Idén harmadszorra rendezték meg a BME Szociológia és Kommunikációs Tanszék és az ELTE Média és Kommunikációs Tanszék 2019 óta futó közös konferenciasorozatát. A rendezvényt két napra bontották, azonban én csak az első napon tudtam részt venni, így hát az ott látottakról fogok beszámolni.
Idén hallottam először a BME és az ELTE ezen koprodukciójáról, azonban szimpatikusnak találtam a két egyetem együttműködését, mivel az ilyen fajta projektekkel is közelebb lehet hozni a különböző tudományágakat tanuló diákokat, így már korábban eldöntöttem, hogy mindenképpen meg szeretném tekinteni az idei rendezvényt. A járványhelyzetre való tekintettel természetesen ez is, mint oly sok minden más, online keretek közé szorult, ami sajnálatos módon nem könnyítette meg sem a résztvevők, sem a szervezők életét. Kezdetben többen nem is tudtunk csatlakozni a konferenciahíváshoz, viszont rövid időn belül orvosolták a problémát, ennélfogva végre elkezdődhetett a várva várt esemény.
A csütörtöki nap így enyhe csúszással, fél tíz körül indult, és nagyjából fél nyolcig tartott, az online helyzetben is megtartott kávé- és ebédszünettel.
Maga a konferencia a Tudástermelők, kapuőrök és véleményvezérek: szakértelem a digitális nyilvánosságban címet viselte (a későbbiekben a Tudástermelők rövidítést fogom használni), és a központi témája is a tudományosság mibenléte. Kiket nevezhetünk szakértőknek? Milyen mértékben segítik avagy nehezítik az online tér adta lehetőségek a valódi tudás gyorsabb áramlását? Ehhez hasonló kérdésekre keresték a választ az előadók.
A konferencia terjedelméből fakadóan nem fogok minden előadást részletesen elemezni, csak néhány olyanról számolok be bővebben, amiket én a legérdekesebbnek találtam. Ezzel természetesen nem a többi előadást szeretném degradálni, sem minőségében, sem pedig tartalmában; ezek teljesen szubjektív megfigyelések egy laikus résztvevő szemszögéből.
Maga az esemény öt turnusra oszlott. Ezek viszont nem oszthatók jól elkülöníthető szekciókra, mivel voltak általánosan visszatérő témák, mint például a divat, vagy a szakértők és a dilettánsok összehasonlítása; de természetesen volt néhány, témájában elkülönülő tudományos értekezés is, ami nem hasonlított semmilyen addig elhangzotthoz.
Rögtön az elején Torbó Annamária (PTE) beszélt az Újságírók kontra „szakértők” szerepe a hírek hitelességének megítélésében címmel. Torbó Annamária azt fejtegette, hogy az átlagember sok esetben nagyobb bizalommal fordul magukat bizonyos területen szakértőnek valló személyek felé (akár valóban szakértők, akár nem), mint olyan újságírók munkáihoz, akik hasonló témában közvetítenek híreket. Ez elsősorban persze azért fordulhat elő, mivel egy újságíró a szakmájából adódóan legtöbb esetben nem feltétlen doktora annak a területnek, amiről éppen ír. Ezzel szemben például egy közszereplőként tetszelgő gyógyszerész neve mellett is ott van a dr. jelzés (hisz a szakmájából adódóan jár neki ez a hivatalos titulus, de az még nem jelenti azt, hogy orvos lenne). Példaképpen a dr. Gődény-jelenséget hozta: sokan fordulnak bizalommal Gődény György előadásaihoz, mikor a koronavírusról beszél, hiszen a gyógyszerész végzettségéből adódó doktori címével tetszeleg, annak ellenére, hogy a Magyar Gyógyszerész Kamara álláspontjával is szemben állva terjeszt összeesküvés-elméleteket és orvosilag, kutatásokkal cáfolt nézeteket. Ezzel szemben bizonyos médiafelületeken ennél komolyabban utánajárnak az újságírók a tényeknek, akár több szakértő megkérdezésével is.
A rövid ebédszünet után szintén egy kifejezetten érdekes téma következett, ahogy azt Nistor Laura (Sapientia EMTE, Csíkszeredai Kar) előadásának címe is mutatja: Az életkor újraértelmezései a digitális korban: A divatnagyik esete. Nistor Laura röviden felvázolta a divat alakulását, nemzetközi szinten ismert divatlapokra és olyan online terekre koncentrálva, amik elsődlegesen a divattal foglalkoztak. Elsősorban a nőkre hegyezte ki elemzését, és példákat is hozott arra, hogy a divat „törvényei” szerint mit viselhet egy nő az életkora előrehaladtával – de azért a férfiakról is esett egy-két szó. Például megtudtam, hogy a divat íratlan szabályai szerint egy férfi a húszas éveiben kísérletező fázisban van, harminc fölött elegáns kell, hogy legyen, hatvan körül pedig már elvárás, hogy legyen egy kiforrott stílusa. A nőkkel kapcsolatban is igény, hogy mindenki „a korának megfelelően” öltözzön, de a divatlapokban majdhogynem minden esetben csak a kivételes külsővel rendelkező nőket mutatják meg, még azon ritka alkalmakkor is, mikor idősebb nőt szerepeltetnek a címlapon. Szó esett arról is, hogy bár mostanában néhány híres egyéniség kultusza köré épülve elfogadottabbá vált az idősebb generáció is a divat irányításában (példaképp említhető Iris Apfel), azért még mindig a fiatalabbak a meghatározóak. Sőt, talán manapság már nem is a kor a mérőeszköz egy ember divatossága „szintjének” meghatározásakor, hanem sokkal inkább a fittség. Azzal, hogy tényleg kivételes megjelenésű nőket és férfiakat mutatnak nekünk (kortól függetlenül) a különböző blogokon és divatlapokban, azt sugallják, hogy az elfogadott öregedés jó alkatot, energikusságot, karcsúságot és továbbra is húsznak látszó arcbőrt jelent. Természetesen azzal nincsen semmi probléma, ha valaki az egészséges életmódot és a sportot reklámozza az emberek számára, mivel a hosszú életet nagyban elő tudja segíteni a rendszeres testmozgás. Az a (divatcégek által sok esetben még mindig támogatott) praxis azonban, amiben csak a „tökéletes” testeket teszik láthatóvá, már-már kimeríti a body shaming fogalmát, mivel az átlagember ezekből a hirdetésekből és rendezvényekből csak azt látja, hogy a teljes értékű boldogsághoz hatvan-hetven évesen is húsznak-harmincnak kell kinézni. Ennek az elérése azonban sokszor az anyagi javakon és a genetikán is múlik, akármilyen sokat dolgozik is érte az egyén.
A következő előadás, amit kiemelnék, Nagy Orsolya (DE) Megmenteni a világot egy perc alatt, avagy a Z generáció társadalmi aktivizmusa a TikTokon című elemzése. Nagy Orsolya belevetette magát a TikTok bugyraiba, és arra a megállapításra jutott, hogy ez az online videómegosztó felület biztos teret nyújt a fiatal generációk számára szerveződni, politizálni, ahol a saját nézeteiket oszthatják meg egymással, viták nélkül. A TikTok politikaformáló szerepére az oklahomai Tulsa médiahacket hozta példának. Egy ezen a platformon elindított kezdeményezés nyomán ugyanis több tízezer kamujegyet igényeltek az egykori amerikai elnök, Donald Trump kampányindító gyűlésére, ezzel szemben alig 6200 ember jelent meg a helyszínen. A jelenség nyilván hatalmas hírverést kapott, hisz maguk a szervezők a legrosszabb esetben is hatvanezer emberre számítottak, de inkább százezer fölötti számok forogtak közszájon. Nagy Orsolya arra a kérdésre, hogy mi történne, ha az aktuálpolitikusok a TikTok felületét is elkezdenék kampányolásra használni, azt a választ adta, hogy valószínűleg a fiatalok akkor ismét átszerveződnének, ahogy azt már nagyrészt a Facebookkal vagy a Twitterrel is tették.
Bár számos érdekes és izgalmas előadást hallgathattam meg a Tudástermelők-konferencián, lezárásnak az esemény során is utolsóként elhangzottat választottam. Demeter Márton (NKE) előadásásának címe (Tudományos közösségek stratégiái, avagy nemes és nemtelen küzdelmek a tudomány autonómiájáért és a tudományos munka legitimációjáért) lehet, először egy kicsit hosszúnak hangozhat, de jól jellemezte a téma bonyolultságát. Demeter Márton a kollégáival kiszámolta, hogy az MTA különböző szakosztályain dolgozó kutatók, professzorok hány tudományos kutatást, és milyen presztízsű folyóiratoknál vagy lapoknál publikálnak évente. Ezután megbecsülte, mennyi publikációra is lenne szükség ahhoz, hogy egyrészt az egyetemek nemzetközi renoméja fejlődjön, másrészt maguk a különböző tudományos szférák is előrébb lépjenek. Demeter Márton előadásából kiderült, hogy erre hatalmas szükség lenne, mivel a magyar tudományos szektor (akár a reál, akár a humán területére gondolunk) le van maradva a nyugati országokkal szemben. Ennek az egyik fő okaként a szakmában dolgozó emberek kevés publikációját nevezte meg. Nehéz lenne számomra ennél részletesebben belemennem a kutatásba, és a pontatlanságok elkerülése végett ezt nem is szeretném megtenni, de igazán formabontónak tűnt a bemutató, ami a stílusa és témája miatt magával is ragadott. Éppen aktuális problémát dolgozott fel, és egyfajta megoldást is kínált rá. Persze, azt hiba lenne elhallgatnom, hogy Demeter Márton prezentációja megosztó is volt egyben, de kulturált és produktív viták alakultak ki a beszélgetésre szánt idő alatt. A véleményütköztetések során a leggyakrabban felsorolt érvek között szerepelt, hogy a különböző tudományágak esetében nem reális elvárás, hogy ugyanolyan gyakorisággal jelenjenek meg tanulmányok (hiszen a történettudományi, filozófiai, akár teológiai kutatásoknak más a működésmódja, ritmusa, mint mondjuk az orvostudományé); vagy hogy egyes professzorok az életüket és tudásukat inkább az oktatásnak, mint a szakirodalom gyártásának szentelik.
Összességében sok új információval és szemponttal gazdagított a Tudástermelők-konferencia, és mindenkit biztatok arra, hogy ha jövőre folytatódik a rendezvénysorozat, vegyen részt rajta; én ott leszek. Akár a reáltudományok, akár a humán terület áll valakihez közelebb, mindenképp találni fog érdekes előadásokat.
Remélhetőleg a 2022-ben megrendezésre kerülő eseményen már a személyes részvétel is lehetséges lesz.
Képek: Magyar Kulturális Antropológiai Társaság, btk.ppke.hu, elte.hu
