Új interjúsorozatunkban az ELTE BDPK oktatóival beszélgetünk a 21. századi tanításról és tanulásról. Elsőként dr. Katona Attilát, a Történelem Tanszék oktatóját kérdezzük a történelem tantárgy funkciójáról, tantervi változásairól, modern módszertanáról és a mai diákok motivációjáról.
– Sok diákban felvetődhet, hogy mégis miért is van szükség a történelem tanulására, ha az interneten bármit megtalálhatnak. Mit gondol erről?
– Ez egy jó kérdés. Ha történetileg nézzük, akkor a történelemtanítás akkor jött létre, amikor az államok megerősödtek a 18. században, és lényegében az önmagukról szóló tudást közvetítették. Államok még mindig vannak, következésképpen úgy gondolják, hogy az identitás részét meg kell tanítani, hogy jól vagy rosszul, ez képezheti vita tárgyát. Ma egy szellemi kavalkádban élünk, ahol nagy mennyiségű információhoz lehet jutni, de ez két dologgal együtt igaz: egyrészt nagyon szelektív és esetleges, amit a diákság megismer, másrészt ez a tudás rendezetlen. Éppen ezért olyan feladata van a történelemtanításnak, hogy ezt a tudást rendszerezze. Nemcsak kronologikusan, hanem a tartalmat illetően is. Minden tudásnak kell valami vázának vagy szerkezetének lenni, úgy ennek is, mert csak akkor lesz maradandó. A történelemtanítás ezt a funkciót látja el.
Azért ne felejtsük el, az internet ilyen széles körben való elterjedése és felhasználása 10-15 éves múltra tekint vissza, azóta lehet ilyen gyorsan információkat gyűjteni. Ez olyan probléma, aminek ma még nem látunk a mélyére. Ennek ellenére a mai tananyagelrendező elv az, hogy egy adott állam vagy politikai rezsim mit tart helyesnek, és azt próbálja normatívaként a felnővő nemzedékekbe plántálni. Ez szerintem nem olyan sikeres. Az alaptanterv szerint a hangsúly a narratív kompetenciára helyeződne; hogyan tud szöveget elemezni, kritikusan viszonyulni hozzá, megérteni, stb., de ezt könnyebb kimondani, mint megvalósítani.
– Ön szerint milyen irányba kéne elmozdulnia a történelemtanításnak, hogy jól tudja ellátni az előbb említett funkcióját?
– Bizonyos értelemben szerintem szükség van arra, hogy az emberiség történetét – függetlenül a korszakoktól – szelektív formában tárgyaljuk. Amit hangsúlyozottan próbálnak megjeleníteni, az az állampolgári ismeretek. A nagy kérdés a rendszerváltás idején is felvetődött: kell-e történelmet tanítani, vagy inkább az állampolgári/társadalmi ismeretek domináljanak? Akkoriban ez utóbbit nem preferálták. Sőt, az ellenkezője történt, mivel a tanárok a lezárt eseményekről határozottabban formálnak véleményt, mint napjaink nyitott eseményeiről. Nagyon kevesen vannak, akik vállalják az ezzel kapcsolatos véleményüket, ami persze jó alap arra, hogy az iskola napi szinten ne politizálódjék át, elvégre a történelem múlttudomány. Igaz, az, hogy a szakma mit fog mondani egy-egy adott eseményről, folyton változik. Aki megéri, pár évtizeddel később rájön, hogy ugyanarról a korszakról mást fognak állítani, legyen az a kora újkor vagy a 20. század. Aki ezt nem akarja megérteni, azt sajnálom. Sokan szeretnek a változatlansághoz ragaszkodni, ami olyan, mint az identitás: őrizzük állandóságunkat, de folyamatosan változunk.
– Tegyük fel, hogy az egyik diák történelemórán rákérdez egy aktuálpolitikai eseményre. Ebben az esetben a tanár mennyire formálhat véleményt?
– Mivel napi szinten nem tanítok középiskolában, nem tudom, mennyire vetődnek fel témaként aktuálpolitikai kérdések. Én azt mondom, ha előjönnek, akkor bizonyos szinten foglalkozni kell velük. Az a tanári tapintattól függ, ha valakinek más a véleménye – kiváltképp, ha az illető diák –, akkor az álláspontját tisztelni kell bizonyos keretek között. Ezek azok, amiket demokratikus vagy emberi normáknak nevezünk, szóval egy rasszista álláspontot például nem erősítünk meg, nem támogatjuk.
– Ma már a diákok gyakrabban folyamodnak az internethez, mint a könyvekhez. Ön szerint milyen hatással van a digitalizáció az oktatásra?
– Az lenne a kívánatos gyakorlat a tanárok részéről, hogy a digitális lehetőségeket építsék be a tanórákba. Azért azt mindnyájan látjuk, hogy fordulat következett be e téren, a mai gyerekek sokkal ügyesebbek, tájékozottabbak. Végül is az idősebb generáció inkább tőlük tanulja meg az informatikai eszközök használatát. Ha belegondolunk, ez óriási fordulat az emberiség történelmében, mert ez fordítva szokott működni, és ebből adódnak bizonyos tekintély problémák.
Mondanám, hogy a „régebb óta fiatalok” vágjanak bele és próbáljanak lépést tartani a digitalizációval, de nem tudom ez mennyire sikerül, mert csak azt tudom ajánlani, amit én is láttam már és ismerek. De amit nem ismerek, azt kevésbé tudom ajánlani. Ez egy bizalmi faktor, legtöbbször a diákok jönnek és mondják, hogy itt látták ezt, vagy azt, és onnan szedték az információjukat. Ezt nagyon helyénvalónak tartom, nemcsak a köz-, hanem a felsőoktatásban is. Természetesen csak ahhoz tudunk hozzászólni, amit láttunk mi is, hiszen lehet, hogy megtévesztő kontextusban mondja el az illető az adott információt. Ez szerintem egy nagyon problematikus része lesz az oktatásnak, nem tudom hogyan fogunk ezzel a jövőben megbirkózni.
Egyéni tapasztalat alapján úgy vélem, hogy borzasztóan sok információt tudnak befogadni a mai diákok. Másfelől bizonyos információkat, amik régebben egy-egy tantárgy gerincét jelentették, nem hajlandók elsajátítani. Úgy gondolják, hogy az a külső információtárolás, ami most különböző rendszereken elérhető, mindig velük lesz. A felsőoktatásban tanulók számára a történelem szaktudás kellen hogy legyen, és ne külső információtárolás kérdése. Például, ha elmegyek egy orvoshoz, akkor ne az legyen, hogy a doktor úr/doktornő „felmegy” az internetre és keresgéli a megoldást; ezzel elveszti a szakmai hitelét.
Az oktatásnak az a korszaka jött el, amikor a tanár azt is mondhatja: „nem tudom, de ha segítesz, akkor én is megtudhatom”.
– Miben másabb ma tanítani, mint akkor, amikor még ön is középiskolai gyakorlópedagógus volt?
– Én még a múlt évezredben tanítottam. Akkoriban még a tanár volt a tudástár, ő mondta el az információt. Ma már más a helyzet: a tudás nagy része az iskolarendszeren kívüli forrásokban is elérhető. A legfőbb problémát a motivációban látom. Ez főleg az információs társadalomnak köszönhetően alakult ki: például a Wikipedián bármikor, szinte bármire rá lehet keresni. Ez termelte ki azt a jelenséget, hogy a tudás kívül van, és ez sokakat nem tesz kíváncsivá. Minek tanuljuk meg, mikor volt Lipcsénél a „népek csatája”, ha a neten úgyis meg tudjuk nézni? Ma az oktatásban, ha valamire hangsúlyt kell fektetni, akkor az a motiváció. Miért is kell ezt most tanulni, miért kell ezt mindenkinek tudni? Én pont egy ellentétes világban cseperedtem fel, amit az információszegénység jellemzett, ahol tiltott, elhallgatott dolgok voltak körülöttünk. A kíváncsiság volt akkor a motivációnk fő forrása. Viszont egy valamit még ma is lényegesnek tartok: ha elveszik a külső információtárolóinkat – legyenek azok könyvégetések vagy akár internet kikapcsolások –, csak mi maradunk és a tudásunk.
– Ennek ellenére hogyan lehetne a mai diákok figyelmét fenntartani az órán?
– A mai ifjúság nagy része célirányos: már fiatalkorban készül arra, ami szeretne lenni. Én inkább a holisztikus látásmódot támogatom, akik a világot egészben akarják látni, még akkor is, ha tudják, hogy ez sosem fog sikerülni. Ha a tanár fenn tudja tartani a diákokban az igényt, olyan tantárgyak, témák iránt, amelyek nem kellenek majd a hivatásához, akkor mindent elért. Hogy ezt hogyan lehet megcsinálni? Szerintem kétféle kimondatlan modell létezik. Az egyik középpontjában a tanár áll, akinek olyan személyisége van, amin keresztül követhető és vállalható értékrendek állnak. Nem a tudása az érdekes, hanem jóval inkább a habitusa, ahogyan viszonyul a dolgokhoz, és ez lenyomatként ottmarad a gyerekekben. A másik irány a kompetenciafejlesztés. Ami mondjuk ki, jelszóként jobban megy, mint a valóságban; ez azt követelné meg a tanároktól, hogy differenciáljanak, hiszen más a diákokban az adottság és a képesség. Azt elvárni, hogy például egy 21 fős osztályban 18 féle módon közelítsék meg a tananyagot, önmagában is nagy teljesítmény lenne, de mondjuk ki, ez így lehetetlen. Én jobban szeretném, ha nagyobb hangsúly helyeződne a tanárok személyiségének fejlesztésére, nevezzük ezt humanisztikus iskolának, irányzatnak.
– A felsőoktatási képzéseken főleg a kompetenciaalapú, valamint különböző módszerek együttes alkalmazását várják el a hallgatóktól, viszont ezzel szemben az óraszámok csökkennek a közoktatásban, valamint tapasztaltuk, hogy egy 45 perces órába nem biztos, hogy belefér az, hogy interaktív is legyen, de le is adjuk az anyagot. Önnek mi a véleménye erről?
– Az egyik dolog, ami ebben talán segíteni tudna, az a 2000-es évek elejétől már létezett. A kerettanterv után engedtek különböző tankönyvcsaládokat kifejleszteni, korlátozott versenyt hozva így létre, ami jót tett a pedagógiának is. Nem értem, miért kell abba az irányba tolni a magyar közoktatást, hogy egytankönyvű legyen. Az a legnagyobb probléma, hogy nem engedik meg a pluralizmust a módszertanban sem. Vissza kellene térni ahhoz, hogy több tankönyv lehessen, standardizálni az ismereteket, hogy mi az, ami minden könyvben kell hogy szerepeljen és akkor a tanároknak lenne választási lehetőségük. Ez egy előfeltétele lenne annak, hogy a pedagógusok eldöntsék, milyen irányt kövessenek.
A másik problémát a kimeneti szabályozás okozza: meg kell felelni az érettségi követelményeknek. Ott, ahol ezt nem tudják „hozni” a diákok, ott a tanárra – mindegy, hogy milyen módszert alkalmazott – rossz fényt vet, ez az igazság egyetlen mércéje. Innét kezdve nem az a kérdés, hogy a világot megismerjék, hanem az, hogy megfeleljenek a vizsgákon. Ezt a rendszert vagy el kell felejteni, vagy ne erről szóljon az oktatás, de ehhez radikális szemléletváltásra lenne szükség, amire én rövid időn belül semmi esélyt nem látok.
A felsőoktatásban az egyik legnagyobb probléma, hogy van egy elvi oktatás az egyetemen és egy gyakorlati az iskolában. Ezek azért távol állnak egymástól. Lehet, hogy itt kellene bevezetni a duális képzést, amiről sokan tévesen azt hiszik, hogy eddig is ilyen volt a tanárképzésben. A duális képzésnél a kinti gyakorlóhelyeken elméleti képzéseket is tartanak, ez a lényeg, és nem az, hogy az elmélet és a gyakorlat elkülönül. Természetesen ehhez engedélyek és kísérletező kedvű emberek kellenek. Azt, hogy az egészet elméleti képzésként tartsák meg a gyakorló iskolákban, jelentős fordulatot hozna, de érdemes lenne vele kísérletezni.
– Ha már mintatantervek, ön szerint mennyiben változtatja meg az új Nat a történelemtanítást?
– A történelemnél oly nagy volumenű kánon változások nem mentek végbe az új Nattal, mint például az irodalomban, ahol bizonyos szerzőket kivettek, bizonyosokat pedig beraktak. A történelemnél mindig két nagy probléma volt; az egyik, hogy akárhogy is nézzük, folyamatosan nő az anyag mennyisége, ahogy halad előre a tárgyalt idő. Mi annak idején, valamikor 1945 környékén abbahagytuk a történelemtanítást, ma meg már a hidegháború is benne van a tananyagban. Másrészt ezek a korszakok túl közeliek ahhoz, hogy erős szelekcióval lehessen élni, le kellene rövidíteni őket, de akkor meg félő, hogy csak közhelyek maradnak.
Másrészről az új Nat nemcsak kivett dolgokat a tananyagból, hanem be is emelt, ami szerintem nem rossz ötlet. Ez újdonságnak számít, hiszen eddig kronologikus volt a tananyag felépítése, most pedig különböző szempontok alapján elkészült leckéket is hoz, mint például a vallás-, vagy éppen a hadtörténetet. Kihagyni konszenzussal lehetne; mondjuk a tanári kar úgy dönt, hogy az egyik rész nem kell, akkor az kimarad. A mélységelvű tanítást kellene támogatni, hogy egy-egy témát alaposabban tanuljanak meg a diákok, de a tanár választhassa ki, hogy melyiket.
Összességében a történelemtanításnál megmarad a tanári szerep fontossága, hiszen nem az számít, ami a könyvben van, hanem az, ahogyan a tanár leadja az anyagot. Mindig probléma volt, hogy gyorsan kell haladni, s így mindenfajta képességfejlesztés háttérbe szorul. Ehhez bátrabban hozzá kellene nyúlni, de ahogy említettem, ehhez konszenzus kellene.
– Végül, mit tanácsol a leendő történelemtanár-jelölteknek?
– Két dolgot mondanék. Az egyik, hogy legyenek kíváncsiak és ez ösztönözze őket. Ez egy olyan dolog, ami talán a fásultság ellen is véd, és legyenek kétségeik mindig, mindennel kapcsolatban. Szerintem ez az értelmiség egyik legfontosabb hívószava. A történelemhez kapcsolódóan Arisztotelész gondolatával zárnám: „A műveltség jó sorsban ékesség, balsorsban menedék”.
Kiemelt kép: Papp Laura Kinga
