Nekem minden reform lassú

Dr. Maruzsa Zoltánnal, a felsőoktatásért felelős helyettes államtitkárral beszélgettünk az egyetemi bulikról, kollégiumról, tanulásról, reformokról, és az előtte álló feladatokról.

Dr. Maruzsa Zoltán ezer szálon kötődik az egyetemünkhöz. Háromszor diplomázott, egyszer doktorált az ELTE-n, kollégiumi éveit az Ajtósi koliban töltötte, de volt Diákbizottsági elnök, és a Karrierközpont Alumni programkoordinátora is. 2012. szeptember 15-e óta felsőoktatásért felelős helyettes államtitkárként tevékenykedik.

Helyettes államtitkár úr igazi ELTE-s: nem csak oktatója, hanem hallgatója is volt az ELTE-nek. Gólyaként mit várt az egyetemi éveitől?

Annyit tudtam csak, hogy Magyarország egyik leghíresebb egyetemén azt fogom tanulni, amit szeretnék. A színvonalas képzésen túl persze barátokat, tapasztalatot és közéleti aktivitást vártam: mindezt meg is kaptam.

Az egyetemi szórakozást tekintve milyen emlékei vannak?

Amikor csak tehettem, minden bulin részt vettem, ami az egyetemen vagy annak kollégiumaiban zajlott és jónak ígérkezett. Az Ajtósi kollégiumban – ahol laktam – a Diákbizottság elnökeként szerveztem is a rendezvényeket. Maradjunk annyiban: lesz mit mesélnem az unokáimnak. Egyet azonban fontosnak tartok leszögezni: ha hajnalban kerültem ágyba, akkor is beértem a 8.30-kor kezdődő óráimra.

Mi motiválta abban, hogy a történelem után a német nyelv és irodalom és a politikaelmélet szakot is elvégezze az ELTE-n?

A német szakot azért választottam, mert Baján két tanítási nyelvű gimnáziumba (MNÁMK) jártam, és megszerettem az irodalmat, a tanárképzésre készülvén pedig a történelem-német jó szakpárosításnak látszott; utólag elmondhatom: be is vált. A politikaelméletet akkoriban a történelem egy igen hasznos kiegészítőjének tartottam, ezért választottam, és ezt sem bántam meg.

Mikor döntötte el, hogy doktorálni szeretne történelemtudományból, inspirálta-e erre valaki?

A terv csak az egyetemi éveim alatt körvonalazódott, szakdolgozati témavezetőm, Dr. Balogh András vetette fel, de Dr. Izsák Lajos akkori tanszékcsoport-vezető, később intézetigazgató is támogatott elhatározásomban. Személyesen leginkább a felsőbb évfolyamokra járó barátaim motiváltak, így például Szűcs Dénes vagy Dér Dezső, akikkel egy emeleten laktunk a kollégiumban, és már hallgatóként rávettek, hogy tudományos ösztöndíjra pályázzak, tanulmányokat írjak, konferenciákon vegyek részt – a többi már adta magát.

Később hogyan profitált abból, hogy az ELTE-re járt?

Az ELTE-n szerzett végzettségnek  presztízse van, ezt mindig élveztem. Óriási előny továbbá, hogy az ELTE hatalmas társadalmi tőkét jelent: még a minisztériumban is folyamatosan találkozom olyan korombeli kormánytisztviselőkkel, akiket az egyetemről ismerek, és ez megkönnyíti a kapcsolatok kiépítését.

Oktatóként hogyan ítélte meg az előző két év felsőoktatási átalakításának irányait?

Azt szinte minden kollégámmal vallottuk, hogy változtatni kell, a felsőoktatással gondok vannak, és ezt éveken át meg is beszéltük, különféle kiutakat keresve a jobb, hatékonyabb és magasabb színvonalú képzés érdekében. Aki a gyors és operatív változások híve, mint én is, annak minden reform lassú, és kívülről én is így életem meg az elmúlt éveket. Ma, belülről úgy látom: a felsőoktatáshoz – minden más rendszerhez hasonlóan – megfontoltan, a változásoknak időt adva érdemes hozzányúlni, a kapkodás rossz tanácsadó.

Milyen előnye származhat abból helyettes államtitkárként, hogy az elmúlt években testközelből, az egyetemről látta a  felsőoktatási folyamatokat, és az eddigi döntések következményeit? 

Őszintén: ez az erősségem. Számos elődömmel szemben nem voltam még dékán sem, mielőtt ezt a megtisztelő felkérést kaptam, viszont intézeti titkárként az elmúlt négy évben hivatalból és személyesen mindennel kellett foglalkoznom, ami csak előfordulhat a felsőoktatás területén. Azt hiszem, a felkérést is ennek a tapasztalatnak köszönhetem, és természetesen igyekszem is kamatoztatni: szép gyűjteményem van a változtatásra szoruló apróságokból, melyek megkönnyíthetik például az egyetemi adminisztráció munkáját.

Milyen tanulságokat vont le ezekből a tapasztalatokból, illetve két elődje munkásságából?

Visszafelé csak történészként szoktam nézni. Elődeim munkásságát ismerem, és nagyra becsülöm, de természetesen itt nem csak két személyről van szó. Nekem azonban a saját utamat kell járnom. Elsősorban a józan eszemre kell hallgatnom, úgy gondolom csak gyakorlatiasan érdemes megközelítenem minden megoldandó kérdést. A nagy elvi viták és sok száz oldalas hatástanulmányok eredménye mindig kérdéses, különösen egy olyan területen, ahol sokféle érdek ütközik, és ahol nincs társadalmi közmegegyezés.

Új – és jelenkori egyetemes történelemmel foglalkozott az ELTE-n: hiányozni fog-e az oktatói, egyetemi munka?

Már most is hiányzik, főleg az inspiráló hallgatói közeg, de persze a kollégáim is. Megbízatásom az én felfogásomban átmeneti: amint úgy érzem, hogy vállalt feladatomat elvégeztem, visszatérek az oktatáshoz és szeretett hallgatóimhoz, kollégáimhoz. Közben igyekszem publikációimat gyarapítani, és legalább évente néhány nemzetközi konferencián részt venni.

Lesz-e ideje nyolc doktorandusz hallgatójával foglalkozni?

Ha nem is úgy és annyi, mint eddig, de törekszem rá, hogy legyen. Konzultáltam már az államtitkárságon, és legutóbbi külföldi utamra is vittem magammal egyik hallgatóm írásait, maximálisan kihasználva a több órás repülőutat a lektorálásra.

Kép forrás : MTI Fotó: Kovács Tamás

[sam id="10" name="mnb2" codes="false"]