Határidőn túl című új sorozatunkba olyan jól sikerült szemináriumi dolgozatokat, évfolyamdolgozatokat várunk Tőletek, melyeket a leadást és a jegybeírást követően sem szeretnétek a laptopotok legeldugottabb mappáiba száműzni, hanem szívesen megmutatnátok másoknak is – akár az adott kurzuson kívül is. A teljes pályázati felhívást ide kattintva olvashatjátok.
Nádasdy Ádám: Maradni, maradni
Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.
Ezek nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.
Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.
„Az átzuhanás, az megterhelő.”[1] – hangzik Nádasdy Ádám Maradni, maradni című versének felütése. Az idézett sor kapcsán felvetődik a kérdés, hogyan intencionálja a tudat azt a pozíciót akár befogadóként, akár a megfogalmazott tapasztalat tényleges fenoménjának átélőjeként, amit a vers szövege átzuhanásként jelöl. Milyen fenomenológiai keretrendszer építhető az átzuhanás, illetve ennek ellentétpárja, a maradás köré a vers szövegvilágán belül? Az alábbiakban Nádasdy versének fenomenológiai elemzésére vállalkozom olyan kulcsfogalmak bevonásával, mint a hangoltság, az affektivitás, a hiány, a másik, a vágy. Célom az adott filozófiai kereten belül meghatározni a szöveg kulcsfogalmait, alapélményeit, valamint kimutatni annak valószerűségét vagy valószerűtlenségét a fenomenológia állásfoglalása szerint.
A vers tulajdonképpen három, a jelen elméleti keretünkben használatos fogalommal világítható meg. Az első versszak az átzuhanás élményét tematizálja, leltárba veszi azokat a jelenségeket, amelyek az alapélményül szolgáló köztességérzést, hangulati váltást indukálják: elalvás és fölébredés, megszeretés és meggyűlölés, vendégvárás és visszahelyezkedés a privát életvitel keretei közé. Mindezekkel kapcsolatban érdemes a hiány és a befejezettség fogalmait körüljárnunk. Amennyiben az embert hiánylényként határozzuk meg, aki a hiányainak pótlásaira törekszik, tehát a lét teljességére,[2] azt kell feltételeznünk, hogy a létteljességet csak az olyan alapélmények együttes birtoklásával érhetjük el, amelyeket a vers bináris oppozíciókba állít. Nádasdy szövege azonban nem ezt az útját követi a létteljességre irányuló vágy kifejezésének, hanem egymást egyidejűleg kizáró jelenségekként tételezi őket. A megszólaló kifejezi a vágyát az iránt, hogy azt a megtapasztalhatatlan időegységet, amely a két jelenség között tételezhető egyidejűségként vagy akár vákuumként is, minél kevesebb alkalommal kelljen átélnie, azonban a két beállítódás közötti döntés felett tudati szabadsággal nem rendelkezik.
A vágy tehát egy létélmény megélésének elmélyülésére, hosszas kifutására irányul. A megszólaló a tágabb értelemben vett létteljesség ellenében vágyakozik egyes jelenségek tartós egzisztálására a szembenálló párjaikkal szemben. Az éppen a benne-léten kívül helyezkedő beállítódások nem hiányként lépnek fel az alany számára, hanem mintegy feleslegként, amely akadályozná annak a sajátos teljességnek az elérésében, amit ezzel a kizáró attitűddel kíván megvalósítani. Ez esetben milyen keretek közt beszélhetünk a hiány fenoménjéről? A hiány klasszikus hármasságának felállításával[3] azt kell látnunk, hogy a vers alanya mint hiányoló esetében a hiányzó és a hiányolt egybeesik, tehát a hiány érzetét okozó, absztrakt értelemben vett tárgy, a hiányoló és a hiányzó fenn nem álló szintézise. A felébredés esetében a vers megszólalója hiányolja a teljes éberség, illetve a mély alvás szintézisét, amiben ő maga birtokolja az álom vagy az éberség egészét.
A megszeretés és a meggyűlölés élményei implikálják a másikkal való kapcsolatom affektivitásának mint kérdéskörnek a bevonását. Az említett affektusok ugyanis egyszerre jelenítik meg az érzékelő és az érzékelt egyén jelenvalóságát. Az érzékelőből az érzékelt „kiszámíthatatlan változatossága” váltja ki az éppen realizálódó affektust, így abban a pillanatban a gyűlölete vagy a szeretete tárgyaként jelenik meg. Míg az érzékelő a megélt affektusok által tapasztalhatja saját lehetőségeit a másik vonatkozásában, tehát tisztába jöhet a másik által kiváltott affektus okozta erőélmény változásával, így „cselekvési lehetőségei megvalósíthatóságának mértékével” is. [4] Tehát itt elsősorban a másikkal való kapcsolat Merleau-Ponty által felvetett aspektusai is a fogalomkörön belül kezelendők, így jelentősége van a másik produktív hatásának a cselekvőképességem relációjában. Farkas Henrik a másik intencionálását egy olyan erőmegnyilvánulásként határozza meg, amely „minőségét és intenzitását kiszámíthatatlan módon” változtatva közvetetten utal a másikra, és az egyén „erőélménye változásának mértékével” képes a tudatával megragadni ezt a fluktuációt.[5]
Nádasdy versének megszólalója azonban éppen ezt a fluktuációt szorítja ki a vágyott tudati állapotok sorából. Az olyan pontszerű, sűrűsödést mutató fenomének, mint a megszeretés vagy a meggyűlölés, alapvetően implikálják a fokozott erőmegnyilvánulást. Ez az erőmegnyilvánulás azonban újrarajzolja az egyén számára a lehetőségei és a cselekvőképessége vonalait is. Csak abban az esetben válik összeegyeztethetetlenné az affektusok fokozott erőmegnyilvánulással járó megragadása a szövegvilágban tételezett létteljességgel, ha az egyúttal az eddig a maga teljességében birtokolt lehetőségek és cselekvőképesség módosulásához vezet. Ha megszeretek valakit, a lehetőségeim az ő viszonylatában óhatatlanul beszűkülnek. Szorongást vált ki belőlem a jelenléte és a hiánya, a viszonyulásomat hozzá meghatározza a folyamatos önmonitorozás annak érdekében, hogy tökéletesnek mutatkozzam előtte. A helyzet csak hosszú idő elteltével, egy sor lebontott konvenció, gát, akadály után fordulhat át a lehetőségek és a cselekvőképesség megnövekedésébe, például az egyre mélyebb kitárulkozás vagy a másik testéhez való egyre intimebb közeledés terén.
A vers második strófája elősorolja a korábban megnevezett élmények vágyott megélési módját. Ami közös lehet a maradásban, alvásban, ébrenlétben, a házigazdai és párkapcsolati szerepkörben, az az észrevétlenségig mélyült hangoltság. A jelenvalólét eredendő hangoltsága akkor válik megtapasztalhatóvá, ha váltás, átsiklás megy végbe a lét pillanatnyi hangoltságában.[6] Így az első strófa leltára a hangoltság átváltását okozó fenoméneket gyűjti egybe, míg a következő azokat a nyugvópontokat, amelyek esetében már elült a hangoltságváltás okozta fokozott figyelemirányulás magára a váltásra. A hangolt lét tudatosítása pedig Heidegger gondolatrendszerében együtt jár az egyén kiszolgáltatottságának, világra utaltságának tudatosításával, amennyiben a belevetettség fogalmával a „kiszolgáltatottság fakticitására” céloz.[7]
Vizsgáljuk meg behatóbban a második strófában elrendezett élmények mibenlétét. Azt kell látnunk, hogy az első versszak fenoménjei a másodikban bevégzettekként, mintegy önnön bevégződésük élményeként jelennek meg. Az elalvás bevégződése a tényleges alvás, a megszeretés bevégződése a párkapcsolati létmód. Ez esetben a bevégződés fogalma a Lét és idő-ben megállapítást nyert esetek közül a „kéznéllevő elkészültségét” implikálja.[8] Tehát az elalvásnak a tényleges alvás mintegy a „kéznéllevő” álom elkészültsége, a megszeretés esetében a „kéznéllevő” szerelem betetőződése a párkapcsolat. A megszólaló vágya tehát bevégzett létélmények egymást kizáró halmazaiként tételeződik és válik a szövegvilágon belül értelmezhető létteljesség fundamentumává. Ugyanakkor ez a bevégzettség nem egy pontszerű állapotot jelöl, hiszen a megszólaló éppen a pontszerű, erőmegnyilvánulásokat koncentráló hangoltságváltások ellentéteként állítja az itt tárgyalt fenoméneket. Nádasdy verse az elnyújtott bevégződést nevezi meg ideális létállapotként, amely közelebb viheti az embert egyfajta létteljesség megéléséhez. Hogy milyen módon, arról a későbbiekben esik szó.
A második strófa szintén felveti az emóciók kérdését. Nádasdy versének erősen affektív töltetét akkor érthetjük meg igazán, ha rávilágítunk az elnyújtott befejezettség tapasztalatának emocionálisan pozitív pólusára. „Az emóció nem pusztán állapot, hanem egy korábbi állapothoz képest bekövetkező változás.”[9] Az átzuhanás jelensége tehát mindenképpen erős érzelmi töltettel rendelkező létélmény. Azonban állításunkban azt kívánjuk alátámasztani, hogy ezzel szemben a maradás élménye hordozza azt az affektív többletet, amely által érdemessé válik arra, hogy a létteljesség elérésének alapvető motivációja legyen. Vizsgáljuk meg tehát a két fenomén pólusát az affektivitás tekintetében. Sartre kétféle megközelítése közül, mely a tudatnak a „világban-benne-lét”-ét vizsgálja, azon állítását lehet gyümölcsöző bevonni az értelmezésbe, amely szerint a világ kivonja magát a racionális tudat rendszerezésigénye alól, és egy olyan totalitásként áll elő, amely nélkülözi a racionalitást és az eszközszerűséget.[10] Sartre az érzelmeket ezen totalitás elemeiként tartja számon, tehát olyan létezőkként, amelyek a lét felett érzett szorongásunkat fokozzák. A szorongás, mint a szabadság tudata,[11] tehát az afelett való szorongás, hogy a döntéseimben magamra vagyok utalva, csak fokozottabbá válik az érzelmek paradoxikus bevonódásával. A megszeretés, a meggyűlölés a tudat saját konstrukciója, annak ellenére, hogy nincs kontrollja egy érzelem, egy hangulat megszületése felett, sőt, legtöbb esetben a másiknak sincs aktív szerepe abban, hogy milyen érzelmet vált ki belőlünk.[12] „A hangulat ránk ront. Nem kívülről és nem is belülről jön, hanem a világban-benne-lét módjaként ebből magából lép elő.”[13] A hangoltságváltás, egy affektus megszületése vagy átfordulása fokozottan ráirányítja a figyelmet arra, hogy „nem vagyunk önmagunk korlátlan urai, hanem szabadságunkat az érzelmek és a testem épp-így léte (…) kijelölte mozgástérben valósíthatom meg.”[14]
Az átzuhanás élményével szemben a maradás affektivitását a „totális egyhangúság” jellemzi. A már egzisztáló emóció, ami az átzuhanás élményével jött létre, a maga érzelmi töltetével ruházza fel a környezetet, megteremt egy olyan kizárólagos dimenziót, amelyben bizonyos cselekvési lehetőségek megvalósulhatnak, mások azonban kizáratnak.[15] Ezáltal a maradás élménye érzelmi téren is elősegíti az elnyújtott bevégződés minél hosszasabb fenntartását azáltal, hogy kirajzolja azokat az affektív viszonyulási lehetőségeket, amelyeket az adott érzelmi állapot a maga dimenziójába foglal.
A hiány szempontjából vizsgálva a kérdést ismét hangsúlyos szerepet kap a két vizsgált fenomén emocionális töltete. A hiány alapvetően rendelkezik érzelmi vonatkozásokkal; egy számunkra fontos személy hiánya a hozzá fűződő emlékek, élmények folyamatos előhívását és tudatosítását teszi lehetővé a jelenlétével.[16] A hiánya éppen a pótolhatatlansága okán vezethet hangoltságváltáshoz. A lírai megszólaló azonban felveti annak a lehetőségét, hogy ez a fontos személy számomra nem létezik, nem hiányként jelenik meg, hanem eredendően nem egzisztál az életvilágomban. A hangoltság így erre a létállapotra fog felépülni, érzelmeim a másik bevonása nélkül rendeződnek el. „Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van/ szerelmem, illetve ha nincs.” A szövegvilágon belül lehetséges életstratégia a másik bevonásának elkerülése az elnyújtott bevégződés elérése érdekében.
A harmadik strófa a sartre-i filozófia legalapvetőbb fogalmaihoz érkezik meg. A megszólaló a maradás igényét juttatja kifejezésre, ezen belül pedig a tapasztalás minél mélyebb átélésére irányuló vágyat. A tapasztalásnak a tudat által el nem torzított, a maga totalitásában való megélésének igénye munkál ezekben a sorokban. „Maradni szeretnék, mindig maradni:/ ha ébren vagyok, élesen figyelni, / ha alszom, mélyebb gödörbe leásni”. A tudat vágya itt nem másra irányul, mint az önmagában-való létállapotra,[17] az önmagával való egybeesésre, az adott élmény hiány nélküli megélésére. Az önmagában-való jelen esetben releváns aspektusa Sartre felhő-hasonlatával világítható meg. A felhő önmagában nem az eső lehetősége, csupán egy meghatározott mennyiségű vízpára, amely megfelelő körülmények között esővé alakulhat. A felhő teljesen egybeesik önmagával, nem pusztán a potencialitásainak halmaza, ellentétben az emberrel, az önmagáért-valóval, akinek a létét, a szabadságát a lehetőségei határozzák meg. A felhő és egyben az önmagában-való aktuális.[18]
Nádasdy versének szövegvilágában az elnyújtott bevégződés egyúttal az aktualitás elnyújtását is célozza. A maradás az a létfenomén, amellyel megközelíthetővé válik az önmagában-valóval történő egybeesés. Azonban ahogyan Sartre filozófiájában, ez esetben is lehetetlen vállalkozásról van szó. Hiszen a megnyilatkozóban vágy él a maradás iránt, tehát a tudata homlokterében tartja a jelenséget. A versen keresztül vizsgálja, leírja, meghatározza a maradás fenoménjét, ezáltal a korpusz maga lehetetleníti el a szövegvilágban kifejtett végső vágyat, a tudati működés által nem torzított egybeesést önmagával.
A versben csupán a maradás iránti vágy jut kifejezésre, azonban nem tematizálódik a kudarc lehetősége. A záróstrófában sem jelenik meg, hogy a maradásra irányuló vágy alapvetően meddő vágy volna. Holott az átzuhanás, amely időről-időre törvényszerűen megszakítja az adott hangoltságban maradás létállapotát, maga válik a kudarc élményévé, hiszen ez akasztja meg az egyént abban, hogy az elnyújtott bevégződésben végül egybeeshessen önmagával. Azonban a vers nem a kudarc realizálásával zárul; ehelyett megképzi a maga ontológiáját. Sartre a vágy fenoménjét tárgyalva a szomjúság példáján keresztül fejti ki gondolatrendszerét. A szomjúság abban a pillanatban ismeri fel magát mint szomjúságot, amikor az ivás által kielégülést nyer. Egyúttal a betöltésének köszönhetően elveszíti hiányjellegét. A legfontosabb momentum az ivás pillanata, amikor a szomjúság ténylegesen szomjúsággá konstruálja magát a betöltés pillanatában. A vágy tehát nem kívánja a maga megszüntetését, „kitöltött üresség akar lenni”, azt a betetőződést keresi, amikor egyszerre létezik egymás mellett, egymásba csúszva a hiány és a betöltése.[19] A kitöltött üresség tulajdonképpen párhuzamba állítható az elnyújtott bevégződéssel. Az adott affektus, hangoltság által megképzett dimenzióban totalitást élvez, teljes betöltöttséget, ugyanakkor nem gondolhatunk rá a másik, az oppozícióba állított hangoltság nélkül, ami nem más, mint az üresség ebben a betöltöttségben.
Nádasdy Ádám versének hívószava, a maradás fenoménje az interpretáció tükrében egy, a lírai megszólaló által vágyott életlehetőség. Márpedig a „lehetőség az, aminek az Önmagáért-való híján van, hogy önmaga lehessen.”[20]
Felhasznált irodalom
Farkas Henrik, Erőmegnyilvánulás és cselekvőképesség. Az interszubjektivitás fenomenológiája = Sartre és Merleau-Ponty. A francia fenomenológia klasszikus korszaka, szerk. Ullmann Tamás és Váradi Péter, Bp., 2011, 59–68.
Heidegger, Martin, Lét és idő, Bp., 2019.
Marosán Bence Péter, Az érzelmek mágikus világa = Sartre és Merleau-Ponty. A francia fenomenológia klasszikus korszaka, szerk. Ullmann Tamás és Váradi Péter, Bp., 2011, 199–208.
Nádasdy Ádám, Maradni, maradni, elérhető: https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/nadasdy-adam-maradni-maradni.html (2021.12.02.)
Sartre, Jean-Paul, A lét és a semmi, Bp., 2006.
Váradi Péter, Emóció és test. Sartre emócióelmélete = Sartre és Merleau-Ponty. A francia fenomenológia klasszikus korszaka, szerk. Ullmann Tamás és Váradi Péter, Bp., 2011, 208–219.
Veres Ildikó, Hiány és létteljesség. Fejezetek a magyar filozófia történetéből, Bp., 2017.
[1] Nádasdy Ádám: Maradni, maradni, elérhető: https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/nadasdy-adam-maradni-maradni.html (2021.12.02.)
[2] Veres Ildikó, Hiány és létteljesség. Fejezetek a magyar filozófia történetéből, Bp., 2017. 12. old.
[3] Veres, i.m. 10. old.
[4] Farkas Henrik, Erőmegnyilvánulás és cselekvőképesség. Az interszubjektivitás fenomenológiája = Sartre és Merleau-Ponty. A francia fenomenológia klasszikus korszaka, szerk. Ullmann Tamás és Váradi Péter, Bp., 2011, 59–60.old.
[5] Uő. 65–66.old.
[6] Heidegger, Martin, Lét és idő, Bp., 2019, 154–155.old.
[7] Uő, 155–156, 158.old.
[8] Uő, 268–269.old.
[9] Váradi Péter, Emóció és test. Sartre emócióelmélete = Sartre és Merleau-Ponty. A francia fenomenológia klasszikus korszaka, szerk. Ullmann Tamás és Váradi Péter, Bp., 2011, 209.old.
[10] vö. Marosán Bence Péter, Az érzelmek mágikus világa = Sartre és Merleau-Ponty. A francia fenomenológia klasszikus korszaka, szerk. Ullmann Tamás és Váradi Péter, Bp., 2011, 200.old.
[11] Uő, 203.old.
[12] vö. Farkas, 61.old.
[13] Marosán idézi Heideggert, 206.old.
[14] Uo.
[15] Váradi, 213.old.
[16] Veres, 15.old.
[17] Sartre, Jean-Paul, A lét és a semmi, Bp., 2006, 145.old.
[18] Uő, 143.old.
[19] Uő, 147.old.
[20] Uo.
[21] Elérhető: https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/nadasdy-adam-maradni-maradni.html (2021.12.02.)
A vers és a kiemelt kép forrása: https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/nadasdy-adam-maradni-maradni.html
