„Hogy mit adjunk vissza abból, ami a verset verssé teszi, az nagy kérdés” – interjú Várady Szabolccsal

Várady Szabolcs Kossuth-díjas költő, műfordító, szerkesztő. 1969-ben szerzett diplomát az ELTE-n. Több kötet és műfordítás fűződik a nevéhez, de mostanában az operarajongóknak csenghet ismerősen a neve. Az Operában a 2020/21-es évadban egyszerre három olyan darabot is játszottak, melyeknek librettóit Várady Szabolcs jegyzi. Az ELTE-s évekről, műfordításról és operalibrettókról beszélgettünk.

Elsőként az ELTE-s évekről szeretnék kérdezni. Milyen volt akkoriban az ELTE? Ön hogy élte meg a diákéveket? Voltak meghatározó, életre szóló élményei ebben az időszakban?

Nagyon nehéz volt bejutni az egyetemre abban az időben, amikor én érettségiztem, 1961-ben. Nekem külön nehézség volt, hogy úgynevezett X-es származású voltam, másik akkori szóval osztályidegen, apám egy vegyészeti kisüzemnek volt a társtulajdonosa az államosítás előtt. Magyar–filozófia szakra jelentkeztem, nem vettek fel. Másodszor magyar–orosz szakon próbálkoztam. Végül, harmadik nekifutásra, magyar–történelem szakos lettem, de csak esti tagozaton. Akkor már volt protekcióm: Vas István támogatásával felvettek volna a nappali tagozatra is, ha nem bénul le az agyam a történelmi kérdéseknél. Így aztán dolgoztam még két évig tovább a Szépirodalmi Könyvkiadónál mint korrektor. A történelem szakon Tegyey Imre előadásait élveztem, különösen a lineáris B írás megfejtésének történetét. És Antal László általános nyelvészeti előadásait. Sőt, még a politikai gazdaságtant is, mert Földes László nagyon szórakoztatóan tanította. Hallhattam még Hahn Istvánt, aki vallástörténetet adott elő nekünk. És Bárczi Gézánál szigorlatoztam nyelvtörténetből. Nagyszerűen csinálta. Nyilván tudta, hogy a tömérdek tényanyagot nem lehet és fölösleges is mind megtanulni, a folyamatokat kell érteni. Az íróasztalánál vizsgáztatott, a hosszú, keskeny szoba túlsó végében, a többiek megkapták a vizsgatételt, és leültek a szoba innenső végén, elővették a puskáikat, és felkészültek. Bárczi rögtön látta, hogy a vizsgázó érti-e, amit mond, vagy csak felolvassa a puskáját. Ezt tudni lehetett abból, hogy az ember szemébe néz-e, vagy a feje fölött a távolba, ki az ablakon. Nekem szerencsém volt, a kedvenc tételemet kaptam, a diftongusokat.

Az első szigorlat után sikerült átjelentkeznem a nappali tagozatra. Elhagytam a történelmet, és fölvettem speciális kiegészítésül a huszadik századi magyar irodalmat. Két szemináriumra emlékszem a legszívesebben. Az egyiket Kardos László tartotta azoknak, akik műfordítók akartak lenni. A másikat a nálunk még alig idősebb Voigt Vilmos, aki a néprajz szakról rándult át beavatni minket a strukturalista verselemzés módszereibe. Egy féléven keresztül elemeztünk egyetlen verset, Weöres Sándor Háromrészes énekét (mai címe: Harmadik szimfónia). Nem jutottunk a végére az egyetemen. A karácsonyi szünetben otthon, az én szobámban folytattuk.

Nem tudom, ma hogy van ez, akkoriban mindenkit beosztottak egy tanulókörbe, de hogy pontosan mi célból, arra már nem nagyon emlékszem, annál is kevésbé, mert én az egyetemen a legtöbb időmet a filozófia szakosok között töltöttem, itt voltak a legjobb barátaim, Bence György, Petri György, Fodor Géza, Kis János és még néhányan, akikkel a hétvégeken is gyakran összejöttünk, többnyire énnálam. Hallgattam Márkus György speciálkollégiumát és Munkácsi Gyula filozófiatörténeti előadásait. Sokat ültem az Akadémiai Könyvtárban is, ahol a barátaimnak állandó székük volt. Nekem az egyetemi évek elsősorban a baráti együttléteket jelentették.

Otthonában

1969-től az Európa Könyvkiadónál dolgozott. Mesélne erről az időszakról? A diploma megszerzése után miért pont egy kiadónál vállalt állást? Soha nem vonzotta a tanári pálya?

Mivel magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát kaptam, ehhez tanítási gyakorlatot is kellett teljesíteni, először a Radnóti Gimnáziumban, Bölcs István vezetésével, ez négyesre sikerült. Aztán voltam még egy (vagy két?) hétig Szolnokon, és azt tapasztaltam, hogy nincs tehetségem a tanításhoz. Nagyon irigylem azokat, akiknek van. Upor László baráti unszolására tanítottam 2010-ben egy fél évig versismeretet a Színművészeti Egyetemen dramaturg szakosoknak, de megkönnyebbültem, amikor vége lett. A kiadói munkát hamar elkezdtem, tizennyolc évesen korrektorként a Szépirodalminál. Oda is Vas István ajánlott be, ahogy később az Európához is, ahova, az ő szobájába, már régóta bejáratos voltam. A saját szobájában azonban Vas István csak kevés időt töltött. Miután a hivatalos dolgait elintézte, áttelepült Lator László szobájába, ami a latin csoport központja volt, és itt szerdán és pénteken, a déli órákban, élénk társasági élet folyt. (Egy régi interjúban meséltem erről Halasi Zoltánnak. Bővebb leírását lásd Lator Lászlónál, A megmaradt világ című könyve Az Európa Könyvkiadóban című fejezetében.) Az a kiadói élet ma már elképzelhetetlen. Először is nem volt számítógép, kézirathalmokkal tele minden íróasztal, a gépelt szöveg olykor szinte elvész a szerkesztő kézírásos javításai alatt. Előtte már a kontrollszerkesztő is végigment rajta, és a szerkesztő után jött a kézirat-előkészítő, aki – miközben áttette a szöveget akadémiai helyesírásba – listát készített mindenről, amin a szerkesztő figyelme netalán átsiklott. És még folytathatnám: főszerkesztő, nyomda, korrektor, vissza a nyomdába, második levonat, végül „utánnéző” a másodjára hibásnak talált oldalakról. Mindeközben élet is folyt a kiadóban, sakk- és pingpongbajnokságok, születésnapok alapos megünneplése. A szerkesztést nagyobbrészt otthon végeztük. És akkoriban kevés kiadó volt. Világirodalmat jobbára csak az Európa adott ki, sok fordító jött a kiadóba, és többnyire nemcsak leadták a kéziratot, hanem le is ültek beszélgetni.

Főként angolból fordított irodalmi műveket. Kifejezetten az angolszász irodalom érdekli, vagy adott volt a nyelvismeret és amiatt kezdett angolból fordítani?

Az első verset még gimnazista koromban latinból fordítottam, Horatiust. Aztán tanultam németül és franciául is valameddig, de csak az angolban jutottam el oda, hogy rendszeresebben fordítani kezdjek, ezekkel a fordításokkal szerepeltem Kardos László szemináriumán, és az ő jóvoltából a Nagyvilágban is, ő volt a főszerkesztője. És akkoriban állította össze Vajda Miklós az Észak-amerikai költők antológiáját, 1966-ban jelent meg, abba már majdnem húsz verset fordíthattam, és aztán szerkesztő is az angolszász csoportban lettem az Európánál. Verseket más nyelvekből is fordítottam, de nyersfordítások segítségével.

Mi okozza a legnagyobb nehézséget, amikor egy idegen nyelvű irodalmi szöveget kell fordítani? Hogyan lehetséges megtartani a szöveg esszenciáját?

Többek közt erről beszélgettünk Pál-Kovács Sándorral a Forrás 2019. július–augusztusi számában. A versfordítás esetében maga a vers a nagy nehézség. Hogy mit adjunk vissza abból, ami a verset verssé teszi, az nagy kérdés, és a válasz koronként, fordítóiskolánként, sőt versenként is változik. Ismeretes, hogy Rába György „szép hűtleneknek” nevezte a Nyugat első nemzedékének nagy fordítótriászát. A második nemzedék óta már a szorosabb hűség volt az eszmény. De – és bocsánat, ha most magamat idézem ebből a beszélgetésből – hogy pontosan mihez is kell hűnek lenni, az már izgalmas kérdés. Az sokáig evidencia volt, hogy hűnek kell maradni a versformához. De a szóhasználat stílusrétegeitől a mondattani szerkezetek párhuzamosságain át a fonetikai jellegzetességekig sok minden tartozhat bele a formai hűség fogalomkörébe. Nem hiszem, hogy előre el lehet dönteni ezek fontossági sorrendjét. Ez mindig az adott verstől függ, és az adott fordítótól. Ugyanaz a fordító is tud kétféle vers esetében elfogadható és – számomra legalábbis – elfogadhatatlan eredményt produkálni. Nádasdy Ádám például lefordította Keats versét, az Óda egy görög vázáhozt úgy, hogy elhagyta a rímeket annak érdekében, hogy a vers többi elemét pontosabban adhassa vissza. A vers olyan gazdag, annyi minden van benne, a váza képei, a költő hullámzó, kérdő és felkiáltó viszonyulása ezekhez a képekhez és a bennük megnyilatkozó antik világhoz, művészethez, hogy el tudok feledkezni a rímek hiányáról. Nem így azonban Verlaine Őszi dalának esetében: ott a forma elhagyásával a vers lelke illan el. A legfőbb kérdés mindig az, hogy élő vers keletkezik-e. Előfordulhat az is, hogy minden hűségi szempont teljesül, csak éppen a szöveg halott, a testben nem kering a vér.

Több színdarabba is írt dalbetéteket, és írt operalibrettókat, többek között a nemrég bemutatott A Mester és Margaritáét. Honnan ez a kapcsolat a színházzal? Miben más ilyen szövegeket írni, mint verseket? Mennyire tud ebben a művészi én megjelenni?

Másnak nagyon más, hiszen verset akkor ír az ember, ha erre valamilyen erős belső késztetést érez. Vagy eszébe jut egy verssor, ami aztán elkezd terjedni a fejében, mint mondjuk egy csepp tinta egy pohár vízben. És mégsem egészen más, mert keletkezhet úgy is jó vers, hogy az embert felkérik rá valamilyen alkalomból. A dalbetétnél mindig ez a helyzet, és a rendező általában meg is mondja, hogy körülbelül mit szeretne. De van egy közös nevező, a mesterség. Formába kell rendezni a szavakat, csak itt még arra is gondolni kell, hogy majd énekelni fogják őket. Ez köt is, de fel is szabadít. Itt sok olyasmit megengedhet magának az ember, amire a „komoly” verseiben nem vetemedne. A kapcsolat a színházzal Kaposváron kezdődött: Babarczy László bujtott fel 1974-ben, hogy csináljunk együtt zenés darabot A három testőrből. Idén fog megjelenni Darvas Ferenc első szerzői lemeze. Abból a rengeteg dalból válogatta a fia, Kristóf, ami az évek során az én szövegeimre készült. A librettóírásra Vajda János vett rá, amikor elhatározta, hogy operát ír Büchner Leonce és Lénájából, amit aztán több másik követett, és ez juttatta eszébe Gyöngyösi Leventének, hogy engem keressen meg, amikor opera-musicalre kapott megrendelést. Most a csapból is az én librettóm folyik, egyszerre három megy az Operában: A Mester és Margarita, Vajda A képzelt betegje és Tóth Pétertől a Tóték. Akit ez a dolog részletesebben is érdekel, annak hadd ajánljam ezt a beszélgetést a MimiBlog nevű internetes portálon.

Min dolgozik mostanában? Újabb színházi dalbetéten vagy verseken is?

A színházról, operáról mindig azt gondolom, hogy elég volt ebből, most már csakis komoly verseket fogok írni, de a baráti erőszak nemrég megint győzött. Bognár Róbert és Schlanger András, régi barátaim és szerzőtársaim darabot írtak Krúdy Szindbád-novelláiból, ebbe kellett néhány dal szövegét megírni, ezt játsszák is a Hatszín Teátrumban. Azt viszont még nem lehet tudni, hogy Dürrenmatt A baleset című kisregényéből készült Vajda-operát mikor fogják, sőt egyáltalán be fogják-e mutatni, mert még nem jött meg hozzá a jogörökösök jóváhagyása. A komoly versekhez meg az ihlet nem akar megjönni, de azért reménykedem.

A képek forrása:
litera.hu
pim.hu