Sorozatunkban az ELTE azon tanárait mutatjuk be, akik oktatói és tudományos munkájuk mellett művészeti tevékenységet is végeznek. Ezúttal Déri Balázs mesélt kalandos életútjáról, amelyben a „leágazások” is fontos szerepet kapnak. Avagy: hogyan lehet valaki irodalomtudós, alanyi költő, muzikológus és zenész egyszerre?
Déri Balázs 1954-ben született Budapesten. Költő, műfordító, klasszika-filológus, muzikológus, egyetemi tanár. Három verseskötete jelent meg (Az utolsó sziget, Kézírás, Rétegek) számos fordítása mellett. Többek közt katalán és ind költők műveit ültette át magyarra, Pilinszky- és Madách-fordítása pedig katalánul jelent meg. Muzikológusként elsősorban kopt egyházzenével foglalkozik, a Magyar Egyházzene folyóirat szerkesztője. Hatodik éve Szerdai Szalon néven írókört vezet az ELTE-n, a csoport tagjai 2017-ben antológiát jelentettek meg. Déri Balázs munkásságát 2012-ben Ürményi József-díjjal, 2014-ben a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével jutalmazták.
„1954-ben születtem, hivatalosan, ha a klinika számít, Budapesten, valójában a bugaci puszta határán, az orgoványi tanyavilág kargalai részén” – írja bemutatkozó szövegében a Szerdai Szalon-antológiában. Pesti füllel ez már-már egzotikusan hangzik, de mindenképp regénybe illő utat sejtet a jelenig. Hogyan hat(ott) egy ilyen gyerekkor a gondolkodásmódjára?
Az orgoványi tanyán már csak rövid ideig éltünk, de egészen az iskolakezdésig hasonló közegben, egy, a fővárostól úgy 40 kilométerre levő kisközség határában, egy tanyabokorban laktunk. A szomszédok nagyrészt idősebbek voltak, pár évig csak én voltam gyerek, később is csak kisöcsém és két kis szomszédlány voltak a játszótársaim. A tanyasi emberek karakterének része szokott lenni az önállóság, a „megoldjuk mi magunk is, úgysincs a közelben senki” védekező rátartisága. Így volt ez anyai családommal is el egészen a dédszülőkig. Pozitív oldala ennek az életmódnak az egymásra szoruló szűk család összetartása, de megvan ebben egy bizonyos idegenkedés is a túl sok embertől, a bonyolult emberi viszonylatoktól. Persze mindebből a nagyvárosban csak nosztalgia marad, a vágy a magányra.
Gondolom, a „megoldom magam” stratégiája sokat segített abban, hogy eljusson oda, ahol most tart. Milyen út vezetett a bölcsészkarig, hogy lett latin szakos?
Lehet, hogy máshova, talán többre is jutottam volna, ha többször hallgatok meg mást, de, visszatekintve, nem voltak rosszak még a hirtelen döntések sem. Gyermekkorom falujából, Tápiósülyből gimnazista koromra Pesthez közelebb, Gyömrőre költöztünk. A családi ház, most már csak öcsémmel, most is ott van. A környékről vasúton bejáróknak a legközelebbi jó hírű gimnázium a kőbányai Szent (akkor I.) László Gimnázium volt. Ismerős is volt nekem, mert tízéves koromban egy ideig már jártam Kőbányára (egyedül, 40 kilométerről!), a zeneiskolába. Egy évre orosz–angol tagozatra vettek föl, de én az elitebb kémia-biológiára akartam járni. Nyáron a különbözeti vizsgára latinból a helyi katolikus káplán készített föl, és mintegy cserébe a következő évtől már orgonáltam is miséken. Ez nem volt teljesen új, mert kilencéves koromtól fogva kántorkodom. Két évet jártam egy jó képességű osztályban kémia–biológia tagozatra, ahol nem csak a természettudományos tárgyak tanárai voltak egészen kiválóak, hanem a latintanár is, Merva Vilmos, és mindenekelőtt a további életemet leginkább meghatározó magyartanár, Tihanyi Károly.
Sokan mondják, hogy rendkívüli tanár volt.
Hogy ki volt ő, arról Vizi E. Szilveszter, Kroó Norbert, Glatz Ferenc vagy Gergely Ágnes tudna mesélni, és meséltek is. Órai előadásai színvonalát nem egy egyetemi előadásunk nem érte el. De nemcsak valami tudományos színvonalról van szó, hanem a kamasz szellemére egészen szókratészi módon ható szuggesztivitásáról. Emlékszem, ahogy Petőfi verséről, a Homér és Osszián-ról beszélt. Azon az órán megrepedtem. És bár még mindig azt hittem, hogy botanikusnak készülök, valójában akkor az irodalom, a latin, és persze párhuzamosan a zene győzött. Igen, mert közben már a korábbi zongoratudásra és amatőr orgonálásra építve a kor legjobb orgonatanáránál, Baróti Istvánnál a budai zeneiskolában is tanultam, nem is tehetségtelenül, úgyhogy amikor ilyen-olyan indokkal, látszólag őrült döntéssel, szüleim akarata ellenére 4. osztályra átmentem a Piarista Gimnáziumba, már az irodalom (éspedig Jelenits István hittanóráin is), a latin és a zene mindent betöltött.
Emiatt váltott gimnáziumot, miközben akkortájt bölcsészkarra szinte lehetetlen volt felekezeti gimnáziumból bekerülni?
Nem mondanám. Az első félévben még mindenki, én magam is úgy tudtam, hogy a TTK-ra készülök teljes erővel. A piaristáknál a természettudományos tárgyak oktatása hagyományosan igen színvonalas volt. De a humanióráké is. A második félévben, még télidőben egyszer latintanárunk egy interjút vagy talán másfajta írást olvasott fel arról – talán Borzsák István írta? –, hogy halódik a latinoktatás, pedig… Valóban voltak-vannak a latinoktatásban megingások, és az antik kultúrának a kultúra egészében betöltött szerepe is más, mint a XX. század közepe előtt volt, de ez most nem ide tartozik. A lényeg, hogy a cikkben volt egy szó: „klasszika-filológia”. Szerelmes lettem ebbe a szóba. A szünetben odamentem Somogyi Zoltán tanár úrhoz, és szédülve kérdeztem, hogy hogyan lehetek klasszika-filológus. Elmondta, hogy a Bölcsészkarra kellene jelentkeznem latin és valamilyen szakra. Szüleim és a tanárok megdöbbenésére (jóindulatúan le akartak beszélni, hogy úgysem vesznek föl piarista diákot) latin-magyar tanári szakra jelentkeztem. Sok mindent kellett pótolnom az akkor még tényleg szigorú felvételihez, így aztán könnyebben hagytam meggyőzetni magamat orgonatanárom által, hogy előbb tanuljak csak valami rendes szakmát (ez lett volna előbb a biológia, aztán a tanárság), és utána jelentkezzem a Zeneakadémiára. Talán hosszan válaszoltam a kezdő kérdésre, de ami azután történt, minden a 16–18 éves korban történtek következménye.
Úgy tudom, a felvételi sem volt sima ügy, igazuk lett a piarista tanároknak.
Igen, sokszor el szoktam mesélni a „nagy történetemet”. Maximális pontszámmal, a „jól megfeleltek” állítólagos „nagy száma” miatt nem vettek föl, pedig csak Tengelyi László csoporttársam, a későbbi jelentős filozófus lehetett 20 pontos. Sőt, a BTK még a fellebbezésemet sem továbbította a miniszternek. Ezt pontosan tudom. Szeptember második felében jártunk, amikorra már minden remény elveszett a felvételre. Még egy rendes, fellebbezést elutasító határozatot sem kaptam a fenti ok miatt. Lógó orral mentem gyakorolni, hogy akkor tehát orgonista leszek, és a következő évben felvételizem az Akadémiára. Két idős, titkos apáca gondozta az Erzsébet-apácák Szent Ferenc sebei templomát, ahol jó orgonához jutottam, és ők ajánlották, hogy keressem meg az áldott emlékű Beresztóczy Miklóst, a sokak által megítélt „békepapot” egy reggeli misén. Odaadtam neki a fel nem vételről szóló levelet, s csak ennyit mondott: „Tudom, fiam, hogy mi a dolgom.” Akkoriban ő az országgyűlés alelnöke volt, és bement Ilku Pálhoz, s mire hazaértem vidékre, már várt a távirat, hogy fölvettek. A kivételes eljárás gyanúba is kevert, de sok mindentől megmentett. Mindenesetre magyar-latin szakon kezdtem 1972-ben, aztán a következő évben fölvettem az akkor B-szak iranisztikát, egy évre rá az ógörögöt is, a magyart meg a második év után leadtam. Így végeztem előbb latin-iranisztikán, aztán ógörögön. De az indexem a tanú, hogy mennyi minden érdekelt ezeken kívül, mennyi mindenbe belekaptam (a hettitától kezdve az óírig és provanszálig), és mennyi impulzust kaptam ezen a fantasztikus karon. Még az egyetem elvégzése utáni években is visszajártam, koptot és katalánt tanultam két, másképpen nagyszerű tanártól, Kákosy Lászlótól, illetve Faluba Kálmántól. Egészen másért tanultam ezeket, mint amire aztán használni tudtam.
Mindig az volt az érzésem, hogy ez a rengeteg irányú érdeklődés, ez a „műveltségeszmény”, amit képvisel, ma már erősen kihalóban van, mondhatni, anakronisztikusan hat. Okoz ez külső és belső konfliktusokat?
Úgy is föl lehet fogni, mondhatnám önironikusan, hogy elfelejtettem kinőni az érettségiző diák szerepéből. Legalábbis a 70-es években jó iskolákban az eminens diákoktól (nemcsak a tanárok részéről, hanem egymás közt is) ez a műveltségeszmény elvárásféle volt. Aztán az egyetem meg az egzisztencia megteremtése kigyógyít a „reneszánsz ember” jellemzőjének tartott mindenevésből, túl sokféle érdeklődésből, bár osztálytalálkozókon hallom, hogy társaim egy része ma is sokat olvas, és sokan megőrizték legalább a tiszteletet a humán tudományok iránt, ha a felelős orvosi vagy kémikusi és hasonló munka be is szippantotta őket.
És Önben mennyi maradt a természettudományból?
Sajnos mára bennem csak ködös emlék akár az a természettudományos tudás is, amelyre a kamaszkorban szert tettem. Bármelyik kvízen elbuknék. Nem is beszélve arról, hogy mennyi minden elavult azóta, vagy akkor még csak csírázott. Mondjuk, a genetika. De az érdeklődést a természettudományos felfedezések és a növény- és állatvilág iránt máig megőriztem. Nincs tévém, csak ha öcsémet látogatom meg, akkor nézek filmet, éspedig szinte csak a természetfilmes csatornákat. Azok elől alig tudok fölkelni. De azért maradt is valami: a hajdani szigorú kémiai és biológiai gyakorlatok kialakították bennem a precizitás, a rendszeretet, sőt rendszerszeretet majdnem mániás fokát. Rosszul vagyok egy sajtóhibától, elütéstől, egy (szerintem annak tekintendő) stilisztikai hibától. 18 évig a középkori latin nyelv lexikográfusaként dolgoztam, szövegeket adok ki és szövegkiadásokat lektorálok, 24 éve szerkesztek egy egyházzene-tudományi folyóiratot, és ha hallgatóim időben adják be a dolgozataikat, akkor a vesszőhibákat vagy a fájlnévhibákat is kijavítom. (Legalábbis, amíg föl nem dühödök a henyeségen.)
Úgy tudom, a bürokráciától sem idegenkedik.
Bizonyos értelemben így van, három hullámban is nagy buzgalommal és gyönyörűséggel csináltam vagy javítottam a kari tanegységlistákat, az összes kreditet átszámolva. Ami pedig kérdéséből a nyelveket, elsősorban a holt nyelveket illeti, az természetes volt diákkoromban, hogy mindenfélébe belekóstoltunk. Önmagában egy olyan szak, mint az iranisztika, egy rakat nyelv, egyben kultúra, vallás valamilyen szintű megismerését jelentette. Másfelé vetődtem, nem lettem iranista, de az ott tanultakat a klasszika-filológiától kezdve a vallástudományig hasznosítottam.
De a katalán nyelv mégiscsak kilóg a sorból…
Egy vulgáris latin kurzuson Herman József professzor a katalán felé irányított. És nem kevesek által elítélt módon nemcsak Faluba Kálmán óráin ragadtam ott, hanem a katalanisztikában is. Kaptam is érte, gúnyolódást is. De ha nem tekintem a legalább negyven utat, ösztöndíjakat és más meghívásokat, hát versfordításaim nagy része erről a nyelvről született, és a versírást is e fordítások révén tanultam meg, amennyire megtanultam, és amennyire egyáltalán meg lehet tanulni. A zenéről már beszéltem. Elképzelhetetlen az életem zene nélkül. Elképzelhetetlen lett volna, hogy abbahagyjam. Igen, az viszont problémás, ha az ember irodalomtudós és alanyi költő, muzikológus és gyakorló zenész. Meg mindezek tanára, ismeretterjesztő. Biztos, hogy ha egy-egy területen megmaradok, ott sokkal mélyebbre jutok. És nagyon tisztelem is azokat, akik akár egész életen át kitartanak egy téma, egy témacsoport, egy művészeti ág stb. mellett. De ez nekem nem ment. Nem az én „utam”. Szerencsére egyre többen elfogadják ezt a fajta extenzivitást és a vele óhatatlanul együtt járó felületességet és teljesítményhiányt.
Felületesség és teljesítményhiány helyett a külső szemlélő inkább azt érezheti, a négy említett „szerep” nagyon termékenyen egészíti ki egymást. Az irodalomtudósból többet látunk az egyetemen, az alanyi költő Déri Balázst már jóval kevesebben ismerik. A köteteit olvasva egy dolog rögtön feltűnt: a helymegjelölések. Utazik, hogy írhasson?
Ha egészen messze akarok menni a gyermekkori ihletésekbe, akkor az útleírások hatását említem először. Még alsós koromban a falusi művelődési ház könyvtárának talán összes útleírását végigolvastam, és innen-onnan otthon is volt pár régi földrajzi könyv. Nemrég találtam meg a jegyzetfüzeteimet, amelyekbe pl. összeírtam az idegen szavakat meg hasonlókat, elsősorban a fantáziámat leginkább izgató keleti országok nyelveit. Nemrég fedeztem föl, hogy vagy tízéves koromban arab és perzsa, meg török szójegyzéket csináltam, s erről aztán tökéletesen elfeledkeztem. Felsős koromban már komolyan „földrajzos” voltam, nyolcadikosan megyei versenygyőzelemmel Csillebércig is eljutottam. A reménytelen szürke és szomorúan szegény világban emésztő vágy gyötört, fölfedező akartam lenni. Ez sem múlt el teljesen. És hihetetlenül teljesültek a vágyaim. Pl. a Transzhimaláján át Tibetbe, Lhaszába akartam menni, s több évtized múlva el is jutottam, ha nem is pontosan oda, de legalábbis Kis-Tibetbe, és ez már elég. A szíriai Aleppó is igen belém vésődött valamelyik útleírásból, fogalmam sincs, hogy miért. Ott már kétszer is voltam, érthető okokból egy ideig még nem megyek vissza, de remélem, hogy egyszer még sikerül meglátogatnom azt a szír ortodox templomot, ahol zenét gyűjtöttem. Már egyetem után utaztam először külföldre, előbb a „szocialista” országokba, aztán interraillel, mint annyi más kortársam, a szabadságba beleszagolva egy hónap alatt bekalandoztam Európa Párizstól Sevilláig és Velencétől Baszkföldig terjedő déli felét, s aztán a katalán területekre vezető vonatutak, mindig más városok közbeiktatásával, elmélyítették az élményeket.
Ennyire erős maradt a gyermekkori vágy? Gondolom, azért más célok is vezették.
A rendszerváltozás után több indiai és számos közel-keleti utamat nagy részben a fordítás és zenei-liturgiai gyűjtések motiválták. Szintén elsődlegesen zenei okokból Angliában elég sokszor, tavaly pedig a Külső-Hebridákon jártam. Sok régi élményből a legfontosabb pillanatok megmaradtak és versekbe is kerültek, de 2000 óta az utazás valóban a versírás kiemelkedő ihletforrása is. Az egyetemi hétköznapok hajszájában valahogy nehezebben talál rám az a bizonyos, tényleg létező flow. Az összeszedettség termékeny ideje. De persze az úti élmények nem az utazás alatt fogalmazódnak meg, az éréshez idő, sok idő kell. Lehet, hogy, mondjuk, egy oxfordi padon írok meg egy indiai találkozást. Arról meg el se kezdjünk beszélni, hogy az út mennyire jelentésekkel terhelt fogalom. Maradjunk abban, hogy az utazó törvényenkívülisége határozottan jót tesz a gátlások oldásának. Anélkül meg nincs költészet, pontosabban: se gátlások, se oldódások nélkül nincs költészet.
Említette a zenei okokat – tudható, hogy muzikológusként egyházzenével foglalkozik. Ez a világ is hatalmas és kimeríthetetlennek tűnő, elsősorban mégis előadóművész akart lenni. Ha már az oldódásról esett szó: lett-e, lehet-e valamiféle feloldása annak, hogy ez végül nem – vagy csak részben – valósult meg?
Minél hamarabb szembesül az ember azzal, hogy valami nem „úgy” megy, annál hamarabb gyógyul az önbecsülésen, önérzeten esett seb. Mert persze hogy rosszulesik az embernek, hogy nem első, de talán még csak nem is másodvonalbeli. Akkortájt, amikor már eldőlt bennem, hogy a bölcsészkarra jelentkezem, egy alkalommal orgonatanárom aznap esti koncertjének délelőtti főpróbáján segédkeztem. A regisztrátorság nagyon felelősségteljes segítő munka. Hogy a főpróba előtt vagy utána, már nem tudom, mindenesetre végighallgattam Kocsis Zoltán próbáját, ugyanott, a Zeneakadémia színpadán. Koncerten már sokszor hallottam, de amikor magának – vagy pontosabban Bachnak vagy Mozartnak – játszott, az nem e világból való zene volt. Akkor egy hirtelen színpadias mozdulattal „eldöntöttem”, hogy abbahagyom. Beláttam, hogy nemcsak két év van köztünk, hanem a zsenialitás és a legföljebb tisztes tehetség szakadéka. Meg aztán, be kell vallani, hiába a sok szólamban gondolkodás, gyors előrehaladás, az állóképesség, meg sok orgonás erény, az igazán jó zongorás alapozás nem volt meg, márpedig ez elengedhetetlen a magas szintű orgonáláshoz. Utána persze még sokáig, évekig újra meg újra nem mondtam le, de aztán mégis. Az egészséges lélek begyógyul, és az enyém egészséges volt. Megtaláltam az örömöt a bölcsészetben. Azért kórust vezettem, orgonakísérőként, templomi orgonistaként még évekig rendszeresen gyakoroltam, de aztán ez is megritkult. De a vágy, hogy felsőfokon perfektuáljam a zenei mesterséget, elemi erővel csapott rám 35 éves koromban. Igazi krízis volt. Elsőre nem is vettek föl, de Kroó György, életem legjobb, legemberségesebb, egyszerűen tökéletes egyetemi oktatója megszeretett, kiállt mellettem, és kijárta, hogy a korhatár túllépése ellenére egy újabb felvételivel (második évfolyamra) bejussak az Akadémiára. Tehát a dolgok szépen elrendeződtek. Némi malíciával azt mondanám, hogy az előadóművészetben, matematikában, sportban nagyon hamar kiderül, hogy milyen szinten van az ember. A bölcsészetben, amely legalább oly mértékben szorgalom kérdése is, végig kell olvasni és végig kell gondolni annyi nemzedék fölhalmozott tudását, mire kiderül, hogy nem is vagyok annyira tehetséges, mint gondoltam. Szerencsére az idős kor küszöbén az ember kevéssé érzékeny, akkor már nem bántja a dolog, és nem is méricskéli magát másokhoz. Aztán meg az sem akkora öröm, ha az ember legjobb – mert, mondjuk egyedül van. Ismereteim szerint a kopt egyházzenével, a világ egyik legjelentősebb zenekultúrájával lehet, hogy én vagyok ma a legismerősebb viszonyban, az európai tudományosság értelmében. Ezt is nagy részben Kroó tanár úrnak köszönhetem: ő tudott hajdani kopt tanulmányaimról, ismerte a keleti ortodoxia és egyáltalán az egyszólamú zsidó és keresztény liturgikus ének iránti vonzalmamat, és ő állított rá a kopt zene kutatására zenetudományi doktori tanulmányaim témakeresgélése közben.
De nem bánta meg sohasem azt a kamaszkori hirtelen döntést?
Persze, szamárság volt a 17 éves kori színpadias gesztus. Mert szükség van másod- és sokadvonalbeli művészekre, és szorgalmas, kevésbé tehetséges tudósokra – s legfőképp minél jobb tanárokra, akik esetleg nagy zenészeket és jó tudósokat nevelnek. Ezt könnyű belátni. S ha valaki a helyén van, egész életében boldog lehet. Ha meg néha belenyilall, hogy „én is lehettem volna”, akkor egyet mélyül a lelke…
Fotó: Burkus Dávid
