszen mindig van másik út. Ilyen például a pozitív precedensek gyűjtése, vagyis hogy számot vetsz életed azon szakaszaival, amikor kevesebbet szorongtál. Ki vagy mi segített akkor? Nem csak a mélyre ásott igazságok, magvas filozofikus eszmefuttatások segíthetnek, ha éppen egy kabala húzott ki a csávából, amiben hinni tudsz, akkor fordulj bármikor ahhoz egészséggel. Az önreflexiónak és egyben az új struktúrák kiépítésének is részét képezi az orientációs pont létrehozása. A pszichológus felteszi a kérdést: Meg tudnád írni önmagad használati útmutatóját minimum húsz A4-es oldalban? És ez még csak nem is az interperszonális útmutató. Elemezz, majd gondold végig: Milyen elvárások feszülnek feléd? Milyen lenne az ideális karácsony számodra? Mi az az elvárás, ami ezt tönkreteszi? Mi az, aminek mindenképpen ott kell lennie a reggeli rituálédban?

Struktúra vagy szabadság, vagy a struktúra, szabadság?

Van, aki hisz a struktúrákban, van, aki egyáltalán nem. Valaki a struktúráktól szabadul fel, valaki pedig úgy érzi, mint például a pszichológus barátja, hogy „a betáblázva-lét olyan, mint bebörtönözve lenni a teendők poklában”. Előfordulhat ezért szorongás abból adódóan, hogy nem értitek meg egymást. Az a szabadság, ha ismerem a korlátaimat, a szabadosság pedig, ha úgy hiszem, bármit bármikor megtehetek. Limpár Imre az egyetemen találkozott a rousseau-i gondolattal: nem az a szabadság, ha azt tehetek, amit akarok, hanem az a szabadság, ha nem kell megtennem, amit nem akarok, tehát ha nem engedek a külső kényszernek. És itt vissza is kanyarodtunk az origóhoz, az önreflexióhoz, hiszen ahhoz, hogy tudjam, melyek ezek a tartalmak, mi az, amit nem akarok megtenni, hogyan kapcsolódnak ezek a tartalmak a szorongásomhoz, a belső, vagy környezeti elvárásokhoz – ahhoz tükröt kell állítanom magam elé.

És mit lehet kezdeni azzal, ha a szorongásnak valós alapja van? Konstatáljuk, hogy ez a normalitás része, és ez rendben is van így. Az önmegvalósításban sikeres személyeket sem úgy képzeljük el, hogy kész vannak az önmegvalósítással, és azzal vége is a folyamatnak. Minden nap dolgoznunk kell magunkon. Nagy erőforrás meríthető a szorongásból. Kérdezd meg magadtól: Hogy szolgál ez engem? Hogyan tudok ez alapján fejlődni, gyarapodni? A kudarc legyen az önmegvalósítás része, hiszen az élet nem probléma, amit meg kell oldani, hanem a valóság, amit meg kell tapasztalni.

Fejléckép: Facebook esemény borítóképe