Az ókor és mi – Beszámoló a Latintanítási műhelynapról

A latintanításról való gondolkodás – azt követően, hogy a latin mint nyelv megszűnt a tudományos, politikai, irodalmi élethez szükséges érvényesülés eszköze lenni, és ezzel elvesztette azt a kiemelt és egyedi pozícióját, amely elengedhetetlenné tette a középiskolai oktatásban való jelenlétét – más-más szempontból, de egy folyamatosan égető kérdéseket felvető, minden időben aktuális probléma. Különösen sürgetővé vált az ezek megvitatására való igény, amikor a tavalyi évben, egy véletlen figyelmetlenség nyomán a latin kimaradt a Nemzeti Alaptanterv tervezetéből, amely nem meglepő módon értetlenséget váltott ki a latintanárok körében. A félreértés természetesen később tisztázódott, a kedélyek lecsillapodtak, ám mindez még inkább arra irányította a figyelmet, hogy a középiskolai latintanítás újragondolásra szorul, tekintve, hogy az első reakciók egyértelművé tették: valójában nem is lett volna annyira elképzelhetetlen, ha a tantárgy egy szempillantás alatt eltűnik a középiskolából. Akkor, 2018. november 9-én Ferenczi Attila meghívta Gloviczki Zoltánt az ELTE BTK F épületének 217-es termébe egy beszélgetésre a pályán lévő latintanárokkal.

Az eseményen Gloviczki Zoltán arra helyezte a hangsúlyt, hogy jóllehet a „veszély” megszűnt, a jelenségre adott „pánikreakció” nagyon is beszédes. Nem ekkor született, de talán ennek az alkalomnak a hatására erősödött meg sokakban a gondolat, hogy a középiskolai latintanítás újragondolását nemcsak felülről jövő kezdeményezések során lehet és kell megtenni. Az épp pályakezdő vagy akár még csak latintanárnak készülő egyetemi hallgatóknak ugyanis épp annyi felelőssége van abban, hogy a tanulmányaikra alapozó, egyben azokat tovább is gondoló önszerveződést kezdeményezzenek, és gondolkodjanak a latintanításról, mint a már régebb óta pályán lévő jelenlegi és leendő kollégáiknak.

Ennek nyomán indult el már végzett és még tanuló latintanár szakos hallgatókból egy csoport 2019 szeptemberében az ELTE BTK-n, amely több találkozót és hosszas beszélgetéseket követően elhatározta egy szakmai esemény megszervezését. Ez újabb lehetőséget kínál arra, hogy a latintanításban érintett, látszólag egymástól távol álló, valójában mégis egy célért küzdő személyek találkozzanak, s hogy a szakmai lehetőségek minél plurálisabbak, sokszínűbbek legyenek, másrészt pedig olyan programot nyújt, amely produktív, gyakorlatorientált munkára ad lehetőséget a latintanár-jelöltek és a latintanárok számára.

Az rendezvényre 2020. február 15-én került sor, a szervezők Farkas Flóra, Gloviczki Ráhel, Szlovicsák Béla, Szőke Máté, és jelen cikk szerzői, Kárpáti Bernadett és Kerti Anna Emese voltak, összesen harmincan vettek rajta részt különböző helyekről, eltérő tapasztalatokkal és várakozásokkal érkező emberek. Beteljesült tehát az a cél, amely a program kiírásában is szerepelt, tudniillik, hogy minél többféle helyről hívjuk össze a latintanítással foglalkozó embereket – a latintanár szakos hallgatókat, az éppen pályakezdőket és a komolyabb tapasztalattal rendelkező tanárokat – együttműködésen alapuló, tevékenységközpontú közös gondolkodásra és munkára. A nap végére a latintanítás általános kérdéseitől indulva kis csoportokban konkrét, a későbbiekben akár használható miniatűr tanítási anyagot alkottak meg a résztvevők, ezt bemutatták egymásnak, s ötleteket merítettek egymás gondolataiból, szemléletéből, tapasztalataiból.

Az eseményt dr. Ferenczi Attila, az ELTE BTK Latin Tanszékének vezetője nyitotta meg, aki azon túl, hogy minden finomítás nélkül beszélt a jelenleg fennálló helyzetről és problémákról, kifejezte támogatását és termékeny, gondolatokban és élményekben gazdag napot kívánt.

A rövid, kiscsoportos bemutatkozást követően egy kerekasztal-beszélgetésre került sor négy meghívott beszélgetőpartnerrel: Acél Zsolttal (Piarista Gimnázium, Budapest és Vác), Jármi Viktóriával (II. Rákóczi Ferenc Gimnázium, Budapest), Olaszné Fábián Mártával (Premontrei Szent Norbert Gimnázium, Gödöllő), valamint Szücsi Eszterrel (Madách Imre Gimnázium, Budapest). A beszélgetést Kárpáti Bernadett moderálta.

A kerekasztal némiképp rendhagyó módon épült fel, ugyanis a menetrendje a következőképpen nézett ki: a meghívottak közül valaki húzott egy előre megírt, a latintanítással kapcsolatos provokatív állítást, amelyre egy perce volt reagálni. Ezután szintén nagyon röviden a többi meghívott vendég is válaszolhatott, majd kinyílt a kérdés a közönség felé is. A hallgatóság aktivitásának és az egyes kérdések körül kialakult élénk társalgásoknak köszönhetően , habár jóval többel készültünk, csak arra jutott idő, hogy mindegyik meghívott tanár egy állítást húzzon, így összesen négy állítás megvitatására került sor.

Az első és a második állítás szoros összefüggésben állt egymással: előbbi szerint a gyerekek mindennapi tapasztalataitól túlságosan távol áll az ókor, így kérdéses, hogy minek „terheljük” őket tizenéves korukban az antikvitásra vonatkozó ismeretekkel; utóbbi pedig azt a kérdést feszegette, van-e értelme elkezdeni már középiskolában a latintanulást, hiszen akinek jó a nyelvérzéke és érdeklődik is a római kultúra iránt, megtanul majd latinul az egyetemen. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői szinte teljes összhangban foglaltak állást amellett, hogy az, hogy mi is áll közel egy középiskolás diákhoz, nemcsak az iskola, de az egyes diákok profilja szerint is rendkívül változó képet mutat; így a kérdés bármelyik tantárgy esetében feltehető, mégis hamarabb, szinte reflexként szegeződik inkább a latinnak. A harmadik állítás a következő volt: „A latint a 19–20. században nem is annyira tantárgyként, mint inkább az elitiskolák szelektív metódusaként lehet felfogni. Bármennyire is próbálkozunk digitális eszközökkel és reformokkal, ez a tárgy a 21. században is leginkább arra jó, hogy valamilyen furcsa szempont szerint látványosan gyengékre és jókra ossza a csoportot.” Ez alapvetően két, egymással lazán összefüggő kérdéskört érintett: a latintanítás (történetiségéből fakadó) szerepét az elitoktatásban, illetve a tantárgy – pl. digitális eszközökkel való – modernizálásának kérdését. Az állítás első felével szinte mindenki egyetértett, abban azonban már kevésbé, hogy ez ma is érvényes lenne, ugyanis nem kevesen voltak a résztvevők között, akik nem ún. „elitiskolában” tanítanak latint. Az tehát kétségtelen, hogy – minthogy a latin nyelvismeret egy jelentős ideig valóban a társadalom vezető rétegének önreprezentációs, legitimációs eszköze is volt, majd később ennek nyomán a társadalmi szakadásokat elősegítő „szelektív metódusként” is felfogható – a latin jelenlegi szerepének meghatározásában dilemmát okoz, hogy a tantárgy ilyen irányú funkciója megszűnt. Az állítás második felével kapcsolatban inkább általánosan a digitális eszközök és az oktatás kapcsolatáról esett szó, és elsődlegesen arról a problémakörről, hogy hogyan lehet az elektronikus eszköztárat valóban produktívan beépíteni az oktatásba.

Az utolsó állítás körül már némiképp nagyobb vita alakult ki, a kérdés ugyanis azt a problémakört is implikálta, hogy a latint nyelvi vagy kultúrtörténeti tárgynak tekintjük-e inkább, vagy másképp fogalmazva: a középiskolai latin tananyagot valamiféle esztétikai szempontrendszernek kell-e meghatároznia, vagy inkább egy biztos, tanári segítség nélkül is működő nyelvtudásra kellene eljuttatnia a diákokat. Az állítás ugyanis a következő volt: „A nehezebb auktorokat (pl. Horatius, Tacitus) ki kellene hagyni, helyettük több egyszerűbb szöveget kellene olvasni, mellőzve a részletes szövegpreparálást, de több önállóságot adva a diákoknak.” A hosszúra nyúló felvetések azonban végső soron mégiscsak egy irányba mutattak: a kérdést nem lehet ilyen általánosító módon feltenni, és ennek nyomán megválaszolni sem. Valójában ugyanis az, hogy például Horatius nyelvileg, stilisztikailag, retorikailag jelentősen nehéz (körülbelül B2 fölötti vagy inkább C1 szintű nyelvtudást igénylő) költeményeihez el lehet-e jutni, az adott csoport és az adott diák szerint változik. A beszélgetés épp ezért abba az irányba terelődött, hogy hogyan lehet differenciálni egy 8–10 fős latincsoportban, mit lehet kezdeni a csoport viszonylag gyors kettészakadásával, vagy éppen ha megakadályozni nem is lehet, a lelassítására milyen eszközeink vannak. A latin szerepének fent említett „bizonytalanságát” így tekinthetjük diverzitásnak, a szabadság és a lehetőségek terepének is.

A kerekasztal-beszélgetés alatt tapinthatóan kellemes és kollegiális légkört alakult ki, és a kérdések körüljárásában sikerült a problémák megragadásán túl előremutató, gyakorlati megoldási lehetőségeket és módszereket is javasolni. Annak, hogy a kérdések relevánsak és elgondolkodtatók voltak, bizonyítéka, hogy a résztvevők a szünetben is folytatták az őket érdeklő kérdések megvitatását, személyes beszélgetésekben fejtették ki a véleményüket arról, amire már a program keretei miatt nem jutott idő. Mindemellett nemcsak a hangulat, hanem az érintett témák is jól megágyaztak az ezt követő műhelymunkának.

A műhelymunka Az ókor és mi címet viselte, és abból a célkitűzésből indult ki, hogy kísérletet tegyünk a latintanítás „tematikus aktualizálására”, melynek keretében a résztvevők helyben kiválasztott szövegeken és együtt kidolgozott feladatokon keresztül igyekeztek rátalálni az „ókori” és a „mai” gondolati struktúrák közötti párhuzamokra és eltérésekre. Így olyan, gyakorlatban is használható anyagokat hoztak létre, amely a diákokat a kritikai gondolkodásra, a nyelvtani preparáción túlmutató mélyebb értelmezésre, a világban elfoglalt helyük végiggondolására bátoríthatja. A cél ugyanakkor nemcsak a közös gondolkodás elindítása, hanem hangsúlyosan heterogén csoportok közös gondolkodásának elindítása volt. A témák kiválasztásakor két fő szempontot érvényesítettünk. Egyrészt, hogy olyan problémákat, jelenségeket válasszunk, amelyek esetében az ókori és kortárs vélekedések közötti párhuzamok állítása érdekesnek bizonyulhat, beszéljünk bár hasonlóságokról vagy eltérésekről. Másrészt, hogy mindezek mellett a megjelölt témák elég széleskörűek maradjanak ahhoz is, hogy szabad mozgásteret biztosítsanak a csoportnak. A témákat előre megosztottuk a résztvevőkkel, a csoportbeosztások azonban csak néhány nappal a program előtt készültek el, így ez meglepetés volt a résztvevőknek is.

A következő témakörök és csoportok alakultak ki: Környezet és ember (Benséné Bánki-Horváth Klára, Gloviczki Ráhel, Szent-Miklóssy Andrea, Mikecz Tamásné); Férfi és nő viszonya (Drahos Viktória, Farkas Flóra, Laczkó Eszter, Szabó Ferenc); Kulturális idegenség és együttélés (Acél Zsolt, Biriszló Bence Lőrinc, Óbis Hajnalka, Székely Judit, Szlovicsák Béla); Politika, propaganda és manipuláció (Utasiné Benes Beáta, Vatai Judit, Nagy Zoltán, Szőke Máté); Humor és nevetés (Boreczky Katalin, Kerti Anna Emese, Szedenik Hanna, Takács László). A kerekasztal-beszélgetést követően tehát két és fél órányi elmélyült munka következett, amelynek során a csoportok feladata az volt, hogy a megjelölt témához kapcsolódóan válasszanak ki két szövegrészletet (amelyről azt gondolják, hogy középiskolás diákok számára megfelelő), és dolgozzanak ki mindkettőhöz egy-egy világismereti/kultúrtörténeti, illetve egy nyelvi/nyelvtani feladatot.

A feladat végrehajtásához a résztvevőknek egy PowerPoint-sablon volt segítségére, amelyben további olyan szempontok is szerepeltek, amelyek segítettek pontosítani a feladat céljait, fókuszait. Az első dián a témához kapcsolódó átfogó koncepciót, általános információkat kellett megjelölni (a feladatok javasolt helye, kapcsolódási pontjai; fejlesztendő készségek; fogalmak; szükséges eszközök), míg a következő dia az adott „feladatcsoporthoz” kapcsolódó nyelvi, poétika, kultúrtörténeti, illetve világismereti fókusz kijelölését segítette.

A tág témaköröknek köszönhetően igen sokféle megoldás született, amelyeket a műhelynap végén ismertettek a csapatok: miután a feladatokat kidolgozó csoport a diasor segítségével bemutatta munkáját, kérdések, kritikák, meglátások érkeztek a hallgatóság soraiból. Több olyan feladat született, amely a digitális eszközök bevonását irányozta elő, így az internetes eszközök alkalmazásával is próbálja közelebb hozni az ókori szövegeket a diákokhoz (pl. Facebook-profil készítése Hannibalnak egy Livius-szöveghely alapján). Izgalmas volt, hogy más hordozókon található szövegek is a látókörünkbe kerülhettek, így a Nemzeti Múzeum Lapidáriumában megtekinthető Veturia-szarkofág felirata. A propaganda és manipuláció tárgyalásánál a szöveg és vizuális anyagok kapcsolata is előtérbe került, egyrészt a korabeli ábrázolások tekintetében, másrészt a csoport drámapedagógiai módszerekkel (pl. élőkép) is próbálta továbbgondolni a problémát. Egyes ókori műfajok, mint az epigramma vagy az invektíva nagyon mai(nak tűnő) társadalmi jelenségeken keresztül is megragadhatónak tűntek fel (inside joke, bullying), melyre alapozva szintén érdekes segédanyagok készültek, de például Ovidius aranykor-leírása is alkalmat adhat arra, hogy a gyerekek saját ideális világukat gondolják el, akár egyénileg (pl. egy vizuális alkotás formájában), akár csoportban.

A napot reflektálás zárta, amelynek során javában pozitív, megerősítő visszajelzést kaptunk, de építő jellegű kritika is akadt – a reflexiók nagy része azonban mindenképpen folytatásra buzdított. Összességében az első Latintanítási műhelynap nemcsak minden latintanár számára hasznos segédanyagok készítését tette lehetővé, hanem, ami talán még fontosabb, a jövőbeli együttműködések szempontjából jelentős ismeretségek megkötésére adott lehetőséget, és az intenzív közös munka élményét adta, amely a tanári gyakorlatban elengedhetetlen.

Köszönjük szépen mindenkinek a részvételt, az elkészült segédanyagok a Latinfórum oldalán lesznek elérhetőek.

Kárpáti Bernadett – Kerti Anna Emese

A kiemelt kép Rálik Alexandra munkája.