13

cikk

A művészet és a természet összefonódása – második Art brunch a Füvészkertben

Játék az anyagokkal, a színekkel, a jelentésekkel, mindez a természetbe ágyazva, azzal kiegészítve, azt ruházva fel újabb jelentésekkel. Az Art brunch „elbújik” a Füvészkertben, nem hivalkodó módon hívja fel a figyelmet magára, inkább előtérben hagyja a természetet mint fő műalkotást.

Műfaji és kulturális sokszínűség az ELTE táncgáláján

Az idei, 2022-es ELTE BEAC Táncgála rendkívül sokoldalú programot mutatott fel a teltházas közönségnek, és nem kellett csalódnunk – ebben a műfaji sokszínűségben és a latin életérzéstől a keleti hangulatig terjedő széles palettán mindenki megtalálhatta a kedvére valót. Öt táncstílus képviselte magát a május 17-ei gálán: argentin tangó, modern tánc, hiphop, hastánc és néptánc.

Búcsú a Tűzmadártól – Markó Iván emlékére

Hároméves korától kezdve szinte megállás nélkül táncolt, akármerre járt – az utcákon, a fürdőszobában, a lépcsőházak gangjain. Mégis rögös útja volt a táncvilágban: első, majd második alkalommal sem vették fel a Balettintézetbe, hogy aztán mindössze 27 évesen a nemzetközi tánckritikusok leghíresebb darabját, a Tűzmadarat látva a világ tíz legjobb táncosa közé válasszák. A szakma (legalábbis a hazai) megszállottnak tekintette, a közönség viszont imádta. Kossuth-díjas táncművész és koreográfus, akire táncvilágban elért sikerei mellett legalább annyira a végtelen alázata, emberségessége, eleganciája, az élethez és emberekhez való hozzáállása miatt is felnézhetünk. A tánc világnapja alkalmából az idén április 21-én elhunyt Markó Ivánra emlékezünk.

Isten fia, a rock és a hippik – Jézus Krisztus szupersztár

Tim Rice és Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus szupersztár című darabja kultikus rockoperává nőtte ki magát, amely azóta számtalan feldolgozást ért meg. Az 1973-as, Norman Jewison rendezte filmet Oscar-díjra jelölték, a Szegedi Szabadtéri Játékokon – ahol Magyarországon először mutatták be 1986-ban – pedig ma is töretlen sikerrel játsszák.

Almodóvar anyákról, feleségekről, szeretőkről, barátnőkről, özvegyekről, lányokról: nőkről – Julieta

Pedro Almodóvart, a spanyolok nemzeti kincsét nem lehet beskatulyázni, mégis minden filmje egy pillanat alatt felismerhető. A sokakat megbotránkoztató rendezőzseni művészete mellett a magánéletében sem hétköznapi figura: korábban például egy punk transzvesztita bandát is alapított. Almodóvar máig legsikerültebbnek tartott és legikonikusabb alkotásait az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején készítette, de azóta is töretlen sikerrel, egyéniségét, sajátos világlátását, kézjegyét soha fel nem adva remekelt az elmúlt években is.

„Én teljes szívemből tudtalak volna szeretni” – avagy Frankenstein szörnyének védelmében

1910 óta nagyjából megállás nélkül özönlenek ránk az újabb és újabb Frankenstein-feldolgozások, amelyek nagy része éppen Mary Shelley eredetijének szívét és lelkét vágták ki és vették semmibe. Ezeknek az adaptációknak „hála” a közönség egy jelentős hányada a Frankenstein, avagy a modern Prométheuszt a horror műfajába sorolja, a „szörnyet” pedig Drakulával, Farkasemberrel, gólemekkel és további rémekkel veszi egy kalap alá. Ez pedig, ismerve az eredeti történetet, nagyon fájó. Shelley ugyanis egyáltalán nem horrort akart elénk tárni. A Frankenstein egy megható, árnyalt, szomorú és végtelenül érzékeny, egyúttal bölcs jellemrajz egy lényről, aki mindenkinél jobban éhezett szeretetre és elismerésre, de mindenhonnan csak gyűlöletet és elutasítást kapott.

„E világban mindenki azért harcol, amit nem érdemes megszerezni” – Hiúság vására (Vanity Fair, 2018)

William Makepeace Thackeray 1848-ban megjelent regénye az angol irodalom klasszikusai közé tartozik, és egyik legfőbb különlegessége a „csípőssége”. Olyan szatirikus ábrázolást nyújt a 19. századi angol társadalomról, hogy még 21. századi fejjel is könnyű belepirulni. A klasszikus 1932 óta több feldolgozást megért már film, színdarab és sorozat formában, a legfrissebb adaptáció ezek közül az HBO 2018-as szériája, amely, noha sok elődje mesélte már el az alaptörténetet, mégsem nevezhető felesleges feldolgozásnak.

Édesbús költemény a múltról (és a jövőről) – The Dig (Ásatás)

1939, Nagy-Britannia. Mibe kapaszkodhat egy egész ország és annak kiszolgáltatott népe, ha a küszöbön álló háború miatt a jövő kiszámíthatatlan és felfoghatatlan? Az Ásatás (The Dig) feltár a kérdésre egy lehetséges választ: a múltba.

Martin Scorsese és Fran Lebowitz a nyakába veszi New Yorkot – Pretend It’s a City

A Netflix hétrészes dokusorozatába a (hazai) nézők többsége vélhetően nem Fran Lebowitz, sokkal inkább az olasz-amerikai rendezőzseni, Scorsese neve miatt fog belekezdeni. De akármilyen ok is vezet ahhoz, hogy megismerkedjünk a Pretend It’s a City-vel, megéri. A miniszériában Scorsese egyik legjobb barátját, az író, társadalomkritikus és humorista Frant szólaltatja meg, hogy meséljen New Yorkról, az itteni életről, az itt töltött 70 év alatt végbement változásokról, az emberekről, és úgy általában mindenről, amiről kedve tartja. A végeredmény pedig semmihez sem hasonlítható: egy meghökkentően humoros, őszinte, végletekig szarkasztikus alkotás, középpontban New Yorkkal, de valójában kap itt hideget-meleget az egész társadalom.

Kicsi a bors, de erős: Döntős rövidfilmek az idei Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválról

A 2020-as Anilogue jó szokásához híven a világ legkülönbözőbb pontjairól szállította el hozzánk az animációs filmeket, és ennek megfelelően elképesztően színes felhozatallal büszkélkedhet. A következő cikkben az idei Versenyprogram A szekciójának nyolc alkotásáról szólunk, amelyek – a többi fesztiválfilmhez hasonlóan – a Toldi Távmozin keresztül voltak elérhetők. Ebben a „csoportban” a 16+-os, azaz felnőtteknek szóló animációk szerepeltek (a gyerekeknek szóló animációkat korcsoportokra bontva, külön szekcióban díjazták). November 28-án, szombat este pedig az is kiderült, melyik alkotás nyerte el a Best of Anilogue Awardot és a közönségdíjat – cikkünkből ez is kiderül.